Bódy Gábor szerint ő volt az első magyar viszonylatban, aki a filmművészet sajátos, önálló képi nyelvezetét, költészetét használta volna gondolatközlésre. Annyi biztos, hogy első jelentősebb alkotása után már nem lehetett az addigi módon filmet készíteni, a mű megkerülhetetlen lett, s egycsapásra negyven évvel hajtotta előre az idő kerekét, a filmes történetmesélésből a modern képi törekvésekig.

Ma már legenda az a nyilvános vetítés 1966-ban, amelyen opusát, az Elégiát bemutatták. Az Egy Szöszi szerelme című Forman film után vetítették a megrendült és értetlenségében füttykoncertben kitörő közönségnek.

Nagy László költeménye, a Búcsúzik a lovacska, korabeli és poézisbeli párja az Elégiának:

Fölszántott égi parlagok
sürgetik halálomat
égen és földön
az ítélet betűit vetik elém
hideg a törvény ablaka
hiába leheli tüdőm
sok pára-bárányom dér-koloncként
ott függ a párkányokon
soha nem old el végzetemtől
szerelmem, irtózatom
emlék, se ábránd
óvásra szívem ereje kevés
a törvény kemény
e pörben
aludtvér-kokárda a szám

Fejemet szöggel televeritek
viselek vádkoronát
én, a kínok királya
kivigyorgom félelmetek
féregnek engem címeztetek
csillagok férgei, ti
fogaimtól féltek, mohók
féltitek a rétet, reményt
minden klorofilt
az élet leveles pilléreit
porontyaitok haját
magvatok sudaras fonalait
minden gyököt
ami véretek pírjában él

Riadalmatok engem
nagyra nevelt föl: pukkadozok
olyan esztelen vízió lettem
nem hittem volna soha
fiú-arcomból irtó
apokalipszis-pofát
bűvöltetek, arany mosolyomból
kolerás rongycafatot
láttok a magasban:
repegetik inaim a zöld levegőt
sarló-nyakam lesarabol minden
csillagba tartó fohászt
fogaim sárga bércein
laskaként ropog a nyári ég
bóbiskolva is hollókat
pillogat rátok szemem
délibábotok térdemen
zajtalan tündérkedik
dobbantok és alkonyi sáv lesz
a patám alatt.

A filmköltemény persze korántsem a lovakról szól; hanem csakúgy, mint Német László költeménye, a magyar parasztság kifosztásáról, az elmúlásról, az értékvesztésről, áldozattá válásról és áldozatvállalásról. A szeretet, az áldozathozatal és feláldozhatóság: a gonosz és a jó apoteózisáról.

Huszárik meghasonlott alkotó, igazi őstehetség, akinek képzőművészeti érdeklődése és népművészetre való fogékonysága együttesen hozta létre a filmes avantgárd berkein belül a gondolatiságában és megrázó erejében is egyaránt páratlan alkotást.

Parasztcsaládból származott, kétéves volt, amikor apja meghalt. Mire 1965-ben Huszárik lediplomázott, már harminc éves elmúlt, a család nyolc hold földje miatt a főiskoláról kulákként eltávolított árva fiú addigra megjárta a kor szokásos bugyrait a segédmunkásságtól kezdve különböző vállalatoknál és szakterületen kallódott.

A Balázs Béla Stúdió nyújtotta lehetőséggel élve azonban 1965-ben leforgatta filmetűdjét, mely egycsapásra hallatlan sikert aratott és örökre beírta nevét a magyar filmtörténetbe.
Pályája azonban ettől sem lett kevésbé göröngyös, Huszárikot saját bevallása szerint is izgatta a filmes költői kifejezésmód sokoldalúsága.

Nem alkotott nagyívű pályát, még két gyöngyszemre futotta a lélek igaz tükrét tartva a néző elé: ennyit engedélyezett számára az adott közeg, a Szindbád című filmjét és a sokat ostorozott Csontváryt, mely után végülis belehalt a gúnyos kritikákba.

„A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsősorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nőben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit.”- írja Huszárik Zoltán.