A Netflixre augusztus közepén érkezett Tánc a rácsok mögött (Daughters) című dokumentumfilm bemutatja, mit tud adni a bebörtönzött férfiaknak és lányaiknak a Randi Apával nevű amerikai program, ám egyúttal rávilágít arra is, hogy a büntetés-végrehajtás rendszere a mindennapokban teljesen alkalmatlan a szülő-gyerek kapcsolatok fenntartásának támogatására.

A Sundance Filmfesztiválon közönségdíjat nyert Tánc a rácsok mögött négy apa-lánya páros történetén keresztül vonja be a nézőket a büntetésekkel kapcsolatos örökzöld dilemmákba. Aubrey (Keith lánya) egy cserfes, magabiztos ötéves kislány, aki matektudását a szorzótábla gyakorlásán kívül arra használja, hogy ismételgesse, várhatóan hét év múlva szabadul ki apja a börtönből. Santana (Mark lánya) már nagyobb, tízéves, és elege van abból, hogy apját újra és újra letartóztatják, és neki kell helytállnia anyja és kisebb testvérei mellett. Ja’Ana (Frank lánya) tizenegy éves, és három éve egyáltalán nem látta az apját, de azért kíváncsi rá egy kicsit, még ha anyja rossz véleménnyel is van róla. Raziah (Alonzo lánya) tizenöt, és anyja nagyon aggódik érte, mert mióta apja börtönbe került, azóta mindig kedvetlen, szomorú. „Nélküle ez már nem otthon” – fogalmazza meg sírva apjával kapcsolatos érzelmeit a kamaszlány. Ők csak négy kislány a sok-sok érintett családtag közül, akiknek szenvedést okoz, hogy letöltendő börtönbüntetésre ítélték egy szerettüket, aki így nem tud többé az életük része lenni. „Az ő döntése volt, nem az enyém” – jelenti ki Santana arról, hogy apja megszegte a törvényt, majd dühösen hozzáteszi: „Mégis főleg rám van hatással.” A helyzet a gyerekek nézőpontjából mérhetetlenül igazságtalan.

A fogvatartott apák és az ő hiányukkal együtt élni kénytelen lányaik kapcsolata azonban fontos állomáshoz érkezik, amikor Washington D.C.-t is eléri az országosan ekkor már tíz éve bevezetett Randi Apával elnevezésű börtönprogram. (Kiötlője, Angela Patton egyben a dokumentumfilm társrendezője is.) Keith, Mark, Frank és Alonzo – más lányos apákkal együtt – különleges lehetőséget kapnak: részt vehetnek a börtön tornatermében megrendezendő apa-lánya táncon, amennyiben készek intenzíven jelen lenni az eseményhez tartozó, többhetes csoportfoglalkozáson is. (Kicsit hasonló kezdeményezésről szól a 2020-ban készült Mesék a zárkából című dokumentumfilm is, mely börtönbüntetésüket töltő magyar apák és gyerekek története, akik lehetőséget kapnak arra, hogy saját mesefilmeket készíthessenek el közösen.)
A Randi Apával programba való bekerülés egyedülálló lehetőség ezeknek az amerikai – ebben a történetben döntően afroamerikai – férfiaknak, hiszen a fogvatartottakra vonatkozó kapcsolattartási szabályok 2014 óta sokkal keményebbek lettek. (Magyarországon először 2017-ben történt meg ugyanez a fordulat, majd a koronavírus-járvány alatt bevezetett újabb szigorítások állandósultak.)

A washingtoni intézményben a „személyes” találkozások például azt jelentik, hogy a rabokat ilyenkor is egy fal választja el látogatóiktól, és csak az erre a falra felszerelt tévéképernyőn és telefonon át beszélhetnek velük, mellőzve minden fizikai kontaktust. Ráadásul, még ezt is csak akkor vehetik igénybe a családok, ha fizetnek érte.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy több apa nem is az esemény buli-aspektusát várja, hanem egyszerűen azt, hogy végre élőben láthassa, megölelhesse a lányát… Már ha a lánya is ezt szeretné majd, ami persze egyáltalán nem biztos. A büntetésüket töltő férfiaknak ezen kívül ajánlatos nem összeveszniük addig (sem) a gyermekük anyjával, hiszen nekik is engedélyezniük kell a különleges látogatást.

A táncos-beszélgetős eseményt megelőző, kötelező csoportfoglalkozásokon a fogvatartott férfiak egy szakember vezetésével arról beszélgetnek, milyen volt a kapcsolatuk saját szüleikkel, hogyan váltak apává, és milyen volt az élet a gyerekeikkel, amíg börtönbe nem kerültek. A rabok válaszai persze nem tartogatnak különösebben pozitív meglepetéseket. Vagy érzelmileg, vagy fizikailag hiányzó szülők, túl korán érkezett saját gyerek, kiábrándult ex-partnerek – talán így lehetne összefoglalni a történeteiket. Az egyik apa elmeséli, hogy kiskorában nagyon hiányzott neki a saját anyja, aki tíz évig szintén börtönben ült, és ezért ő korán elhatározta, hogy a saját gyerekét mindenképpen megóvja ettől… Mégis ugyanitt tartanak éppen.

Hogy kinek az élete miért siklott ki, mit követett el pontosan, azt a film szándékosan nem részletezi, hogy a néző ne ezzel a címkével foglalkozzon. A börtönben egymásnak megnyíló elítéltek mindannyian olyan apák, akik vágynak a kapcsolatra a gyerekeikkel, de közben tehetetlennek érzik magukat ezzel kapcsolatban.

