A századforduló táján kibontakozó modern magyar irodalom legjelentősebb orgánuma a Nyugat című folyóirat lett (1908–1941), melynek első száma 1908. január 1-én jelent meg. A Nyugat egyrészt mint legenda, másrészt mint valódi köznapi nehézségekkel küszködő folyóirat egyaránt nagy jelentőséggel bírt, hiszen teret adott a leghaladóbb nyugati szellemi áramlatok adaptálásának, és a folyamatos anyagi nehézségek ellenére, az irodalmi közéletben jelentkező állandó vitahelyzetek ellenére képes volt fönnmaradni. A direkt politizálástól és közélettől távolságot tartó, az úgynevezett „esztétamodernség” égisze alatt megszülető induló lap ugyanakkor megformálta saját, igen pregnáns szerepvállalását a társadalmi életben. Jelentős áldozatok és belső viták árán megőrizte művészeti tisztánlátását és irodalmi, műkritikai arculatát. A folyóirat, indulásakor aránylag egyszerűen képessé vált arra, hogy átütő módon adaptálja a radikálisan új ízlést és az ezt tükröző irodalmat, mert a népnemzeti irodalom addigra anakronisztikussá vált, dogmatikusan megmerevedett, és minden együttható készen állt az irodalomfelfogás megújulására. Az avantgard irányzatokkal szemben, melyek nem tudtak szélesebb körben teret nyerni s meggyökerezni, A Nyugat úgy hozott új ízlésirányt, hogy nem utasította el a hagyományokat.. A hagyomány és az újítás tehát összhangban maradt, s ez egyszersmind a modernebb irányzatok, az esztétikai-művészeti fórum fennmaradásának lehetőségét is magában foglalta. S ma már az is világos, hogy a Nyugat modernsége nem egészen az európai irodalom szinkron fejleményeit tekintette mércének, hanem a közelmúlt európai irodalmát. Politika A lap valójában megszületésétől fogva hangot adott bizonyos politikai nézeteknek, melyek 1919-ig jobbára a főszerkesztő Ignotus (Veigelsberg Hugo), tollából eredtek. Még néhányan írtak rajta kívül politikai kérdésekről, de nem beszélhetünk direkt és egységes politikai irányvonalról. Habár eléggé körülhatárolhatók a megnyilvánulások, mégis lehet mondani, hogy egy igen tág, többféle politikai meggyőződést is lehetővé tevő gondolati keretet biztosított a lap. „A Nyugaton semmiféle politika iránt nem kereskedhetik senki – ha igaz is, hogy a Nyugat radikális újságnak indult, sőt az az igazság, hogy ma még radikálisabb, mint elejével volt. Mert ez – most figyeljen az inkvizíció, ebből tán máglyát rakhat alánk –, ez véletlenség volt, azaz hogy éppen nem volt véletlen. Véletlenség volt annyiban, hogy a Nyugat nem főképpen politikai célokkal nem főképpen politikai szolgálatokra alakult, hanem művésziekre, a művészetnek a politika tolakodásától való szabadsága kiküzdésére és megtartására. De éppen nem volt, nem is lehet véletlenség azért, mert egyfelől a szabadságharcok éppúgy összefüggenek egymással, mint a reakciók, s mert, másfelől, mikor a Nyugat a szabad művészet számára követelt és vívott ki jogot, természetes menedéke lett azoknak, kiket a ma mondanivalói izgatnak, saját helyzetük sugalmaz, a feltörekvő gondolatok érdekelnek. A Nyugat valóban radikális újság, igen határozott társadalmi irányú – de éppen azért, mert nem szab írói elé egyéb kötelességet, mint hogy tudjanak írni és, ami ezzel egyet jelent, szabadon írjanak hitük szerint. Sohasem engedte, hogy programokkal, hagyományokkal, tekintélyekkel vagy bárminő szent eszmékre való hivatkozással fogják be vagy igazítsák a költő száját – s e törekvése egybeesik a politikai radikalizmuséval, méginkább a szociáldemokráciáéval, melynek jogossága áll vagy bukik a mértékkel, amennyire szabadságot tud biztosítani minden egyéniségnek.” – írta Ignotus Tünetek címmel a Nyugat, 1911. október 16-i számában. Még korábban pedig úgy vélte: “A szabadság ügye egy, s aki az irodalom szabadságáért harcol, az a nemzet szabadságának is a katonája.” Munkatársak A folyóirat főszerkesztője Ignotus (Veigelsberg Hugo), szerkesztői Osvát Ernő és Fenyő Miksa, később Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Gellért Oszkár voltak. Legkiválóbb írói-költői tehetségei: Ady Endre, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Szomory Dezső, Tóth Árpád és mások. A lap fennállásáig, 1941-ig az új irodalmi törekvések egyik legjelentősebb fóruma maradt. Az irodalomtörténet a Nyugat kapcsán leginkább Babits személyét tartja meghatározónak. Életművében a hatalmas műveltségű magánember, a költő, az írót és a szerkesztő, a művészetnek és irodalomnak elkötelezett alkotó egybeolvad, minden megmozdulása együtt halad a Nyugat megújulásával és hagyományteremtésével. „A múlttal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról” – mondja Ignotus. „Egy hagyományok által kormányzott élet már maga kultúra” – mondja Babits Mihály. NZS