Elszegényedett nemesi családból származott, apja bérfuvaros volt. Három testvérével együtt korán árvaságra jutott, nagyanyjuk nevelte őket. Iskolai évei alatt keveset foglalkozott irodalommal, de később egyre többet olvasott, versekkel kísérletezett, Aeneist fordított. Sebészinas lett, a londoni Guy's Hospitalban orvosnak készült, de hajlama a költészet felé vonzotta, és nem is szerzett orvosi oklevelet. Irodalmi példaképei Spenser és más Erzsébet-kori költők voltak, első érett verse (Amikor először pillantottam Chapman Homéroszába) is a 17. század hatását tükrözi, majd később a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. 1816-ban barátságba került a szerkesztő és kritikus Leigh Hunttal, aki a The Examiner című folyóiratában közölte első verseit. Hunt haladó szellemű körében találkozott Shelleyvel, a költővel életre szóló barátságot kötött. 1817-ben jelent meg első kötete Versek címmel, ekkor kezdte írni Endümion című szimbolikus elbeszélő költeményét, a pásztorkirályba szerető Diána holdistennő történetére Ovidius művei között bukkant rá. A mű a romantika világát tükrözi: pusztító, transzcendens érzésként írja le a szerelmet. Az 1818-ban megjelent mű csakhamar éles támadások kereszttüzébe került, kritikusai - olykor meglehetősen durva hangnemben - felrótták neki gyengeségeit. 1818-ban egy skóciai túrán megfázott, ekkor jelentkeztek nála először a tüdőbaj tünetei. Ugyanebben az évben a szintén tuberkulózisban szenvedő öccsét ápolta, és ekkor szeretett bele Fanny Brawne-ba. Kapcsolatukat beárnyékolta a költő egészségi állapota és anyagi helyzete, 1819 tavaszán azonban szomszédok lettek, és októberben eljegyzést tartottak. Ekkor született Boccaccio nyomán Izabella, vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeménye, a Hüperion, a Lamia, a Szent Ágnes-este - utóbbi költészete egyik csúcsa, a szerelemtől lelkes költő szenvedéllyel és izgalommal teli képekben, finoman és érzékenyen beszéli el a szökevény szerelmesek történetét. Leghíresebb verseit, nagy ódáit (Óda egy csalogányhoz, Óda egy görög vázához, A melankóliáról) 1819 tavasza és ősze közt írta az örök eszmények és a mulandó, változó világ ellentétéről. Az ódákban önnön létének tisztázásáért vívott harca és a képzelet felszabadító erejébe vetett hite tükröződik. Képekben gazdag, meditatív versei a romantikus líra legnagyobb alkotásai közé tartoznak. Hüperionjának második változata, a töredékben maradt Hüperion bukása a betegséggel és beteljesületlen szerelmével küzdő költő utolsó kísérlete arra, hogy az örök értékek és az elmúlás ellentétét feloldja. Tüdőbaja súlyosbodott, 1820 elején már tudta, hogy kevés ideje van hátra. Az év nyarán jelent meg a Lamia, Izabella, Szent Ágnes-este és más versek című kötete, amely a kritikai elismerést is meghozta számára. Orvosai tanácsára 1820 szeptemberében Nápolyba, majd Rómába utazott, itt is halt meg 1821. február 23-án. A római protestáns temetőben helyezték örök nyugalomra, a sírkövén, saját kérésére, ennyi áll: "Itt nyugszik, aki a vízre írta a nevét." Keats kora legjelentősebb angol lírikusa, az angol romantika második nemzedékének legkiválóbb alakja volt. Versein kívül komoly irodalmi értéket képviselnek levelei, amelyekből mély gondolatiság, érzékeny kritikai szemlélet rajzolódik ki. Cs. Szabó László szerint ő volt "az angol irodalom Prometheusa, aki megrabolta Spenser, Shakespeare, Milton és Ariosto tüzét". Műveit Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Tóth Árpád, Vas István, Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc fordították magyarra.