Gondolat

„Mindenki tudja, hogy megy ez”(?)

BÁNFALVI Attila

2021. MÁJUS 28.

Leonard Cohen sora szinte cinizmusba hajló rezignációval fejezi ki az életnek azokat a mozzanatait, amelyek egyszerre visszásak és elfogadhatatlanok, mégis beletörődő magától értetődőséggel együtt élünk velük (1). Ez a „tudjuk, hogy elfogadhatatlan, de mégis elfogadjuk”, csak olykor lázadunk egy kicsit, mint a részeg, aki kimondja „megváltozott tudatállapotában” az igazat – lásd Kosztolányi Pacsirtáját, ahol az apa „intoxikált állapotában” bevallja, hogy reménytelenül vénlány gyermekét nem szereti és különben is csúnya –, majd kijózanodva folytatja a sok évtizedes játszmát, amelyben elrejti a reménytelenséget. Mint Nietzsche őrültje, aki csak társadalmon kívüli minőségében vághatta a közemberek szemébe, hogy „Isten halott”, vagy a még nem kulturált gyermek, aki spontán kiáltja ki élményét: „A király meztelen!” Mindenki látja, de mégsem akarják látni, tudják, de nem szeretik tudni. A Supertramp Crime of the Century dala kultúra méretűre terjeszti ki a hisztériás vakságot: „Kik ezek, a vágy, kapzsiság és dicsőség fiai? / Tépjük le álarcaikat és nézzük meg / De ez nem lehet igaz – oh nem, mi történt? / Nézd! Te vagy és én vagyok (2).

A bűntény leleplezője kénytelen belátni, hogy maga is részese a tettnek, cinkosa volt az elkövetőknek – akár tudatában volt ennek, akár nem. Hasonló sokszereplős bűntettet mutat be és elemez a Supertramp számmal majdnem azonos című kétrészes dokumentumfilmjében az HBO, amelyet a The Washington Posttal együttműködve készített: The Crime of the Century (Az évszázad bűnügye). A cím megválasztása önmagában véve is érdekes, mert nem egy hagyományos krimiről van szó, egy magányos sorozatgyilkosról, aki hosszú időn keresztül szedi áldozatait, és éppen ezért évek kellenek kézre kerítéséhez. De igen, tulajdonképpen sorozatgyilkosság „forog fenn”, de olyan, amelyben százezrek, sőt milliók az áldozatok, ám az ebbe a kategóriába sorolás nem nyilvánvaló azonnal, hiszen a történések a „gyógyítás” címkéje alatt zajlanak. Továbbá az évszázad időmeghatározás kétséges, hiszen a történet a múlt század 90-es éveiig nyúlik vissza azzal, hogy napjainkig, sőt tovább is húzódik.

Az alkotás a dokumentumfilmek egy új, az utóbbi években teret nyert műfajába sorolható: olyan tudományos igényű alkotásokról van szó, amelyek tartalma, érvelési módja, a bizonyítékok igazságértéke, a felhasznált szakirodalom mennyisége és minősége, az érvelés struktúrája megfelel a tudományos narratíva igényeinek, azonban – és ez talán a döntő különbség a hagyományos szakirodalmi publikációkkal szemben – hiányzik belőlük a tudományos szövegek „vasszabályának” döntő aspektusa: „A vasszabály előírja, hogy a tudományos érveket sterilizálni kell, meg kell tisztítani minden szubjektivitástól; a tudományos érvelés valósága azonban a szokásos emberi történet: elfogultság, kontextualitás, az emberi elme egész nyüzsgő ökoszisztémája vágyaival és félelmeivel, ellentéteivel és ragaszkodásaival, azzal az igényével, hogy tetsszen és annak az akaratával, hogy higgyen” (3). Az új dokumentumfilm-generáció desterilizálja a tudományos narratívát; megtartja az érvelés tényszerűségét és a racionális argumentációt, a lehető legnagyobb teljességre törekedve, minden pró és kontra lehetséges érvet felsorakoztatva, de azt élettel, emberi színekkel tölti meg. A tudományos „instant kávéporból” ismét a nagyközönség számára is iható kávé lesz az eredeti ízeivel, illatával, amely azonban nincs felcukrozva és ízesítve a lehetséges emberi túlzások adalékanyagaival. A manapság olyan szükséges vizualitás és a személyes megnyilvánulások révén érzelmek és indulatok lesznek az üzenetek „vivőanyagai”.

