Friedrich Leopold Novalis, a német romantika korai időszakának nagy reménysége volt, ... „a jénaiak szemefénye, büszkesége és kedvence a fiatal Novalis megható szépségű alakja. Novalis élete olyan, mint egy tökéletes romantikus novella.”– írta róla Szerb Antal. Novalis, a korai romantika teoretikusa, életprogramjának megfogalmazója elszegényedett nemesi családból származott, 1772. május 2-án született Oberwiederstedtben. Szinte még gyermek volt, amikor 17 éves szerelmét elvitte a kor rettenetes betegsége, a tébécé. Novalis szerelmi bánatából szellemi mágia bomlik ki, maga sajátos költészete, melynek révén valósággá varázsolja a képzeletbeli világot, és éteri magasságokba szárnyaló, a valósággal ellentétes kifinomult birodalmat teremt. „A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt." – írta Művei, a korbeli nagy romantikus alkotókkal ellentétben nem töredékesek, Novalis alkotóereje révén gyöngyszemekként ragyognak. A romantikus életérzés A romantika alkotói életprogramot hirdettek, a végletek fokozásával kívánnak harmóniát teremteni, a „tökéletes művész” létmódját kutatják, s úgy vélik, ez a fajta szemléletmód mások számára is átadható, tanítható, kultúrát akarnak teremteni, melyben a régi és új gondolatok szervesülnek és érvényesül együvé tartozásuk. "A tökéletes művész" mondja Novalis "már magában véve is erkölcsös", és Friedrich Schlegel szerint az igazán és spontánul eredeti ember is az. A romantika szerint, Novalis szerint is a költészet, minden. Életművészete pedig nem más, mint a költészet belső törvényeinek átemelése élettörvényekké. Novalis életműve művészeti szempontból is egységes, úgy halt meg, ahogy élt, végtelen szelíden, nem evilági derűvel, akként, mint szerelme, tébécében ő is. Novalis: Himnusz 10. Vannak keserves órák, van gyászos hangulat: minden oly síri formát, oly vázképet mutat. Vad félelmek suhannak körénk mindenfelől, és a lélekre nagy-nagy éj mázsás terhe tör. A támaszok ledőlnek, biztos pont nem marad, s nem úr a dúlt velőnek lázán az akarat. Közeledik, kisértve csábít az őrület. Eláll a szív verése, s minden érzék süket. Ki állított keresztet a szív oltalmaképp? Ki védi azt, ki retteg, és kit rejt fönt az ég? Fogóddz a csodatörzsbe, s halk honvágy hasson át: tűz sugárzik belőle, széttépi éjszakád. Egy angyal nyúl ki nyomban, és biztos partra ment. Boldogan nézel onnan az áldott tájra lent. Személyes tragédiája, s a miénk is, olvasóké, hogy épp alkotó erejének fellobbanásakor hunyt ki élete. NZS. 2013. 03. 25.