„Bátorság” a hívószava az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválnak, amely amellett, hogy Magyarország egyetlen nemzetközi versenyfesztiválja, a világ legrangosabb dokumentumfilmjeit vonultatja fel tematikai és egyéb megkötések nélkül. Sós Ágnes alapító-igazgatóval beszélgettünk a fesztiválról, amely idén január 22. és 30. között kerül megrendezésre; az elmúlt év kihívásairól, dilemmákról és arról, mi mindent jelenthet bátornak lenni. Milyen új kihívásokkal szembesített benneteket a koronavírus-járvány? 2021-ben az utolsó pillanatig reménykedtünk abban, hogy kinyitnak a mozik és tudunk fizikai fesztivált rendezni, ezt azonban fel kellett adnunk és gyorsan átszerveznünk mindent online-ra. Ez akkor elég félelmetesnek tűnt, de a pár perces agyátállítás után ezerrel arra fókuszáltunk, hogyan tudnánk a legjobbat kihozni a körülményekből. Nem mondom, hogy nem döglöttünk bele a melóba: az addigi munka fele, egy majdnem készre megszervezett fesztivál jelentős része kárba veszett, és sok új feladatot kellett felvállalnunk. A filmek online platformra helyezése rengeteg időbe és pénzbe kerül – pályázati pénz erre külön nem volt –, valamint építettünk egy stúdiót is, hogy a szakmai programokat, beszélgetéseket online is profi technikai minőségben tudjuk nyújtani, mintha egy élő tévéadás lenne (a 2021-es fesztivál programjainak felvételei egyébként mai napig fent vannak a BIDF YouTube-csatornáján – a szerk.). Mi ennek az online formának a legnagyobb újdonsága? Az ijedtségből az lett, hogy négyszer annyi nézőnk volt a tavalyi fesztiválon, mint korábban. Körülbelül húszezer jegyet adtunk el, ezek mögött pedig többnyire nem egy ember áll, hanem párok, háztartások, tehát átlagban két fővel lehet számolni. Ez nyilván amiatt alakult így, hogy a fesztivál nem volt többé helyhez kötött, nemcsak Budapestre koncentrált. 2022-ben is országos fesztivált rendezünk, Budapesten kívül tíz vidéki város mozijaiban is láthatók lesznek a filmek. Az online formát az emberek már megszokták, kedvelik, és kifejezetten igényt tartanak rá. Majd meglátjuk, még gondolkodunk. Filmkészítői szemmel, gondolom, ez nagy öröm, hiszen így sokkal többekhez jut el egy-egy film. Én személy szerint úgy gondolom, a közösségi élmény nélkülözhetetlen, nem ennek a rombolása a cél. Fontos, hogy az emberek egy helyszínen találkozzanak, érezzék egymás légzését, hallják egymás nevetését, hallják, ahogy a másik szipogva előveszi a zsebkendőt, mert sír. Ahol arcok a vászonra szegeződnek, emberek emberekkel beszélgetnek a filmek után, és ahol életben vannak tartva a mozik. Egy online fesztivál még így is százszor jobb annál, mintha semmi sem lenne, de az életet nem lehet négy fal között, alsógatyában élni. Hagyomány nálatok, hogy a filmeket civil nagykövetek is képviselik. Mi a dolga a nagyköveteiteknek? A civil nagykövetek (akikből az idei fesztiválon 34 lesz) az adott film témájának érintettje, szerelmese, szakértője, tudora, és van egy platformja, amin keresztül sok emberhez eljut, akik odafigyelnek a szavára. Ezáltal mi is olyan közönséghez tudunk elérni, akikhez egyébként nem. Ők a mi kinyújtott karjaink, akik segítenek eljutni a katonatisztektől a mezőgazdászokon át az autóversenyzőkig, a prostituáltaktól a sakkozókon át a családon belüli erőszak áldozatokig. Vidéki városokba például csak akkor viszünk filmeket, ha találunk helyi munkatársat – az nem elég, hogy a mozi kiírja a műsort. A célközönségért tenni, harcolni kell helyben is. Rád melyik film van legnagyobb hatással a 2022-es programból? Bár nem tartom magam kifejezetten politikus alkatnak, az emberi tehetetlenség nagyon megérint. Megbolondulok tőle. Van egy filmünk a hongkongi diáktüntetésekről anonim rendezőktől (Inside The Red Brick Wall, magyarul A Vörös falak foglyai címet adtuk neki), ahol százezrek, nagyrészt diákok tüntetnek, harcolnak, elbarikádozva magukat próbálnak ellenállni a rendőrségnek – majdhogynem hiába. Elképesztő a brutalitás és a kitartás, ahol a folyamat, nem pedig a végeredmény a lényeg – hiszen az ott van az újságokban. De nagyon megérintett egy másik film is (Storkman), ami egy bácsi és egy gólya történetét meséli el, akik egész életüket együtt élik le, minden évben együtt várva, hogy megérkezzen a hím gólya, nézőként pedig agyon izgulod ezt a valós mesefilmet. A dokumentumfilmek azoknak valók, akik tudják értékelni a mélységet. Mit gondolsz, elvárható egy filmtől, hogy ezeket a dilemmákat feloldja? A jó dokumentumfilm sosem erőlteti rád a következtetést. Puritán, intelligens, nem csap be, nem játszik veled, nem rángatja az érzelmeidet, de mélyen hat rád. Csak mutat egy valóságot. Nagyon veszélyes lehet a túlzottan objektív filmkészítés, mert könnyen válhat szócsövévé különféle eszméknek; ha nem vagy elég okos, azon kaphatod magad, hogy propagandafilmet csináltál. A fesztivál idei hívószava a bátorság. Neked milyen a viszonyod a bátorsággal? Isten őrizz gyáván megalkudni, olyan dolgokat szolgálni, amikkel nem értesz egyet, majd tükörbe nézni. Amikor sportolok (márpedig sokat sportolok), baromira gyáva vagyok, féltem a bőrömet. A szakmai életemben viszont nem. Ha olyan országban élnénk, ahol ha rosszat mondasz, lelőnek, engem valószínűleg lelőnének, mert nem tudom tartani a számat. Számomra a bátorság: igazság, valóság, minőség. Függetlennek maradni, nem megalkudni óriási bátorságot igényel: naponta ötven pofont kapsz, és mindig felállsz, mert fontos neked, amit csinálsz. A dokumentumfilmekhez is borzasztóan erkölcsösnek, etikusnak – bátornak – kell lenni. Miben, hogyan kell bátrabbnak lennünk 2022-ben? Sajnálom, hogy tömegek nem engedhetik meg maguknak, hogy bátrak legyenek. Ha őszintén véleményt nyilvánítanak, bátran kiállnak az elveikért, elveszíthetik a munkájukat, megélhetésüket, az egész életüket. A bátorság nagyon keveseké, és egyre kevesebbeké. Pedig ha csendben maradunk, nem juthatunk előre – nem csak 2022-ben, hanem amíg világ a világ.