Az elgurult toll nyomán a vonal lecsúszik a papírról. A tű hegye le-letörik az öltésben. Szétfoszlik a selyem a kanapén. Molyfelhők zsonganak. Már széttörték a cserepet, amelynek darabjait illesztik majd szememre. De még látom őket s a rajtuk át derengő sós, esős alkonyatot. És őket, akik a nemlétezés túlsó partjain porladnak. Már nincsenek. Miénk a köztük járó álmodás rejtélye: kín és öröm keveréke. Ott, ahol már halványul a határ létünk völgye s nemlétünk bérce közt, hol közel és távol összemosódik, alszik a test, lassanként testtelen. (Az utolsó versekből) 10 éve halt meg a nemcsak műalkotásai miatt, de tanárként, irodalomtörténészként, esszéistaként is elismert orvos-költő, Beney Zsuzsa. Ugyan már középiskolás korában publikált, és az orvosi és a bölcsészkarra egyaránt felvették, az orvosi tanulmányokat választotta. Választását így indokolta meg egy interjúban: „Hirtelen rájöttem, hogy mielőtt szólnék az emberekhez, előtte tennem is kellene valamit értük.” Emellett a politika befolyását is kisebbnek érezte az orvosi stúdiumoknál, mint a humán területen. Hiába szerzett rangot a maga csöndes, visszafogott módján a magyar irodalmi életben, nyugdíjba vonulásáig nem adta fel a tanult szakmáját, 1954 és 1987 között tüdőgyógyászként dolgozott. Költői pályájának fontos mérföldköve volt, amikor az 1969-es Költők egymás közt című antológiában megjelent verséhez Weöres Sándor fűzött ajánlást. „A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája” – írta Weöres. „Versei annyira éterikusak, hogy eleinte alig érzékeljük a témáikat, csak többszöri elolvasás után bontakoznak ki. Anyagtalannak hatnak, átlátszó fényfátyolnak, pedig nagyon is keményen megmunkált matéria rejlik bennük.” 42 éves korában, 1972-ben jelent meg első verseskötete, a Tűzföld, Weöres Sándor bevezetőjével, majd a következő évben első esszékötete is, Ikertanulmányok címmel. Gyermekverseket is írt, sőt, gyerekeknek szóló verselemzéseket is, amelyek Nyitva van az aranykapu címmel láttak napvilágot 1979-ben. 1993-ban az irodalomtudományok kandidátusa lett, ezután a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Pécsett és Miskolcon tanított bölcseletet és költészetet. 70 éves korában egyszerre hagyott fel az orvosi munkával és az egyetemi tanítással. Tél tavasz között láthatatlan évszak éj hajnal résén lángoló sötétség föld és ég között résnyi fénytükörben csörrenő szél ezüst rózsa virágzik (Haiku-pillanatok) Költészete mindvégig egy egzisztenciális szakadék szélén egyensúlyozott. Mintha ugyanaz, az élet során nem változó, csak árnyalódó alapélmény feszülne benne. Spirituális keresés, fájdalom és gyász, amely a lét és a nemlét érintkezését, egymásba hajlását figyeli; azt, ahogy a lét elbizonytalanodik a nemlét láttán. Érzelmesek Beney versei, felvállaltan szomorúak; nem tárgyiasulnak gondolati szerkezetté, hanem megőrzik az érzelmek közvetlen élményét is. Szélsőséges sorsot vázolnak fel, amely ingadozik az egyéni elhagyatottság élménye és a kozmikus érvényű paradoxonok között. Megdöbbentően egységes ez az életmű. Pór Péter az egyetlen vers költőjének nevezte Beney Zsuzsát: mintha napról napra ugyanazt a verset írta volna tovább. Önmagához hűséges maradt, nem lebegett a szeme előtt külső ideál vagy cél, amelynek meg szeretett volna felelni a művészetében. Hamar megtalálta a hangját, és beszélt rajta. Nem alakultak át a témái, formailag nem változtak. Artisztikusan kicsiszoltak a versei, halljuk bennük a nyugatosok nyelvét, képeit, mégis jellegzetesen József Attila és Pilinszky utáni ez a költészet – és hordozza a XX. század minden rossz tapasztalatát. Nem vállalt fel nyíltan közéleti problémákat, hanem egy – egyedi voltához látszólag nem ragaszkodó – egyén egzisztenciális kérdéseiben maradt. Női írásnak sem tekintette a műveit, a nemet meg nem változtatható szerepnek gondolta. Ugyan a nem hatással van a művészetre, az mégsem a nemtől függ. Két kisregénye (Rontás, 1984; ill. Napló, előtte és utána, 1987) mégis nőalakok köré épül. A Napló egy halálos betegségéről értesülő nő története, a Rontás pedig két nőé, akiknek a sorsa egy szerelmi háromszögben végzetesen összefonódik. A gyengébb, szorongó karakterű nőt szinte megbűvöli „vesztes” vetélytársa, az elhagyott feleség. A feleség féltékenysége és a szerető félelmei pusztító erőként csapnak össze. Lenyűgöző pszichológiai leírás ez a kisregény, a végletes helyzet „színpadán” érzékeny pontossággal mutatja be a szorongás természetét. „Ez a nő, aki halálos ellenségének tartott – s akinek a saját szempontjából teljesen igaza is volt: nekem az anyát, a nővért jelentette. (…) Szenvedélye – mely most nagyrészt ellenem irányult – lenyűgözött; az, amit bízvást gonoszságnak és ízléstelenségnek