• A teljes cikk PDF-ben
  ( Letöltés: 86.6 kbyte )

Ana Fröbe, Antonio Juretić, Jasmina Marić Brozić, Željko Soldić, Mario Zovak

| |

Kulcsszavak

adjuváns kemoradioterápia, rectumtumor, neoadjuváns kemoradioterápia, sugárkezelés

Kapcsolódó anyagok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

Extra tartalom:

• Hozzászólás
• Üzenet küldése szerzőnek

A hepatocellularis carcinoma (HCC) korszerű kezeléséről a Klinikai Onkológia folyóiratban már lehetett olvasni 2014-es évi (1) és idei különkiadásban (2), mely a konkrét irányelvek alapján számolt be a HCC epidemiológiájáról, BCLC stádiumbeosztásról és a stádiumoknak megfelelő kezelésről. Ez alkalommal elsősorban a HCC szisztémás - első és másodvonalú - kezeléséről számolnánk be saját eredményeink, valamint klinikai vizsgálati eredmények alapján is. Saját eredményeink alatt értjük a Szent László Kórház onkológiai ambulanciáján 2010-2016. között kezelt 203 HCC-beteg kezelését, melyet egy 2016-os MKOT-konferencián már előadtunk. Idén 9 betegnél indítottunk regorafenib másodvonalú kezelést egyedi méltányossági kérés jóváhagyását követően.

A daganatellenes kezelés hatékonysága rendszerint korlátozott a gyógyszerekkel szembeni rezisztencia miatt. A szerzett rezisztencia egyik fontos oka az intratumoralis heterogenitás, ami a daganatsejtek fenotípusa közötti változatosságot jelenti egy tumoron belül. Ez a heterogenitás a genotípust érinti elsősorban. A daganatos őssejtek (cancer stem cell, CSC) a koncepció szerint képesek meghatározni a daganat progresszióját, a klinikai onkológia legnagyobb kihívásaként metasztázisok létrejöttét. Hogy ez kialakuljon, a tapasztalatok szerint hámeredetű daganatoknál az epithelialis karaktert mesenchymalisnak kell felváltania (epithelial-mesenchymal transition), ha nem is teljesen. A CSC fenotípusához tartozik, a normális szöveti őssejtekhez hasonlóan. a szerekkel szembeni rezisztencia, illetve a károsításokat követő regeneráció. Ezeknek a tulajdonságoknak a szabályozó mechanizmusa még alig ismert, de minden bizonnyal ebben genetikai és epigenetikai tényezők egyaránt szerepet játszanak. Ha ezeket terápiás célpontként megismerjük, talán a leghatékonyabb kezelési stratégia birtokába juthatunk.

A különböző gyógyszercsoportok korai gyógyszervizsgálatának alapelvei megegyeznek, noha eltérő farmakológiai tulajdonságaik miatt a vizsgálatok felépítése, a biztonságos kezdő dózisok nagysága, a farmakológiai és terápiás végpontok megválasztása jelentős eltéréseket mutat. A gyógyszerbevezetéshez kapcsolódó vizsgálatokat funkcionálisan tanulási és megerősítési szakaszokra szokás bontani. Az első szakasz célja a szer feltételezett célmolekulájának és humán hatásmechanizmusának igazolása, a vegyület humán hatásainak leírása emberben, továbbá a szer által befolyásolt biomarkerek humán jelentőségének tanulmányozása. Az első szakasz magában foglalja a gyógyszerszabályozási leírásokban nevesített mikrodózis (fázis 0), valamint fázis I-II. vizsgálatokat. E szakasz végpontjának tekinthető a nem-klinikai vizsgálatok alapján kidolgozott elképzelés bizonyítása, melyet a nemzetközileg elfogadott kifejezéssel Proof of Concept-nek nevezünk (POC). A POC alapján kell eldönteni, hogy a gyógyszer-jelölt rendelkezik-e azokkal a tulajdonságokkal, melyek alapján érdemes humán fázis III., nagy betegszámot igénylő összehasonlító vizsgálatokkal bizonyítani a gyógyszer kedvező terápiás tulajdonságait. Ezt a folyamatot a gyógyszerkutatás megerősítési szakaszának nevezik. A modern, nagy érzékenységű műszerek alkalmazása nyitotta meg a lehetőséget, hogy a mikrodózisok használatával a vegyületek farmakokinetikai és farmakodinámiás jellegzetességeit, valamint a biomarkerek humán jelentőségét emberben tanulmányozzuk rendkívül alacsony, veszélytelen gyógyszerdózisok adagolása mellett. Ilyen módon lehetőség nyílt a transzlációs medicina koncepciója alapján, már az első humán gyógyszeralkalmazás mellett jelentős következtetéseket levonni az állatokban és emberben vizsgált biomarkerek alkalmazhatóságára vonatkozóan a klinikai gyakorlatban. A további fázis I. és II. vizsgálatok is döntően a transzlációs medicina elveire támaszkodnak. Az alkalmazandó dózisok kiszámítása, a tervezett farmakológiai és terápiás végpontok kijelölése, a biomarkerek alkalmazása jelentős mértékben a mikrodózissal nyert eredményekre épül.

Mind a szervátültetés, mind az onkológia a közelmúltban olyan fejlődésen ment és megy jelenleg is keresztül, ami a transzplantáció korábban már megválaszolt, onkológiával kapcsolatos kérdéseit új megvilágításba helyezte, és szükségessé tette a válaszok revízióját. Így például, a „donor pool” bővítésének szándékával napjainkban valós kérdéssé vált, hogy mely esetekben végezhetünk szervátültetést daganatos anamnézisű donorból, úgy, hogy a tumor grafttal történő átvitelének és a recipiensben való manifesztációjának minimális legyen a kockázata. A másik, egyre gyakoribb kérdés, hogy szabad-e, és ha igen, hány év tumormentes túlélés után lehet olyan beteget transzplantálni, akinek rosszindulatú daganat szerepel a kórtörténetében. A modern immunszuppresszív kezelés eredményeként a szervtranszplantált betegek mind hosszabb ideig élnek. Az immunszupprimált állapot idejével arányosan növekszik azonban a rosszindulatú daganatok kialakulásának a kockázata, arányuk hosszú távon elérheti a 20-30%-ot is. A poszttranszplantációs „de novo” tumorok jelentőségét jelzi, hogy a transzplantált betegek vezető haláloki tényezőjévé váltak. A rosszindulatú daganatok tehát több szempontból is komoly problémát jelentenek. Megoldásuk alapfeltétele az onkológusok és a transzplantáció terén jártas szakemberek együttműködése, a megújult ismereteken alapuló közös gondolkodás és az egyénre szabott döntéshozatal.