Hatást keltő terveket ne dobjunk sose félre csak azért, mert a konkurensek közül senki sem jelentetett meg hasonlót. A grafikusnak adjunk teljes szabadságot, hogy mindig valami újat, meglepőt alkosson részünkre. Ne gondoljuk, hogy a művésznél jobban ítélhetjük meg, hibátlanul van-e egy figura vagy tárgy megrajzolva. A jó plakát nem mindenkinek tetszik, de mindenkinek feltűnik. A plakát ne legyen unalmas. Ha a plakát nem felel meg az általános »szépségideálnak«, akkor lesz igazán hatásos. Az idézetek Ernst Growaldtól valók, aki úgy száz esztendővel ezelőtt fogalmazta meg eme axiomatikus tételeit a jó plakát ismérveit összegző munkájában (Plakat-Spiegel, 1904.). Talán ez a szellemiség volt a plakát sikertörténetének kulcsa: a plakát feldobta az üzletet, ez pedig legitimációt biztosított a művészi kreativitásnak. A világ azóta nagyot fordult, más szelek fújnak. Az eredetiség parancsát száműzték, helyébe a kövesd a piacvezetőt! törvénye lépett. A képi ötletet felváltotta a szájbarágás. Mindennél szembetűnőbb változás pedig, hogy a plakát elvesztette önállóságát, a tévéreklám állókép-változatává degradálódott. Mintha ennek kifejeződése volna az is, hogy a klasszikus álló formátum helyébe a plazmatévé képarányú óriásplakát lépett. Szinte csak a távkapcsoló hiányzik. Egyszer persze ez is történelem lesz. Aligha van ugyanis a plakátnál jobb krónikás. Hogy ez mennyire igaz, arról meggyőződhetünk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Plakátok a szocializmusban című kiállításán. Az 1945-től 1989-ig terjedő időszak kereskedelmi plakátjainak kronologikus áttekintése minden történelemkönyvnél plasztikusabb korrajzot ad. A konzumvilágban edződött látogató előtt a maga teljességében bomlik ki ez az abszurd, fogyasztásellenes fogyasztói kultúra, melyet a klasszikus Cipőt a cipőboltból márka-, brand-, és logónélkülisége fejez ki a legjobban. Az előző negyven esztendő történelme persze nem tagolatlan e tekintetben sem. A szocializmus hajnalának plakátjai még a polgári világ gondolkodásmódjában, ízlésében gyökereznek, de felelevenedik a - leginkább Bortnyik Sándor nevéhez köthető - konstruktivista, aktivista hagyomány is. Az üzenetekben ugyan nem esik szó jegyrendszerről, beszolgáltatásról, hiányról, normáról, szén- és hídcsatáról, de az üresség, a szomorúan szegény választék, a sugárzó arccal hirdetett didaktikus üzenetek mindent elárulnak. A kínálat ’56 után lassan túllép a létszükséglet szintjén, erről árulkodik, hogy a reklámozott termékek között megjelennek a kozmetikumok és a divatcikkek. Eme kacérkodás a Nyugattal itt a vasfüggöny mögött igazán karakteres alakot a popkultúra hazai jelentkezésével ölt. A szocreált is felváltja a pop art, Kemény Györggyel az élen új generáció mutatkozik be, színnel, iróniával, fantáziával. Az Egyen zöldséget! típusú üzenetek helyett megjelenik a Fabulon a bőre őre és A műanyag az igazi. Skála Kópé, Márka meggy, S-modell, Trapper farmer – vonulnak fel a korszak emblematikus emlékei, a Kiváló Áruk Fóruma, mely a Coca Colát, a Levist meg a vágy többi titokzatos és elérhetetlen tárgyát próbálta feledtetni. A korszak végéhez közeledve egyre kisebb sikerrel, egyre gyatrább színvonalon. Amint ugyanis a hazai porondon kezdtek megjelenni az első valódi nyugati márkák, a versenyhez nem szokott, provinciális hazai termék lelepleződött, majd hamar el is vérzett az egyenlőtlen harcban. Sajnos a süllyesztőben eltűnt a sokszor vitathatatlan nívót, eredetiséget, kreativitást sugárzó magyar reklámgrafika is. (De talán világszerte lezárult egy korszak, a művészi plakát korszaka. Az eziránti nosztalgia nyilvánul meg abban is, hogy grafikusok a maguk örömére saját plakátot terveznek a filmipari trendi helyett ) A 2010. február 28-ig megtekinthető kiállításon a rengeteg plakát mellett hangulatidéző installációk, vetített reklámfilmek is láthatók. Hasonló anyag: a LAM hasábjain kitűnő cikk foglalkozott a plakát nyomtatott kistestvére, az újsághirdetés, közelebbről a gyógyszerhirdetések világával.