Gondolat

Mágia és orvoslás a történelem előtti korban

NEMES Csaba

2011. OKTÓBER 20.


A medicina kultúrtörténete címmel orvostörténelmi könyvet írt dr. Nemes Csaba, Németországban élő orvos. A korábban aneszteziológusként tevékenykedő főorvos weblapunknak mutatja be a gyógyítás történetét tíz fejezetben. A mágia és orvoslás a történelem előtti korban cikkel kezdi és jelenkorunk medicinájának egzisztenciális problémáival, valamint a transzplantációs medicinával fejezi be.


A történet Kr. e. 4000-ig és a primitív természeti népek életében

A betegségek és a gyógyítás története nem az ember, a homo sapiens megjelenésével kezdődik. Öngyógyító törekvésekkel már a fejlettebb emlősöknél is találkozunk: a tört végtag nyugalomban tartása, az idegentestek eltávolítása, a szőrzet élősködőktől való rendszeres megtisztítása, a rendszeres fürdés, bizonyos gyógyhatású füvek elfogyasztása és a szülésnél nyújtott segítség azonban még nem tudatos cselekedet, nem is a tapasztalat eredménye, hanem ösztön.
Nehéz határt vonni az ösztön, az empíria és a mágia között, amint azt antropogenezis és a primitív kultúrák tanulmányozása is mutatja. A neolitikus kor orvoslására és mágikus világképére utaló csekély források hiányában az ősember terápiás törekvéseit legjobban a primitív természeti népek hasonló gyakorlatának tanulmányozása, vagyis az összehasonlító néprajz tette lehetővé.

A kőkorszaki ember zárt törzsi közösségben él; önálló éntudata még nincsen; a törzsből kitaszítva életképtelen. Gondolkodása irracionális, mágikus elemekkel teli, inkoherens, de képszerű. Világképe panteisztikus, vitalisztikus, képzeletében minden él, lélegzik, a látható világ egy fikció, amely mögött hatalmas rontó hatalmak, démonok rejteznek. Ezek nem egyszer csak megsértett ősök, akiket kiengesztelni törekszik. A test és a lélek modern kettősségét még nem ismeri. Tükörképe és árnyéka létező alterego. Ennek a világképnek felel meg kórtani szemlélete is, amely teljesen spekulatív, de nem kevésbé logikus. E mágikus ontológia a természeti erőket és jelenségeket személyes, antropomorf tulajdonságokkal ruházza fel (personificatio). A betegségek az istenek büntetése, s ennek nem csak a beteg, hanem az egész törzs az áldozata, az együttélést fenyegető közös veszély.

Minden jel arra mutat, hogy a test feloszlásának nyilvánvaló ténye ellenére már a homo sapiens diluvialis is feltételezte a testtől független lélek létezését. Képzelete nem tett különbséget az élettelen és az élő természet, a test és a lélek, az ok és a következmény között. Számára minden tárgyban, természeti jelenségben láthatatlan, hatalmas természetfölötti erők, többnyire gonosz szellemek lakoznak, akiknek haragját vadászat előtt, vagy betegségben ki kell engesztelni. Ezt a kőkorszaki panteizmust váltja majd le a nagy folyammenti civilizációk politeizmusa. De találunk mágikus cselekedeteikben racionális elemeket is. A Crő-magnoni ősember freskóin a spanyolországi El Pindal barlangjában a vadászati mágia előkészítésénél egyetlen szervként a mammut szívét már feltüntették: ezt a pontot kellett a vadászoknak eltalálnia, ami a szív és a vér életadó szerepének korai felismerését jelenti. Az Aurignac-i kultúrához tartozó egyik „Laussel”-i asszony kőtestét okkersárga vasporral kenték be; ez a rítus, a vér színéhez hasonló vörös vasoxid kultikus használata később a Magdalen-kor sírjaiban is kimutatható. Ez volt a szimbolikus vasterápia első formája.

