• A teljes cikk PDF-ben
  ( Letöltés: 199.4 kbyte )

Petrányi Ágota, Gyimesi Zsófia

| |

Kulcsszavak

fizikai aktivitás, testmozgás, daganat, kemoterápia, mellékhatások

Kapcsolódó anyagok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

Extra tartalom:

• Hozzászólás
• Üzenet küldése szerzőnek

A TAX-327 vizsgálat eredményei nyomán kérdések merültek fel azt illetően, hogy a prosztatarákos férfi aknál standard hormonkezelés esetén a betegség tüneti progressziója előtt alkalmazott kemoterápiás kezelés javíthatja-e a beteg túlélésének időtartamát és minőségét. A GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat is a hormonkezelésben korábban nem részesült, áttétes prosztatarákos fér- fi aknál docetaxellel együtt vagy anélkül alkalmazott androgéndeprivációs terápia (ADT) hatásosságát és tolerálhatóságát értékelte. Mindkét vizsgálatban részt vettek de novo áttétes betegségben szenvedő (kb. 75%), illetve lokalizált betegség kezelését követően kialakult áttéteket mutató betegek is. Rövid ADT kezelés mindkét vizsgálatban megengedett volt a beválasztás előtt. A két vizsgálat között a fő különbség a nagy volumenű áttétekkel jellemezhető betegek száma (GETUG-AFU-15: 52%; CHAARTED: 65%) és a docetaxel ciklusainak száma (GETUG-AFU-15: legfeljebb kilenc ciklus: CHAARTED: hat ciklus) volt. Mindkét vizsgálatban arról számoltak be, hogy docetaxel + ADT alkalmazása esetén az önmagában alkalmazott ADT-hez viszonyítva nőtt a progressziómentes túlélés. A GETUG-AFU-15 nem talált szignifi káns különbséget az elsődleges végpontban, az össztúlélésben (OS) [relatív hazárd (HR) 0,9 (95%-os konfi dencia-intervallum (KI): 0,7-1,2); p=0,44] az ADT + docetaxel és az önmagában adott ADT között. A CHAARTED vizsgálatban teljesült az OS elsődleges végpontja [HR 0,61 (95% KI: 0,47-0,80); p=0,0003], és egy alcsoportonkénti elemzés szerint a legnagyobb javulás a nagy volumenű betegséggel jellemezhető betegeknél volt megfi gyelhető [HR 0,60 (95% KI: 0,45-0,81); p=0,0006]. Cikkünk a GETUG-AFU-15 és a CHAARTED vizsgálat eredményeit vitatja meg, és felteszi a kérdést, hogy meg kell-e változtatni a korábban hormonkezelésben nem részesült, áttétes prosztatarákos betegek esetében alkalmazott gyakorlatot egy pozitív vizsgálat eredményei alapján.

A szűrővizsgálatoknak és a korszerűbb technikáknak köszönhetően az emlőrákok nagyobb hányada ma már korai stádiumban kerül felismerésre. A betegek mintegy 5%-ánál azonban a betegség jelentkezésekor már áttét igazolható. Hazánkban ez az arány sajnos rosszabb. A korai stádiumú, emlőrákok esetében pedig a betegség ~30%-ban kiújul, legtöbbször metasztatikus formában. A metasztatikus emlőrák ritka esetek kivételével nem gyógyítható. A szisztémás terápiás lehetőségek folyamatos fejlődésének köszönhetően a legtöbb altípus esetében egyre gyakrabban lehet elérni hosszú távú túlélést. A kezelés elsődleges célja a túlélés növelése és a tünetek csökkentése révén az életminőség javítása. Ebben a referátumban a metasztatikus emlőrák különböző altípusainak szisztémás kezelési lehetőségeit foglaljuk össze, hangsúlyozva, hogy minden egyes beteg esetében egyénre szabott terápia meghatározása szükséges.

Jelen ismereteink szerint a húgyhólyagrákos betegek kezelésében a műtéti beavatkozás elengedhetetlen, de az egyes nem sebészi módszerek ennek nagyon fontos segítői. A felszínes (nem izom-invazív) daganatot intravezikális citosztatikus vagy BCG-kezeléssel, besugárzással láthatjuk el, a simaizom réteget már infi ltráló (≥pT2a) tumor neoadjuváns, adjuváns kemoterápiát, besugárzást, radiokemoterápiát igényel. Távoli áttétekkel járó (vagy lokálisan előrehaladott, kiújult) betegség kezelése első-, másodvonalbeli kemoterápia, palliatív sugárkezelés, intervenciós beavatkozások, izotópkezelések és tüneti szerek alkalmazásából áll. Az egyes terápiás modalitásokat bemutatva jelezzük azoknak az aktuális ESMO és NCCN ajánlásokban való szerepeltetését is.

Az extranodalis lymphomák leggyakoribb megjelenési helye a gastrointestinalis rendszer. Az esetek döntő többségében non-Hodgkin lymphomáról van szó. A nodalis lymphomák általában másodlagosan érintik a gyomor-bél rendszert, az elsődleges gastrointestinalis lokalizáció meglehetősen ritka. A leggyakoribb szövettani megjelenési formák a diffúz nagy B-sejtes lymphoma és a MALT típusú extranodalis marginális zóna lymphoma. Bár a gastrointestinalis rendszer bármely szakaszát érinthetik, mégis a leggyakoribb a gyomor érintettsége. A kezelést és a prognózist alapvetően a lymphoma szövettani típusa, a betegség stádiuma, a beteg kora és általános állapota határozza meg. A gyomorlymphomák esetén az egyik legfontosabb kockázati tényező a Helicobacter pylori-fertőzés, melynek jelenléte vagy hiánya alapvetően befolyásolja a kezelés eredményességét, pozitivitás esetén az antibiotikus kezelés önmagában is teljes gyógyulást eredményezhet. A legtöbb esetben azonban a választandó kezelés immunterápia és/vagy kombinált kemoterápia, mely az adott lymphomatípusnak megfelelő nemzetközileg elfogadott protokollok alapján történik. Kisebb szerep jut a radioterápiának, a sebészi kezelés pedig szinte csak szövődményes esetekben, vérzés, elzáródás, perforáció kapcsán jön szóba.