A film az amerikai ún. opiát vagy opioid krízisről szól, amelyben 2000 óta 500 ezer amerikai halt meg túladagolásban, 25 percenként születik egy olyan baba, akinek elvonási tünetei vannak. A film fő narratívája azt elemzi, hogy gyógyszeripari cégek milyen szerepet játszottak ennek a tragikus helyzetnek az előállításában. Aki csak kicsit is követte a gyógyszeripar Janus-arcú szerepét az utóbbi évtizedekben a fogyasztók és az orvosok magatartásának befolyásolásában, az igazán mélyen nem lepődik meg „Nahát, ezt nem gondoltam volna!” felkiáltással az opiátokkal (Oxycontin, fentanil stb.) kapcsolatos történéseken. Az esetben feltáruló machinációk struktúrája olyannyira megszokottakká vált az elmúlt kb. három-négy évtizedben, hogy a dráma váza, fordulatai ismerősként bukkannak elénk.

A BigPharma tagjai a kapitalizmus nevű játék erős figurái, ahol az a feladatuk, hogy minél nagyobb haszonra, profitra tegyenek szert. Ez azt jelenti, a naiv felfogásokkal szemben, hogy az egészség elérése, vagy a betegségek leküzdése nem közvetlen motiválója az ipar működésének. Ez természetesen nem von le semmit azoknak a szereplőknek az érdemeiből (kutatók, menedzserek stb.), akik személyes törekvései, motivációi az egészséget célozzák meg. A cégek minél nagyobb profitra törő logikája akkor eshet leginkább egybe a „küldetésnyilatkozatokba” foglaltakkal, ha például hatásos szert gyártanak a szernek megfelelő betegségre. A profit maximalizálásához ebben az esetben kevesebb trükközésre van szükség. De még ebben az esetben is megjelenik a csábítás, hogy kiterjesszék a potenciális vevők körét újabb betegekre (gyerekek, újabb korosztályok) vagy betegnek nevezett csoportokra, új betegségkategóriákat hozzanak létre és árusítsanak (disease mongering), vagy az így elért nagyobb fogyasztói sokaság hosszabb ideig, esetleg élethosszan szedje a „gyógyszert”. A krónikus betegségek nagyobb nyereséggel kecsegtetnek, mint egy hatásos szer révén rövid idő alatt meggyógyítható akut kórok.

A filmben szereplő „példában” a végstádiumú rákos betegeknek szánt fájdalomcsillapító opiátok fogyasztói körét bővítették azzal, hogy az orvosokat rávették a szer felírására más „tűrhetetlen” fájdalmak csillapítására is. Meggyőztek sok vonakodó szakembert például arról, hogy ami addikciónak tűnik, az csak látszat addikció (pseudoaddiction), mert a szerhez való ragaszkodás a fájdalom minden áron való megszüntetése miatt áll fenn.

Az orvos és egészségügyi szakember olvasó számára különösen tanulságos lehet az az „orvos-karakter tipológia”, amelyet az egyik – utóbb elítélt – értékesítési vezető állított fel:
– kék: analizáló, csak a tudományos bizonyítékok érdeklik;
– sárga: barátkozós, minden gyógyszergyár ajánlatát elfogadja, az „oszoljon el a haszon!” jegyében;
– zöld: nem vesz részt céges ebédeken, csak az anyagok újrahasznosítása érdekli;
– piros: üzletember, minden a hatékonyságról szól számára, nincs ideje beszélgetni, hiszen beteg van nála, azaz pénzt keres. A fő kérdése: (WIFM: What’s in it for me?) Hol járok én jól?

Az első három típus nem jöhet igazán szóba értékesítési szempontból. A kék típusú orvos például azért veszélyes, mert még kiderítheti, hogy a tudományosnak tűnő kutatási eredmények, grafikonok, táblázatok valójában nem tudományosak. A gyógyszergyárak tudományosnak álcázott kutatásai és rendezvényei, az infomercialok, „annyira szennyezettek, hogy tulajdonképpen értelmetlenek” (4). Richard Horton a The Lancet főszerkesztője így teszi szélesebb perspektívába a medikális gyakorlat tudományos megalapozottságát illető kételyeket: „A vád a tudomány ellen nyilvánvaló: a tudományos irodalom nagy része, talán a fele, egyszerűen nem igaz” (5). A tudományos publikációk egy jelentős része oly mértékben problematikus, hogy J. Ioannidis (Stanford Egyetem) egyenesen azt ajánlja, hogy a szakmai irányelveket nem szakmabelieknek kellene írniuk, mert: „a legtöbb publikált irányelv (guideline) figyelmeztető jelzéseket [red flag] visel magán, amelyek nyíltan megbízhatatlanná teszik ezeket vagy legalábbis gyanút keltenek a potenciális felhasználók körében. A figyelmeztető jelzések listája magában foglalja egy szakmai társaság szponzorálását, jelentős iparági finanszírozással, összeférhetetlenséget [conflict of interest] az elnökök és az irányelveket megalkotó testület tagjai körében…” (6). Ezért hangzik el újra és újra a ma még meglehetősen erőtlen kívánság, hogy „Független, valódi kutatásokra lenne szükség, de egyelőre ilyenek nincsenek. A gyógyszercégek saját tesztjeiben persze minden jónak néz ki, mivel szándékosan elhallgatják a problémákat. Ez nem tudomány, hanem csak tudománynak álcázott marketing” (7).