A történelem előtti kor törzsei és a természeti népek betegségei:

Racionális, majd később a tudományos orvoslás nem alakulhatott ki a mágikus és vallásos elemekkel, a hittel való szakítás nélkül. A természeti népek sámánjainak (Medizinmann) gyógyító törekvéseit azonban elsősorban még a félelem, kevésbé a tapasztalás, az empíria motiválta. A korai neolitikus kor emberét, aki az állattartást még nem ismerte és nomád életmódot folytatott, járványok ugyan nem gyötörték – ezeket a háziállatok hozták be a „humán passage” által az emberi közösségekbe –, de annál inkább szenvedett az artritisztől, igen ritkán a kariesztől, idült tályogoktól, ínygyulladástól, a nyaki gerincoszlop korai artrózisától, fertőző, tumoros és hiánybetegségektől. A Stuttgart melletti szalagkerámiás temető csontvázainak 10 százalékában találtak daganatos betegségre utaló jeleket. Paleopatológiai vizsgálatok azt is kiderítették, hogy a kambrium utáni felmelegedés hozzájárult a baktériumok patogenitásának növekedéséhez. (A hematogén áttétel útján keletkező spondylitis és a primér góc (pyorrhoea) együttes előfordulását is többször kimutatták a neolitikus csontvázakon, állatokon és embereken egyaránt.) A kőkorszaki Vénusz-szobrokra 51 százalékban a nagyfokú, kóros elhízás jellemző.

A természeti népek gyógyító módszerei és a totemizmus szerepe a betegségek megelőzésében:

A varázsló magára öltötte valamely ős, perszonifikált szellem vagy a totem rendszerint állat alakú maszkját. Az Alkonquin-indiánok a farkas bőrét viselték trófeaként. Az elejtett állat prémje annak „külső lelke” (Fraser). Melanéziában szinte valamennyi betegséget egy tabuként tiltott fa gyümölcsének élvezetére vezették vissza. (Ugyanez a motívum megtalálható az Ószövetség 1. könyvében is.) Az elejtett vagy a totemállat (illetve az ellenség) szerveinek elfogyasztása (utóbbi egy rituális kannibalizmus, omophagia) is abban a hitben történt, hogy ezzel megelőzik a betegségeket.

A gyógyítás nyilvánosan történt a közösség (táncának ritmusos énekkel és hangszerekkel kísért) bevonásával, miután a beteg valamely engesztelő áldozattal „megtisztult”. Ezután varázsigékkel, ajándékokkal vagy masszázzsal illetve érvágással, szarvakkal végzett köpölyözéssel, befúvással, vagy ritkábban hánytató szerek segítségével „kicsalogatták”, ill. „elfogták” a beteg ember testéből szökni készülő szellemet.

Ezt a célt szolgálta részben a trepanáció is, melyet már a kora kőkorszaktól szinte valamennyi természeti nép rendkívüli ügyességgel művelt. Trepanált koponyákat már Kr. e. 10 ezer körül is találtak; a beavatkozást a betegek nem ritkán túlélték. (Egyedül Franciaország barlangjaiból 200 jól gyógyult, lékelt – magyarul: „agyafúrt” – koponya maradt fenn!) Néha csak a koponya külső lemezét távolították el „T”- alakban. A trepanáció néha a szellem eltávozásának megkönnyítését, de legtöbbször az epilepszia vagy csillapíthatatlan fejfájás gyógyítását, az imprimált koponyatörés kiemelését célozta. De végeztek „dekomprimáló” nagy trepanációkat is kő- és obszidián-késekkel, különösen szilánkos, nyílt koponyasérüléseknél, amelyekről már Paul Broca bebizonyította, hogy a műtéteket élőkön végezték. A közép- és az észak-amerikai indiánok a trepanációt nem kultikus, hanem az esetek 80 százalékában terápiás javallat alapján végezték, többnyire koponyatrauma miatt. Az inka koponyasebészek a csontdefektust, akárcsak a honfoglaláskori verebi koponyán is látható (1. ábra), arany- vagy ezüstlemezzel, a szegényebbeknél kagylóhéjjal vagy kókuszdió héjával fedték.


