Néhány éve egy német irodalmi lap közvélemény-kutatást rendezett szerzői között, hogy mely verset vinnék magukkal egy irodalmi Noé-bárkájára. Az egyik nyertes költemény Friedrich Hölderlin Haelfte des Lebens, vagyis Az élet felén című poémája volt.

AZ ÉLET FELÉN

Sárga körtéket csüggeszt,
vadrózsa-burjánzást vet
a tóba a vidék.
Ó, drága hattyúk,
csóktól ittasult
koponyátok bukjon
józanító, szent vízbe.

Jaj nekem, ha a tél jön,
honnét vegyek virágot, napfényt,
honnétárnyát e földnek?
Szótlan falak állnak
ridegen, a szélben
megzörrennek az érckakasok.

TANDORI DEZSŐ

Tudvalévő, hogy a 73 éves korában, Tübingenben elhunyt német költő, Hölderlin, életének utolsó 40 évét szellemi elborulásban töltötte. A költő, Goethe és Schiller mellett ő a német klasszika legnagyobb alakja volt.

E szellemi homály mibenlétéről és betegsége kialakulásának okairól is az idők során eltérő elemzések születtek. Egyes korunkbeli írások még azt is megkérdőjelezik, hogy elmebetegségben szenvedett-e egyáltalán.
Hölderlin nyomasztó gyermekkora, a későbbi házitanítóként átélt kiszolgáltatott helyzete, kétségbeesett szegénysége s a tény, hogy szerelmi és politikai reményei szertefoszlottak, egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy elméje elborult, s élete és irodalmi munkássága derékba tört. Hölderlin, bár rövidnek nem mondható hetvenhárom évet élt, ebből gyógyíthatatlan lelki betegsége hosszú évtizedeket beárnyékolt.

Harminchat éves volt, amikor zilált elmeállapota miatt egy a korabeli legkorszerűbb pszichiátriai kezelést nyújtó zárt intézménybe került, majd kilenc hónap múltán, miután itt lecsöndesült – s megállapíttatott, hogy nem ön- és közveszélyes –, orvosa gondosságának köszönhetően egy egyszerű család pártfogása alá került. Náluk élt halála napjáig.

Vannak, akik szerint a korabeli pszichiátria még kevéssé fejlett eszköztára, és annak olyan ideái tették tönkre, mint a szigorú. de szeretetteljes nevelés, hogy hatásos ingerekkel föl lehet állítani ismét a józanodás struktúráit, hogy kijózanító módszerekkel meg lehet szabadítani az elme bakugrásaitól a betegeket. A korszak vezető tudósai, Pinel, Reil, Heinroth, bár más és másféleképpen vélekedtek az elme betegségeiről, de egyetértettek abban, hogy bár kínozni nem szabad az alanyt, a kezelés során nem zárkózhatnak el a fizikai kényszerítés eszközeitől sem.

Hölderlin törékeny pszichéjű fiatalember volt, aki amúgy is szívesen vonult vissza az élet zajától, és nem igazán tudott beilleszkedni a zajos szellemi és irodalmi élet ifjú titánjai közé.

Hyperion című regényében a görög versmértéket és formákat újította fel. Költeményeit idealizmus itatja át, opálos ragyogásban valamiféle földöntúli vágy, fény és sóvárgás sugárzik, írásaiban az emberhez méltó, demokratikus társadalom utópiája körvonalazódik. Ideáljait, a szabadságot, a szépséget és a szerelmet az antikvitásban vélte megtalálni.

Hölderlin életének egyetlen boldog periódusa volt, amikor Susette Borkersteinnel állt szellemi-szerelmi kapcsolatban, kit Diotíma néven tett halhatatlanná a Hyperionban.
A francia forradalom eszméit is elnyelte a véres valóság, szerelmi kapcsolatának a féltékeny férj vetett véget, Hölderlin mindezek elől egészen Bordeaux-ig futott. Onnan pedig, ki tudja, mi ütött belé, gyalog indult haza. A majd ezer kilométeres út során elméje teljesen elborult, rettenetes állapotban került vissza, a nevét sem tudta megmondani.

Papír mindig volt előtte, néha egy-egy felvillanás idézte még a régi tehetséget.
Mint ez a négy sor:
„Körbe bolyongó árny, vagyok,
élek ugyan, de nem értem,
miért kell élnem még,
fénytelen, egyre tovább.”

NZS