A kereskedelmi vezető számára azért nyerő orvostípus a piros, mert pontosan ugyanazzal törődik, mint a sales manager: a haszonnal. Számára a beteg csupán a pénzszerzés eszköze és nem több. A gyógyítás pusztán a minél több pénzhez jutás egy módja.

Ilyen körülmények között áll elő az a jelenség – a résztvevők számára olykor észrevétlenül –, amelyet intézményes korrupciónak (institutional corruption) neveznek. Ez azt jelenti, hogy „olyan rendszerszerű gyakorlatok jönnek létre egy intézményen belül, amelyek jogszerűek, elfogadottak és normatívak, de mindazonáltal aláássák az intézmény integritását” (8). Sok jót akaró jó ember észre sem veszi, hogy amit rendszeresen tesz, az végső soron ellentmond hivatása ethoszának.

A filmből az is kiderül, hogy – ahogy az általában lenni szokott – az orvosok között is vannak gazemberek és vannak majdnem „szentek”. Voltak, akik lelkesen beleálltak az emberek tönkretételébe: „Én csak kiszolgálom az igényeiket, ha drogra van szükségük, akkor azt. Ha én nem, majd megteszi más. A beteg a hibás, ilyenek a drogosok.” És voltak olyanok is, akik egzisztenciájukat tették kockára, és a hippokratészi eskü orvosának moralitásával szálltak szembe a nagy pénzhatalmú és politikai befolyású társaságokkal.

A morális világrend nem győzedelmeskedik a film végén (milyen életszerű!), a bűnösök kaptak ugyan „lájtos” fenyítést, de valójában sértetlenül űzhetik tovább játszmáikat a versenyképesség, a hatékonyság, a nyereségesség jegyében. Ebben a kontextusban a jó és a rossz kategóriái nem nagyon találják meg a helyüket. Ha valaki – már némiképp kiégett moralitással – nem háborodik fel a látottakon, hanem erkölcsi zsibbadtsággal veszi tudomásul az „ilyen a világ” lapos bölcsességet, akkor ez talán azért van, mert erőtlennek érzi magát már arra is, hogy akárcsak önmagán belül is képes legyen a jó és a rossz harcát megvívni azzal a reménnyel, hogy a jó a legalább a fantáziájában győz. De ki beszél itt manapság a jóról és a rosszról, amikor a jó orvosból költséghatékony orvos válik, a humanitásból kalkulálhatóság lesz, a személyes élettel bíró betegből pedig beteganyag. A rossz orvos az, aki nem hozza a megfelelő pontszámokat ott, ahol a gyógyítás betegségfelszámoló üzemként határozódik meg. A nagy játszmában résztvevők egyikének-másikának ugyanilyen „elvű” érdekei pedig betegségfelszámolás helyett betegségtermeléshez vezetnek; a halál elodázására működtetett rendszer olykor diszfunkcionálisan olyan termékeket forgalmaz, amelyek halált termelnek – „az évszázad bűnügye” nem pusztán egyéni morális kudarcokról szól, hanem a rendszerbe ágyazott lehetőségek kibontakozásáról. Nem véletlen szerencsétlenségek torzszülöttéről, hiszen „mindenki tudja, hogy megy ez…”

Bánfalvi Attila dr.