1. ábra. A verebi trepanált honfoglaláskori koponya a sebet védő ezüstlemezzel




A betegek jelentős része túlélte a beavatkozást; erre utal a regenerálódó csontperem. Kultikus céllal koponyalékelést valószínűleg sohasem végeztek. Ezért a trepanáció műtéte, nem mint korábban feltételezték, a szellem eltávozásának siettetését, hanem, mint fentebb említettük a csillapíthatatlan fejfájás vagy epilepszia megszüntetését célozta. Feltűnő, hogy a suturákat és a nagy sinuszokat teljes trepanációknál – 86 százalékban férfiaknál – a középvonal gondos elkerülésével rendszerint megkímélték. Más esetben a varázsló az idegen testet egy cső segítségével „kiszívta” a testből.
Kisebb sebészeti beavatkozások közül a köpölyözést, a bőr többszörös skarifikációját és az érvágást mint „vértisztító” eljárást alkalmazzák (amerikai indiánok és az ausztráliai aboriginesek). A foghúzástól általában irtóztak, mert általános hiedelem szerint egy testrész elvesztése betegséget okozhat. Ehelyett a fogakat lereszelték, vagy esztétikai okokból vésővel kiverték (Ausztrália). Foghúzókat (awarteki) csak Nyugat-Afrikában használtak. A tályogokat először kataplazmával felpuhították, megérlelték, majd megnyitották (borneói dajákok), az idegen testeket (tüskét vagy nyilat) eltávolították, a törött végtagokat sínezték (haussa-törzs Nyugat-Afrikában), véres műtétekre (pl. a törött végtag csonkolására) azonban csak a massai-törzs varázslói vállalkoztak. Amputációt, mint szakrális áldozatot (?) vagy sérülést követő csonkolásos beavatkozást az óperui Moche-kultúra (Kr. u. 0-800) is ismerhetett. Sírjaikból több ilyen, a végtagcsonkolásra utaló torzó agyagszobor került elő. Találtak emellett protéziseket is, ami arra utal, hogy a sérült a lábamputációt többször túlélte. Gyakran végeztek kozmetikai műtéteket is, amelyek során az akkori szépségideálnak megfelelően idegen testeket vagy gyűrűket ültettek be az orrba, alsó ajakba vagy a fülcimpába (Ausztrália, India), illetve a glans penis-be (maláj szigetek).

A sebeket kauterrel kiégették (Közép-Amerika), vagy a genny levezetésére egy bambuszcsővel drenálták (dakota-indiánok); általában kerülték az elsődleges sebgyógyulást. Ehelyett a sebet – növényi főzetekkel kimosva – nyitva hagyták és megvárták a gennyedést, majd a sebüreg behámosodását (winnebago-indiánok). Perforáló hasi sérüléseknél az előesett beleket visszahelyezték és a hasfalat összevarrták (Ceylon). Császármetszésre élő anyánál bizonnyal rendkívül ritkán került sor; R. W. Felkin jelen volt egy ilyen műtétnél Ugandában, amely előtt a szülőnőt banánborral elbódították (2. ábra).


2. ábra. Császármetszés Ugandában. A falon a varázsló eszközei.