Az apák frusztráltsága pedig teljesen jogos, hiszen lányaik folyamatosan távolodnak tőlük, amíg ők be vannak zárva. „Miről marad így le egy apa?” – teszi fel a kérdést valaki a csoportban. „Mindenről” – feleli valaki lemondóan. 

A Randi Apával program egyik célja, hogy megerősítse a rabokban a szülői felelősségérzetet, a családi összetartozást. „Egy egész életre apává váltatok, és a lányaitok számítanak rátok, szeretnek titeket, támaszkodni szeretnének rátok!” – ilyen és hasonló üzenetek kísérik végig a foglalkozásokat. De meg lehet-e felelni ezeknek az elvárásoknak egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben? Van-e esélyük a börtönben élő férfiaknak arra, hogy számon tartott apák legyenek, ha hosszú évekig nem szabadulnak ki, és eközben nincs biztosítva számukra, hogy rendszeresen találkozzanak a gyerekeikkel? Ha nagyon igyekszik is valamelyikük jobb szülővé válni, vajon mennyire tud jelen lenni a lánya/fia életében érintések nélkül, webkamerán keresztül és 15 percben maximalizált telefonhívásokkal? Ne felejtsük el, hogy egy gyerek nem olyan, mint a munkatárs, akivel online is sikerülhet hatékonyan megoldani egy feladatot, hanem egy olyan lény, aki fizikai és érzelmi reakciókra vágyik, amikor valami rossz történik vele. És előbb-utóbb megtanulja, hogy ki az, akivel egyszerűen nem érdemes számolnia.

A Tánc a rácsok mögött körülbelül 20 percben mutatja be a sikeresen megvalósult apa-lánya bulit, amelynek elején és végén simán könnybe lábadhat a nézők szeme. A Randi Apával program tényleg ad egy tartalmas napot és egy kapaszkodónak használható emléket a résztvevőknek, illetve megerősíti a börtönben lakókat abban, hogy kint, a családdal jobb, és a szabadulás után nagy hülyeség lenne megint elkövetni valamit. A dokumentumfilm vége még tájékoztatja is a nézőket arról, hogy a program ebben a tekintetben valóban sikeres: a már szabadult egykori résztvevők elenyésző része kerül vissza újra a börtönbe. Ebben a fantasztikus eredményben nyilván nem csak a táncos esemény, hanem a csoportfoglalkozások is szerepet játszanak, amelyeket ügyesen kiválasztott (az érintett apák és az engedélyt megadó anyák társadalmi hátterét jól ismerő) szakemberek vezetnek.

Csakhogy a program – ahogy a csoportvezető fogalmaz – egyben egy érzelmi hullámvasút is. A találkozást rögtön az elválás követi, a táncot a hétköznapok, az érintést az érintés hiánya. Az apa-lánya esemény után fáj csak igazán a bentlakóknak, hogy mindez csupán egyetlen napig tartott, és belátható időn belül nem ismételhető. A lányok és az anyák visszatérnek korábbi életükhöz, és a kislányokból egyre nagyobb lányok lesznek – olyanok, akik már nem is akarnak 15 percet telefonálni a szüleikkel. Mindez persze nem a Randi Apával szervezőinek hibája.

Ugyanakkor a program miatt válik láthatóvá, hogy mi az, amit a büntetés-végrehajtási rendszer nem tesz meg, holott minden egyes napon a feladata lenne. Amennyiben ugyanis az a cél, hogy a fogvatartott férfiak később visszatérjenek a családjaikhoz, és ezeket a kapcsolatokat megbecsülve „jó útra térjenek”, akkor jelentősen meg kellene könnyíteni a kapcsolattartást – nem csak a lányaikkal, de fiaikkal, feleségeikkel, anyjukkal, apjukkal, legjobb barátaikkal is.

Amennyiben pedig az is kiemelt társadalmi cél, hogy a börtönben lévők gyerekei már ne kerüljenek börtönbe, akkor belátható, hogy pont ezektől a kislányoktól és kisfiúktól nem szabadna megvonni a fizikai kapcsolattartást, ami segíthetne abban, hogy kevésbé traumatizált felnőtt legyen belőlük.

A Tánc a rácsok mögött utolsó szakaszának meglepő és egyben nagyszerű fordulata, hogy a dokumentumfilm nem ér véget a tánc után, ami – mint az hirtelen világossá válik – több évvel ezelőtt, még 2019-ben történt. Ennek köszönhetően pedig belepillanthatunk abba is, hogy mi történt azóta Aubrey és Keith, Santana és Mark, Ja’Ana és Frank, valamint Raziah és Alonzo kapcsolatával. Anélkül, hogy konkrétumokkal elspoilerezném a dolgot, a happy endhez szükséges elemek: az apa viszonylag gyors szabadulása, az anya/feleség kapcsolatot támogató attitűdje és az, hogy az érintett gyereknek sok pozitív élménye maradjon meg arról az időszakról, amelyet még a börtönévek előtt az apjával töltött. Mindennek tulajdonképpen csak egyetlen történetszál tud megfelelni a filmben. Egy másik pedig olyannyira szomorú példája az apa-lánya kapcsolat gyors kiüresedésének, hogy még pár percet is nehéz nézni belőle.

A dokumentumfilm erőssége azonban végig pontosan ez: az elegáns nyakkendők és a habos-babos ruhácskák között mindig ott rejtőzik a képkockákban a düh és a kilátástalanság is. A Randi Apával program emberséges megközelítésmódjára és optimista szemléletére árnyékot vet a mindennapok zord valósága.

Szerző: Lőrincz Dalma