A nagy Paracelsus kortársa volt Vesaliusnak, Kopernikusznak, Rabelais-nak, Parénak. Ezek a jeles tudósok sok egyéb mellett abban is különböztek tőle, hogy megismerésbeli fogyatékosságaik és korlátozott lehetőségeik ellenére törekedtek az egzakt tudományosságra. Paracelsust orvos-Luthernek nevezték el, miután nyilvánosan elégette Avicenna és Galenus könyveit - a reformátor pápai bullaégetése mintájára. Paracelsus formálisan halálig katolikus maradt, bár egyesek szerint könyvei Indexre kerültek. Ő is németül írt és adott elő. Minden róla fennmaradt képén feltűnik alakjának, arcának nőies jellege, életének egyik nagy titka, mikor és miként fosztatott meg férfiasságától, mert egyes források szerint eunuch volt. Mások szerint komoly pszichés zavarokkal küldhetett, hiszen mindig mindenkivel konfliktusba került. Bázelben sok ellenséget szerzett, összeveszett az orvosokkal, gyógyszerészekkel és városi elöljárókkal. Végül éjjel kellett megszöknie, hogy mentse az életét. Mai kritikusai szerint az utókor túlbecsüli, hiszen minden „aranyköpésben mély bölcsességet fedezett fel, ködös utalásban évszázadokra előremutató jóslatot. Így lett Paracelsusból a mikrokémia, az antiszepszis, a sebkezelés, a hormontan, a vitaminkutatás, az anyagcsere-kutatás és még sok egyéb „atyja”, az orvoslás „első modern természettudósa”. Való igaz, hogy akkoriban nem ismerték a hormonokat és vitaminokat és például az orvoslás alaptudományai közül Paracelsus - igazi nevén Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim -elutasította az anatómiát és az élettant misztifikálta, a kórbonctant nem ismerte. Ám mégiscsak tudhatott valamit, ami ilyen sokáig fönntartotta hírnevét. Paracelsus lett az első orvos, aki a gyógynövények mellett különböző ásványokat is alkalmazott a gyógyításban. Annyi biztos, hogy ezoterikus alapon „kozmikus szemléletben” utazott, és fel kívánta tárni az intuitív módon átélt, átérzett világ alapvető összefüggései, a misztikus és mágikus gondolkodás az alapja igazán bőséges munkásságának. A jelenségek magyarázatára olyan szemléletet alkotott, mely a középkori világlátásra hajaz, ám valójában annak folytonosságát teremti meg, adaptálja az újkorba. Az ókori tekintélyek közül Hippokratészt becsülte, ám elvetette humorálpatológiáját, s az entia tanát állította helyébe. A betegség oka tehát szerinte az öt ens: 1. ens astrorum – a csillagok kozmikus hatása, 2. ens veneni – a táplálékból vagy máshonnan származó mérges anyagok, 3. ens naturale – a szervezet 4. ens spirituale – a szellemi élet zavara 5. ens deale – isteni végzet. Ebbe a kóroktanba utólag számos zseniális megsejtést látott bele a hálás utókor, s az is biztos, hogy a máig élő nagy iskolák, mint például a homeopátia, szívesen követik az általa feltárt irányvonalakat. Paracelsus szerint az emberi szervezet a nagy világmindenség vetülete, avagy kisebbített mása, mely amazzal egyazon törvényszerűségek által működik. az embert tehát nem lehet önmagában szemlélni, megérteni, csakis a természetbe, az univerzumba ágyazottan. Meglehetősen sokat vár egy igazi gyógyítótól: „A természet valódi ismerete az igazi filozófia. Aki főként a dolgok külső megjelenését látja, nem filozófus. Az igazi filozófus a valóságot látja, nem a külső megjelenést. Az igazi orvos látja önmagában a makrokozmosz teljes felépítését. A betegei felépítését úgy látja, mintha az egy tiszta kristály lenne. Ez a filozófia, amelyen a gyógyítás igaz művészete alapul.” Az orvos feladata, hogy felbomlott kozmikus, planetáris egyensúlyt a betegben helyreállítsa, pedig lelki tisztasága és szeretetteljes jóhiszemű segíteni akarása révén is. „Az az igazi orvos, aki ismeri a láthatatlant, amelynek nincs neve, anyagtalan, de mégis megvan a hatása”. Kiveszi, kikeveri a természet által nyújtott elemekből a gyógyszerhez szükséges összetevőket. Ám csak ezen az egyértelműen jószándékkal átitatott morális és etikai alapon állva képes az áldásos gyógyító hatás kifejtésére, más talapzatról és motivációval indulván nem juthat célba, s nem lehet hatékony. A gyógyítás csak akkor lehet tökéletes, ha szeretetből fakad. Az igazi orvos, alkimista. Paracelsus munkássága végül az iatrochernia – vagyis orvosi vegytan megteremtéséhez vezetett. Az alkímia korabeli módszereivel desztillálta és analizálta a vegyi anyagokat, tinktúrákat készített, kvintesszenciákat vont ki, arkánumokat főzött, szerephez juttatta az addig figyelmen kívül hagyott sókat, előállította és az orvosi gyakorlatba bevezette a cinket. Mágikus módszerei még magasabb kívánalmakat támasztanak az orvosi működéssel szemben: „Csak amikor az »én« illúziója eltűnt a szívemből és az elmémből, és a tudatom felemelkedett arra a szintre, ahol nincs »én«, akkor nem én leszek a cselekvő, hanem a bölcsesség szelleme fog csodákat tenni a közreműködésemmel.” Más irányokba vezet most világunk a tudomány útjain. Vagy ki tudja... 2013. 09.27.