tarthatnánk, előttem fenséges pátosszá nőtt. Először az ő példáján értettem meg azt, hogy az igazán fontos célért nem válogat az ember; hogy az, amit én belátásnak, méltányosságnak – lelkiismeretnek – neveztem, nem egyéb gyávaságnál. Ennek a nőnek – diadalában és bukásában is – volt sorsa; tudta vállalni, játszani (…) Azt irigyeltem tőle, hogy betöltötte önmagát, hajától – amelyet korához nem illően, de a konvenciókat megvető bátorsággal fésült – a cipőjéig – hanyagul, oda sem figyelve, de mondhatatlan méltósággal, mintha önmaga szobrát hordaná. Elválaszthatatlanul hömpölyögtek benne a hajnalok és az éjszakák; talán kevesebb árnyalatot látott meg a színekben, mint én láttam; talán kevésbé különítette el a hangokat zenében és természetben; de meghallotta azt, amit én soha: a teljes kórust. Félreérthette; de élte!” (Rontás, részlet) Fodor András azt írta Beney Zsuzsáról 1960-ban, hogy „képtelen megalkuvásra és az élelmes érvényesülés más módozataira.” De nemcsak szerény és lelkiismeretes alkata tette befelé fordulóvá. Az élete tragédiákat tartogatott: Péter fia megszületésekor orvosi komplikációk léptek fel, emiatt Beney Zsuzsa jó ideig nem tudott járni. Aztán kisfia két éves korában, 1965-ben váratlanul meghalt agyvelőgyulladásban. A rákövetkező évben pedig férje, Beney László öngyilkos lett. Arcába temettem arcodat, mindenemet. Szikkadt földön, köves égen hol keresselek? Téged gyönge álma soha nem kísért? A hold párkányain járhat – nem halt meg. Nem élt. (Requiem, részlet) A gyászban a létezés és a nemlétezés a tudat számára nehezen kezelhető módon találkozik. Nehéz különbséget tenni a múlt – amikor még létezett a személy – és a jelen között, amikor valóságosan már nem létezik, az emlékekben, a túlélő pszichéjében viszont töretlenül tovább él. Fodor András 1966-ban azt írta, hogy Beney Zsuzsa „állapota, úgy látszik, semmit sem javul. Panaszolja, hogy a fürdőszobáig is alig tud elvánszorogni.” Költészete témájává ekkor vált végleg a szenvedés, az Istentől való távolság és a halál. A kereszténység szenvedés-toposzai, Jézus elhagyatottsága a keresztfán, Mária gyásza a feltámadás átélt reménye nélkül idéződnek meg újra és újra a verseiben. A versek lírai énje mintegy kioltja önmagát, a világot is a szavak pillanatnyi teremtő erejében látja csak létezőnek. A kereszténység alaptörténetei mellett a görög mitológia is sokszor megidéződik – főleg az Orfeusz-mítosz, amelynek a Jézus-történettel való összefonódása ismert vallástörténeti tény. Orpheus útja Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér. Függőleges lappá lettek a lépcsők. Maga anyaggá a sötét anyagba olvadva, de tovább is önmaga. Egyszerre rész és egész a halottak testéből sárrá taposott agyagban. A Föld tömörebb, mint mikor csak látta és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt. Rétegei egymásba préselődnek felszín a felszínen, de láthatatlan földpát-lapokból lett amorf göröngyök. A tér a látás. Talán a besüppedt szem csarnokában apadt el a víz vagy a fény égette el önmagát? Vagy valóban anyaggá lett a lélek? A folyó kiszáradt, az árnyak útja eltömődött, ő, aki ott feküdt sírjában mint egy képzelt nászi ágyban szétbomlott. Nem volt megfordulni hely. Talán egy villanás, egy metafora majd a képek nélküli létezés. Férfiként indult a szorosba érte. Aztán a teste tűnt el, majd a lelke. Magát kereste az üres tükörben. Mint köd vagy füst nem tapad semmihez, Mint bodros gőz szétszéled a levesről: Holtat szeretni: lengő pókfonál. Amikor visszafordult, nem a semmit Látta. Már semmit se látott. Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké? Beney Zsuzsa hangsúlyosan megkülönböztette az orvos és a magánember viszonyát a halához. Az orvosnak lehetősége van arra, hogy az élettani ismereteivel valamelyest leképezze magának a halált. De ez csak egy részét fedi le a halálnak mint eseménynek, és nincsen érintkezésben a halálra, a halál utáni esetleges létezésformára vonatkozó vallási és filozófiai elképzeléseinkkel. Beney Zsuzsa hangsúlyozta, hogy számára a két nyelv (az orvosi és a magánemberi) a halálról beszélve nem volt harmóniában. A költő foglalkozott mindazzal, ameddig az orvos már nem ért el – és amitől az orvos is félt. A költőnő életműve nem üdítő nyári olvasmány. Sokkal több annál: értékes mestermunkája az irodalmunknak. Elmélyültebb, életről-halálról elmélkedő pillanatokban és az élet kríziseiben minden olvasójának érzelmi sorsközösséget és gondolati segítséget nyújt felvállalt fájdalmával, szépségével és pontos megfogalmazásaival. A jeges föld alatt már megfogant a hóvirág. Magzatot melegít fagyott hó. (…) Pohárban gyertya. A test csontjain átlátszik a már csak pislákoló fehér láng. (Tél, részletek) Cziglényi Boglárka eLitMed.hu