„Ami a fehér bohóc és a tökfilkó szüntelen háborúskodásában egy kis fájdalmat okoz, az nem a zenének vagy a valami effélének tulajdonítható, hanem annak, hogy azt kell látnunk: képtelenek vagyunk összebékíteni a két figurát… a fehér bohóc azt követeli, hogy a tökfilkó legyen elegáns. De minél erélyesebben ad hangot ennek az igényének, annál szedett-vedettebb, csámpásabb, porosabb lesz szegény”– írja egyik cikkében. Mert Fellini pályájának elején évekig dolgozott újságíróként. Érettségi után Fellini Firenzébe, Rómába ment továbbtanulni, a szülei által vágyott jogi egyetemre is beiratkozott, ám jobban vonzotta Róma, és az újságírás, a város háború utáni pezsgése. Itt filmes, újságírói közegben mozgott és élvezte a nagyvárosi életet, a szabadságot, a folytonos szellemi feszültséggel teli fővárosi életet, a nyüzsgést. Itt érte élete két meghatározó élménye, a nagy találkozás a további sorsát, pályáját meghatározó alakokkal: Giuletta Masinával és Roberto Rossellinivel. Masinával negyven évig élt együtt, Rosselinitől pedig megtanulta mindazt, amit a filmszakmáról tudni érdemes. Talán posztmodern korunkban munkássága már nem tűnik olyan értékesnek, és nem tűnik modernnek, hiszen ő, ha mindent iróniával szemlél is, soha nem cinikus. Az életöröm és melankólia kísérik útján; műveit sajátos gondolkodásmód és világlátás jellemzi, melyben a szép, nagyon szép nők, és a rút, nagyon rút, alkalmasint bizarr egyéb emberek ugyanolyan fajsúlyosak, ugyanolyan sajátos szerepet töltenek be az élet nagy cirkuszában. „Nem vagyok híve sem a definícióknak, sem a címkéknek. A címkék csak a kofferra valók. Számomra téves, mi több, veszélyes módszer lenne egy pontosan körülhatárolt, világos, elejétől a végéig átgondolt ötletből kiindulni, és aztán megvalósítani. Nem szabad előre tudnom, mit fogok csinálni: kiutat csak a sötétből, az ismeretlenből találok. A magzatot is sötét éjszaka veszi körül, amíg az anyaméhben növekszik.”- írja. E mesés panoptikumnak, cirkusznak tagjai volnánk mi is, és kiválasztottként kell viselnünk e nagy produkcióban való részvételünk lehetőségét. Élni kell vele és élvezni, még akkor is, ha alkalmasint borzasztó, néha megalázó szerepeket osztanak ránk, elvernek, megpofoznak - és kinevetnek. Mert hatalmas közönség figyel, és együtt kell működnünk egymással akkor is, ha ez kedvünk ellenére való, olykor unalmas vagy megterhelő. Fellini filmjeiben nem vonja meg a szolidaritást a butáktól, elesettektől, a borzalmas bűnök között vergődőktől. A végsőkig küzd, hogy összebékítse az ellenfeleket. Fellini nemcsak kiváló forgatókönyvíró, nagy művész volt, de gondolkodónak sem utolsó. (Csakúgy, mint lelki társa, Ingmar Bergman.) Pályájának legfőbb mérföldkövei az Országúton, a Csalók, a Cabiria éjszakái, Az édes élet, a Nyolc és fél, a Júlia és a szellemek, a Satyricon, a Fellini - Roma, az Amarcord, a Casanova, a Zenekari próba, A nők városa, az És a hajó megy, a Ginger és Fred. Néhány gondolat Fellinitől, melynek mintha különös aktualitása volna: „…olyan társadalomban élünk, amely csupa vérlázító igazságtalanság, már tudatlanná vált, vastagon egymásra rakódott önzés, mindenféle fajta torzulás. Végzetes társadalmi felbolydulások állnak előttünk. De én nem tudok ajánlani semmi ellenszert, legföljebb azt javasolhatom, hogy még egyszer, utoljára gondoljuk át a dolgokat. A mai politikusok katasztrofális állapotban vannak. Olyan pszichikai stressznek vannak kitéve, ami ismeretlen az analitikusok előtt, és amire nincs terápia. Valami újfajta idegi támadás fenyegeti integritásukat, magánéletüket. Kisgyermeki állapotba fejlődnek vissza, az őket védelmező testőrök pedig átalakulnak szárazdajkákká.” Nagy Zsuzsanna