Szép Ernő költő, újságíró, színműíró, a Nyugat munkatársa 1884. június 30.-án született Budapesten egy falusi néptanító gyermekeként, és 1953. október 2.-án halt meg. Korának egyik legnépszerűbb költője, zseniálisnak tartott színpadi szerző, Ady Endre legjobb barátja, akinek fiatalkora a bohém világban, szerkesztőségekben zajlott, és Molnár Ferenc belső baráti köréhez tartozott. Kabarédarabok, sanzonok szerzője, s mondhatni, igazán sikeres ember. Szép Ernő 1908-tól a Nyugat munkatársa volt, melynek hasábjain szerzett irodalmi hírnevet; 1910-től pedig a neves lap, az Az Est munkatársa. Művészete és életszemlélete páratlan: egyfajta köztes létben imbolyog a magasművészet és a kabarétréfák között. A szerző Petőfi költészetén nőtt fel, és szemlélete is hasonló a nagy költőelődéhez, mindvégig ezt a perspektívát választja: a "kis-egzisztenciákét". Legfontosabb regénye a Lila ákác, melynek sajátos nyelvezete ötvözi a nagyvárosi jassznyelv fordulatait és népies elemeket. A vidéki gyerekkor élményanyagából táplálkozik művészete, a nagyvárosi magány megszólaltatója versben és prózában egyaránt. Finom impresszionista líra, ábrándozás és nagyvilági rafinéria ez a művészet. Érzelmes emberszeretete hathatósan vegyül az abszurd iránti érzékenységével, és a szelíd iróniával. 1914-ben önkéntesnek jelentkezett az első világháborúba. Ő az, aki leszerelvén az osztrák-magyar hadsereg tisztjeként ezt véseti kardjába: „Élni és élni hagyni”. 1925-től Az Ujság munkatársa, a polgári liberális eszmék szószólója volt. Fura egyfelvonásosai a korabeli kabarék repertoárjának kedvelt darabjai lettek, ma a magyar abszurd egyik kezdeményét látják bennük az irodalmárok. Szép Ernő szinte elfeledve hunyt el, miután megjárta a második világháború poklát. 1944 augusztusában csillagos házba kellett vonulnia, majd egyike volt azoknak, akik a svéd követség mentelmi útlevelével rövid időre szabadultak. Ám 1944 októbere és 1944 novembere között a nyilasok munkaszolgálatra hurcolták. Hatvan éves ekkor. Erről az időszakról szól memoárja, melyet az idősödő művész Emberszag címmel írt. Tárgyilagos beszámoló az éheztetésről, megalázásról, kínzásokról. 1948 után szegénységben élt; hatvankilenc éves korában hunyt el, szinte észrevétlenül az akkori irodalmi élet számára. Sírkövén ez áll: „de gyönyörű, de boldog ünnepre voltam híva”. NZS 2014. 06.29.