• A teljes cikk PDF-ben
  ( Letöltés: 199.4 kbyte )

Petrányi Ágota, Gyimesi Zsófia

| |

Kulcsszavak

fizikai aktivitás, testmozgás, daganat, kemoterápia, mellékhatások

Kapcsolódó anyagok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

Extra tartalom:

• Hozzászólás
• Üzenet küldése szerzőnek

Az extranodalis lymphomák leggyakoribb megjelenési helye a gastrointestinalis rendszer. Az esetek döntő többségében non-Hodgkin lymphomáról van szó. A nodalis lymphomák általában másodlagosan érintik a gyomor-bél rendszert, az elsődleges gastrointestinalis lokalizáció meglehetősen ritka. A leggyakoribb szövettani megjelenési formák a diffúz nagy B-sejtes lymphoma és a MALT típusú extranodalis marginális zóna lymphoma. Bár a gastrointestinalis rendszer bármely szakaszát érinthetik, mégis a leggyakoribb a gyomor érintettsége. A kezelést és a prognózist alapvetően a lymphoma szövettani típusa, a betegség stádiuma, a beteg kora és általános állapota határozza meg. A gyomorlymphomák esetén az egyik legfontosabb kockázati tényező a Helicobacter pylori-fertőzés, melynek jelenléte vagy hiánya alapvetően befolyásolja a kezelés eredményességét, pozitivitás esetén az antibiotikus kezelés önmagában is teljes gyógyulást eredményezhet. A legtöbb esetben azonban a választandó kezelés immunterápia és/vagy kombinált kemoterápia, mely az adott lymphomatípusnak megfelelő nemzetközileg elfogadott protokollok alapján történik. Kisebb szerep jut a radioterápiának, a sebészi kezelés pedig szinte csak szövődményes esetekben, vérzés, elzáródás, perforáció kapcsán jön szóba.

A normális hámsejtek kommunikációja a külső környezettel többek között tirozinkinázaktivitású sejtfelszíni receptorokon keresztül történik. Az EGFR fehérjecsalád négy jelentős homológiát mutató tagja (EGFR1, EGFR2/HER2, EGFR3/HER3, EGFR4/HER4) a sejtaktivitás szempontjából az egyik legfontosabb ilyen közvetítő receptor. Jelentőségük a hámeredetű daganatok kialakulásában és progreszsziójában, valamint ezen keresztül a daganatellenes terápiában is kimagasló. A receptor expressziójában és aktivitásában bekövetkező változás a tumorsejtek környezetéből érkező stimulus hatását, illetve a jelátvitel intenzitását döntően befolyásolja. Mindezek mellett a receptorok mutációi a tirozinkináz-gátló kezelés hatékonyságát is meghatározzák. Összefoglalónkban a receptorcsalád egyes tagjainak szerepe, valamint klinikailag is fontos genetikai és biológiai eltérései kerülnek áttekintésre.

A közleményben áttekintjük a szolid tumorok autológ és allogén haematopoeticus őssejt-transzplantációjával (HSCT) foglalkozó irodalmat. A felnőttkori szolid tumorok számos típusában az elvégzett autológ HSCT-k száma az elmúlt évtizedekben csökkenést mutat. A legjellegzetesebb az emlőrákban használt autológ HSCT-k számában bekövetkezett jól ismert növekedés és csökkenés. Az emlőrák autológ őssejtátültetésének kérdése ellentmondások területe. Számos randomizált vizsgálatban felmérték az autológ HSCT szerepét magas rizikójú primer emlőrákos betegekben (legalább négy érintett axillaris nyirokcsomó). Összesítve az adatokat a nagy dózisú terápia adjuváns kezelésként megnyújtotta a betegségmentes túlélést, de összesített túlélési előnyt csak szelektált betegeken tárt fel. A csírasejtes tumorok primer refrakter eseteiben és második vagy további relapszusában az autológ HSCT standard indikáció kedvezőtlen prognosztikai faktorok fennállásakor. A 2-3 ciklus szekvenciális HSCT terápia jobb az 1-nél. Felnőtteknél az autológ-HSCT elvégzése klinikai opció medulloblastomában és a Ewing-szarkóma család tumoraiban. A szolid tumorok egyéb típusában az autológ HSCT elvégzése általánosságban nem ajánlott vagy fejlesztés alatt áll, ezért csak prospektív klinikai vizsgálat keretében javasolt. A szolid tumorokban végzett allogén HSCT-k alacsony száma évek óta gyakorlatilag állandó. Az elmúlt évtizedben átmeneti növekedést tapasztaltak a vese-, az emlő- és vastagbélráknak köszönhetően. Szolid tumorokban az allogén HSCT koncepciója nemcsak a nagy dózisú kemoterápia és tumortömeg redukcióján alapul, hanem inkább a graft versus tumor hatáson. Az allogén HSCT vagy egyéb sejtterápiák hatékonyságának javítását célzó klinikai stratégiákat folyamatosan fejlesztik.

A szűrővizsgálatoknak és a korszerűbb technikáknak köszönhetően az emlőrákok nagyobb hányada ma már korai stádiumban kerül felismerésre. A betegek mintegy 5%-ánál azonban a betegség jelentkezésekor már áttét igazolható. Hazánkban ez az arány sajnos rosszabb. A korai stádiumú, emlőrákok esetében pedig a betegség ~30%-ban kiújul, legtöbbször metasztatikus formában. A metasztatikus emlőrák ritka esetek kivételével nem gyógyítható. A szisztémás terápiás lehetőségek folyamatos fejlődésének köszönhetően a legtöbb altípus esetében egyre gyakrabban lehet elérni hosszú távú túlélést. A kezelés elsődleges célja a túlélés növelése és a tünetek csökkentése révén az életminőség javítása. Ebben a referátumban a metasztatikus emlőrák különböző altípusainak szisztémás kezelési lehetőségeit foglaljuk össze, hangsúlyozva, hogy minden egyes beteg esetében egyénre szabott terápia meghatározása szükséges.