Ikerszülést és sziámi ikreket ábrázoló plasztikákat ismerünk a neolitikumból. A szülés a legtöbb primitív törzsnél vagy nyilvánosan zajlott le, vagy – ha a szemmel veréstől féltek (Óceánia, Latin-Amerika, Dél-Kína) – egy kunyhóban. Máshol a méh védelme érdekében pajzsként a hasra egy lapos „vízfejű” fababát kötöttek (ashanti-törzs Közép-Afrikában). Ezalatt a szomszéd kunyhóban a férj a fájásokat utánzó hangos jajveszékeléssel igyekezett magára terelni a gonosz szellemek figyelmét (couvade, „Männerkindbett”, „férfi-gyermek-ágy”). A couvade az indogermán népvándorlás előtt az ókori barbár európai népeknél is szokásban volt, és szórványosan a baszkoknál és hazánkban a Kárpátalján még a 19. században is előfordult. A szülésnél a tágulás elősegítése érdekében általában a guggoló vagy ülő helyzetet választották, míg a hasprést az afrikai és a mexikói bába egy hason átvetett széles öv húzásával támogatta. Még a rendellenes fekvéseket is ismerték: a hererok és a szumátrai batákok harántfekvésnél külső, a kalmükök és az afrikai unyorok pedig belső fordítást végeztek és az előesett kart is visszahelyezték.

Fizikoterápiás eljárásokra (vízkúra, hideg-, meleg- és gőzfürdők, pakolások és masszázs), valamint diéta elrendelésére (ez különösen terhesség alatt), végül gyógyszeres kezelésre is sor került. A természeti népek, primitív törzsek által ismert (gyűjtött vagy termesztett) gyógynövények száma jelentős és nincs okunk kételkedni abban, hogy ezek jó részét már a kőkorszaki közösségek is használták. Voltak ezek között nyílmérgek, mint a curare, oubain, veratrin, boundou, de hatásos gyógyszerek is, mint az ópium, hasis, kender, coca, cinchona, eucalyptus, sarsaparilla, dohány, acacia, copaiba, guajak, jalap és a podophyllin. A hasis és az ópium mellett ismertek más narkotikus szereket is. Legtöbbször azonban az őrjítő erősségű ritmusos dobpergés, a sámán monoton ráolvasó imája és tánca is előidézett ilyen hipnotikus önkívületi állapotot.

Az „orvosságok” más része undort keltő ürülékekből (vizelet és egyéb exkrementumokból vagy nyálból) állott (mint a 18. században szerte-hosszan használt „Dreckapotheke”, „fekália-patika). A növényeket szárították, majd mozsárban porrá törve a varázserejű zacskókban vagy tégelyekben tárolták, majd azokat egy bonyolult ceremónia keretében – varázsigéket mormolva – külsőleg (bedörzsölés, kenőcs vagy kataplasma), illetőleg belsőleg (inhaláció, beöntés vagy pirulák) alkalmazták.
A gyógyfüvek kiválasztásában a varázslókat még nem racionális szempontok vezették. A mágikus világképnek megfelelően – a későbbi signatura-tanhoz hasonlóan – a gyógyfüveket alakjuk, szaguk, ízük és ritkábban hatásuk, a gyógyítandó szervre emlékeztető morfológiai hasonlóság (a „simile” elve) alapján választották ki. Ezért adtak sáfrányt sárgaságban, vörös korallport vérköpésnél, májvirágot (Hepatica nobilis) májbetegségeknél. A primitív archaikus orvoslásban a gyógyfüvek terápiás hatásukat elsősorban a varázsló kultikus szertartásai során nyerik el; enélkül használatuk eredménytelen vagy veszélyes lenne.

Egyetlen mágikus vagy racionális eljárás sem volt azonban olyan eredményes, mint a kultikus kezelés legfontosabb kelléke, a pszichoterápia, amelynek gyakorlásában a sámánok és a kőkorszak varázsló orvosai igazi mestereknek bizonyultak. A természetfölötti erőkkel folytatott küzdelem volt a varázsló leglényegesebb gyógyító tevékenysége. Állat- és növényáldozatok, bájoló, igéző, ráolvasó imák, a sámándob monoton ritmusa, a burját és indián sámán „égi utazása”, a locus affectus felkeresése után a betegség „kiszívása”, vagy szemfényvesztő trükkel kivitelezett eltávolítása (pl. béka, féreg, idegentest), a szellem kiűzése (exorcismus) vagy kifüstölése, elfogása, megsemmisítése, az elveszett lélek vagy az árnyék befogása (pl. egy fára függesztett hurkok segítségével), elvesztett testrészek (pl. a testből „kivándorolt szív”) megtalálása (chippeway-indiánok), szimpátiás kezelések (egy szimbolikus emberáldozat ritusával) – mind-mind ennek a mágikus orvoslásnak elmaradhatatlan kellékei.