Irodalom
1. Az Everybody Knows című dal szövege: „Everybody Knows how it goes” I'm Your Man, 1988.
2. Michael S. The Knowledge Machine. New York, London: WW Norton & Co; 2020. p. 161.
3. Benedict C. Dr. Bernard J. Carroll. Conscience of Psychiatry, Dies at 77. New York Times 2018. október 04.
4. Horton R. Offline: What is medicine’s 5 sigma? The Lancet 2015;385.
5. Ioannidis JPA. (2018) Professional Societies Should Abstain From Authorship of Guidelines and Disease Definition Statements, Circulation: Cardiovascular Quality and Outcomes, 2018;11(10).
6. Valtonen J. Nem tudják, mit cselekszenek. Budapest: Cser Kiadó; 2017. p. 219.
7. Cosgrove L, Peters SM, Vaswani A, Karter JM. Institutional corruption in psychiatry: Case analyses and solutions for reform Social and Personal Psychology. Compass 2018;12(6): e12394 .

HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A rovat további cikkei

Gondolat

Münchhausen báró és az ő szindrómája

Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen báró, német katonatiszt, akinek neve a nagyotmondással forrott össze, 295 éve, 1720. május 11-én született.

Gondolat

Miért vagyunk illetve miért nem vagyunk kaukázusiak?

A paleontológiai leletek és a genetikai vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy az emberiség Afrikából származik. Nem kellene használnunk az ezt tagadó, elavult kifejezést.

Gondolat

Szifilisz vagy hibás gének?

VIII. Henrik betegségei

Gondolat

Veszélyben az egyetemek autonómiája?

Tiltakozó közleményekkel „szavaznak” sorra az egyetemek az alapítványi átalakítás, illetve annak intézési módja ellen. Professzorok, munkatársak, hallgatók, legutóbb az MTA doktorai adtak ki hivatalos állásfoglalást. Megkérdeztünk „kívülállókat”, Freund Tamást, az MTA elnökét, Tillmann József filozófus, esztéta, egyetemi tanárt, Fleck Zoltán jogász, szociológust, tanszékvezető egyetemi tanárt a kialakult helyzetről, a folyamatról, illetve Fábián Istvánt, a debreceni egyetem korábbi rektorát is. Többen a tudományos és kutatómunka, az egyetemi autonómia ellehetetlenülésétől félnek, veszélyes ugyanis, ha ezek a szellemi műhelyek politikai irányítás alá kerülnek. Az MTA elnöke kiemelte az egyetemi autonómia tiszteletben tartásának és a döntések előtti tisztázó vitáknak a fontosságát.

Gondolat

A szem és a látás a Bibliában

RÁCZ Péter

A látásra vonatkozó igehelyek és értelmezésük, szimbolikus jelentőségük a Bibliában.

Kapcsolódó anyagok

Hírvilág

H1N1: Gyógyszerkorrupció?

Az Európa Tanács 2010 januárjában vizsgálatot indít a gyógyszergyártó cégek és a H1N1-influenza kampány kapcsolatáról.

PharmaPraxis

Húsz éve Magyarország stratégiai partnere a Servier Hungária

Kitartás - elkötelezettség, emberi kötődés a magyar kutatók iránt, folyamatos megújuló befektetés: ezek a gondolatok jellemezték a Servier elmúlt 20 évét hazánkban

Hírvilág

Szerencsejáték-függők gyógyszeres kezelése

A szerencsejáték-függés egyes típusai más-más gyógyszerekkel kezelhetők, ami különböző biológiai háttérmechanizmusokra utal.

Egészségpolitika

Speciális ellátóhelyekre van szükség

A Nemzeti Mentális Egészségügyi Program egyike annak az öt stratégiának, amelyet a legutóbbi kormányülésen fogadtak el. Ezt ugyan megelőzte az elmúlt évtizedekben több másik is, ezek azonban leginkább az asztalfiókban landoltak. A „Társadalmi és betegszervezetek a Népegészségügyért” elnevezésű nemzetközi konferencián dr. Németh Attila, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgatója beszélt a várakozásokról és arról, miben más ez a mostani stratégia.

Hírvilág

Taroltak a digitális megoldások az idei Nekem Szól! Egészségértés pályázaton

2019-ben negyedik alkalommal adta át ünnepélyes keretek között az Innovatív Gyógyszergyártók Egyesülete a Nekem Szól! Egészségértés Díjakat. A verseny résztvevőit Dr. Horváth Ildikó egészségügyi államtitkár, a pályázat fővédnöke köszöntötte. A fődíjat idén az „Együtt könnyebb” Női Egészségért Alapítvány digitális egészségügyi naptárának ítélte a zsűri, amely a női egészséggel kapcsolatban nyújt támogatást, így hatékonyan segít a családtervezésben, valamint a nőgyógyászati betegségek korai felismerésében.