Néha a küzdelemben a varázsló alulmaradt s a beteg meghalt. Ennek különösebb következménye nem volt, csupán a gonosz szellem győzelmét jelentette. Ha azonban a beteg meggyógyult (s vele a törzs is visszanyerte az egészségét), a sámán feladata volt a rontó szellemek visszatérésének megakadályozása. A megelőzés módszerei is sokfélék: ómenjelek és a tabut jelző tilalomfák felállítása mellett ezt a célt szolgálták a rontást elhárító amulettek (kígyók, fogak, karmok, csengők, varázsigét hordozó írásjelek, érmék, a germánoknál Thor kalapácsa), a szerencsét hozó (asztrológiai jelekkel díszített) talizmánok és az állatokat vagy a betegségdémonokat ábrázoló (Ceylon), a varázserőt növelő szögekkel kivert fából készített fétisek és a „voodoo”-varázslatban (Dahomey és Haiti) használt zombik.

De ugyanezt a védő feladatot látják el a testnyílások körül és az arcon elhelyezett tetoválások is. A tetoválást elsősorban a világosabb bőrű polinéziai törzsek kultiválták; a négereknél ehelyett rendszerint díszítő hegek mágikus használata terjedt el. (Tetoválás nyomait megtalálták azonban az alpesi Ötzi testén is. Találunk azonban racionális és hatásos betegségmegelőző eljárásokat is. Ide tartozik a járványos betegségek (pl. a lepra) áldozatainak izolálása a falun kívül (Nias szigetén). A Watubela szigetcsoporton és Celebesen a himlő-démon elriasztására egy fabábút hátrahagyva a törzs az erdőbe menekül. Ugyanezt tették a szibériai burjátok és a kirgiz törzsek is. Más természeti népek ehelyett a himlőnyirok subkután beoltásával (ashanti-négerek), vagy a beszáradt pörk orrba fúvásával (Sziám) védekeztek, amely védőoltást tíz évenként megismételték. (A hagyomány szerint a himlőoltást Csing Csun, a Szung-dinasztia tagja fedezte fel Kr. u. 1014-ben.)

Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: csaba@nemes.de, a szerző honlapja: www.medicine-history.de)


HOZZÁSZÓLÁSOK

0 hozzászólás

A rovat további cikkei

Gondolat

Münchhausen báró és az ő szindrómája

Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen báró, német katonatiszt, akinek neve a nagyotmondással forrott össze, 295 éve, 1720. május 11-én született.

Gondolat

Miért vagyunk illetve miért nem vagyunk kaukázusiak?

A paleontológiai leletek és a genetikai vizsgálatok egyértelműen azt mutatják, hogy az emberiség Afrikából származik. Nem kellene használnunk az ezt tagadó, elavult kifejezést.

Gondolat

Szifilisz vagy hibás gének?

VIII. Henrik betegségei

Gondolat

Veszélyben az egyetemek autonómiája?

Tiltakozó közleményekkel „szavaznak” sorra az egyetemek az alapítványi átalakítás, illetve annak intézési módja ellen. Professzorok, munkatársak, hallgatók, legutóbb az MTA doktorai adtak ki hivatalos állásfoglalást. Megkérdeztünk „kívülállókat”, Freund Tamást, az MTA elnökét, Tillmann József filozófus, esztéta, egyetemi tanárt, Fleck Zoltán jogász, szociológust, tanszékvezető egyetemi tanárt a kialakult helyzetről, a folyamatról, illetve Fábián Istvánt, a debreceni egyetem korábbi rektorát is. Többen a tudományos és kutatómunka, az egyetemi autonómia ellehetetlenülésétől félnek, veszélyes ugyanis, ha ezek a szellemi műhelyek politikai irányítás alá kerülnek. Az MTA elnöke kiemelte az egyetemi autonómia tiszteletben tartásának és a döntések előtti tisztázó vitáknak a fontosságát.

Gondolat

A szem és a látás a Bibliában

RÁCZ Péter

A látásra vonatkozó igehelyek és értelmezésük, szimbolikus jelentőségük a Bibliában.

Kapcsolódó anyagok

COVID-19

Enyhe tünetmentes, SARS-CoV-2-fertőzött járóbetegeknél észlelt íz- és szagérzékelési változások

A Covid-19-ről szóló beszámolók a betegség súlyosságától függően, tünetileg leggyakrabban a lázat, a fáradtságot, a száraz köhögést, az izomfájdalmat és a légszomjat említik. Ugyanakkor a szerzők tudomása szerint eddig csak egy tanulmány foglalkozott Covid-19 fertőzötteknél a szag- vagy ízérzékelésben bekövetkezett változásokkal, és 34%-os prevalenciát állapítottak meg a kórházban kezeltek körében. Viszont a tanulmány nem közölt adatot a megváltozott érzékelés idejéről és a többi tünethez való viszonyáról.

COVID-19

Enyhe tünetmentes SARS-CoV-2-fertőzött betegeknél észlelt íz- és illatérzékelés-változás

Az egyes jelentések és tudományos publikációk a SARS CoV-2 vírussal fertőzött betegek tünetei között leggyakrabban a lázat, a fáradtságot, a száraz köhögést, az izomfájdalmat és a légszomjat említik. Ugyanakkor enyhe tüneteket mutató betegek gyakran számoltak be a szag- vagy ízérzékelésben bekövetkezett változásokról, mint a megbetegedés általuk tapasztalt első jeléről.

Klinikum

A bél-agy-tengely újabb összefüggései

Gyulladásos bélbetegség esetén több mint duplájára nő a demencia kockázata; IBD-ben szenvedőknél 7 évvel korábban kezdődik az elbutulás.

COVID-19

A COVID-19-el fertőzött betegek kórházi kibocsátásának feltételei

Avagy mikor hagyhatja el a beteg a kórházat és mikor érhet véget az otthoni karantén? Az Európai Betegségmegelőzési és Ellenőrzési központ (ECDC) az EU/EGT-tagállamok felkérésére készített útmutatása azokra a szempontokra tesz ajánlásokat, amelyek alapján az igazoltan COVID-19-fertőzött beteg biztonságosan (azaz fertőzésveszély nélkül) kibocsátható a kórházból, vagy megszüntethető otthoni izolációja.

Gondolat

Veszélyben az egyetemek autonómiája?

Tiltakozó közleményekkel „szavaznak” sorra az egyetemek az alapítványi átalakítás, illetve annak intézési módja ellen. Professzorok, munkatársak, hallgatók, legutóbb az MTA doktorai adtak ki hivatalos állásfoglalást. Megkérdeztünk „kívülállókat”, Freund Tamást, az MTA elnökét, Tillmann József filozófus, esztéta, egyetemi tanárt, Fleck Zoltán jogász, szociológust, tanszékvezető egyetemi tanárt a kialakult helyzetről, a folyamatról, illetve Fábián Istvánt, a debreceni egyetem korábbi rektorát is. Többen a tudományos és kutatómunka, az egyetemi autonómia ellehetetlenülésétől félnek, veszélyes ugyanis, ha ezek a szellemi műhelyek politikai irányítás alá kerülnek. Az MTA elnöke kiemelte az egyetemi autonómia tiszteletben tartásának és a döntések előtti tisztázó vitáknak a fontosságát.