Az egészség és betegség olyan általános emberi tapasztalat, amely az ősembertől napjainkig meghatározó. De nemcsak az egyénnek, hanem a kisközösségnek és a társadalomnak is fontos esemény, ha valaki megbetegszik, hiszen akkor kiesik a munkából, és felborul körülötte a hétköznapok rutinja. Nem csoda hát, hogy minden nép kultúrájának minden korban elemi része volt a gyógyításra való törekvés. Gazdag, sokrétű téma a népi gyógyítás kutatása, különösen, ha teljes mélységében közelít a témához. Ha nemcsak a megelőzésnek és gyógymódnak szánt eljárásokat taglalja, hanem az adott népcsoport betegségekről való felfogását és a test felépítésére-működésére vonatkozó tudását is, figyelembe véve a betegségek mellett a természetes biológiai folyamatokat is (pl. terhesség, öregedés). Ráadásul a népi gyógyításban különféle hátterű ismeretek keverednek: empirikusan meg nem alapozott hiedelmek (amelyeknek a placebo hatás miatt azért lehet némi gyógyító hatásuk), tapasztalati alapon ellenőrzött népi tudáselemek és a mindenkori tudományos orvoslásból „leszállt” ismeretek. Az ismeretelemek forrásainak felderítése nagyon értékes kultúr- és társadalomtörténeti felismeréseket is jelent. Most azonban e nélkül a mélység nélkül, csak az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait. A húsvéti ünnepkör A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó nagyböjt a keresztény világban a húsvétra való felkészülés ideje. A 40 napos böjtöt 1091-ben II. Orbán pápa foglalta törvénybe, de akkor már évszázadok óta szokásban volt. A tavaszi böjt szokása a legtöbb kultúrában létezik, és gyógyító hatást is tulajdonítanak neki. Az egyházilag elrendelt böjtön kívül azonban egy sor népi szokás is kapcsolódik ehhez az időszakhoz. A nagyböjt kezdetét jelentő hamvazószerda (avagy szárazszerda, aszalószerda, böjtfogószerda) elnevezésében a hamvazás arra az egyházi szokásra utal, hogy az előző évi szentelt barka hamuját a pap megszentelte, és keresztet rajzolt vele a hívek homlokára. Ehhez kapcsolódott az az általános hiedelem, hogy aki részesült a szentelt hamuban, annak nem fog fájni a feje. (Kodály Zoltán alkotása egy zoborvidéki villőző dal alapján.) Az új barka megszentelése virágvasárnapon történik, azaz a húsvét előtti vasárnapon. Eredetileg pálmát szenteltek Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére, de nálunk ezt a helyenként ünnepélyes keretek között gyűjtött barka helyettesíti. A szentelt barkát a népgyógyítás rontás és villámcsapás ellen és gyógyításra is felhasználta. Bukovinában például a szentelés után lenyeltek egy-egy darabkát belőle, hogy ne fájjon a torkuk. Otthon pedig néhány barkaágat a szentkép mellé szúrtak, hogy a következő húsvétig távol tartsa a villámokat és a betegségeket. Szintén virágvasárnapon történt a kiszejárás, kiszehajtás avagy villőzés a magyar nyelvterület egy részén. Leányszokás volt: a falubeli lányok felöltöztettek menyecskének egy szalmabábot, azaz a kiszét, énekelve végigvitték a falun, és a falun kívül megsemmisítették. A kisze a telet, a böjtöt, a betegséget szimbolizálta; a kiszi szó korpából készült böjti ételt jelentett. A bábu öltöztetéséhez és a falun való végigviteléhez különböző hiedelmek kapcsolódtak a férjhezmenetelt illetően is; Ipolyszécsénkén például az, hogy aki elsőnek emeli fel a bábut, hamarosan férjhez megy. Ha valamiért visszafordult a menet a faluban, az betegséget vagy jégesőt jelentett. Ha kiértek a faluból, szertartásosan levetkőztették a bábut, szétszedték, és vízbe szórták vagy elégették. A vizes szalmacsomóval több helyen, például Honton a lányok megdörzsölték az arcukat, hogy ne legyenek szeplősek. Nagyhéten, a húsvéti időszak utolsó hetében a gyakorlati és átvitt értelemben vett tisztításon volt a hangsúly, és ebben nagy szerepet kapott a víz, amelynek betegségelhárító és termékenységvarázsló hatást is tulajdonítottak. Bukovinában aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdött a folyó vizében, bízhatott abban, hogy nem fogja elkapni a betegségeket. Máshol ehhez elégnek tartották a mosdást. Csépán a folyóról vittek haza vizet erre a célra, méghozzá „szótlan vizet”, azaz menet közben nem volt szabad megszólalni. Húsvétvasárnapon sok helyen piros tojást tettek a mosdóvízbe, és az egész család a tojásos vízzel mosakodott, hogy mindannyian egészségesek legyenek. A moldvai magyarok a piros tojást egymás homlokához ütötték, hogy ne fájjon a fejük. (A tojás ősi termékenységszimbólumként van jelen a húsvéti szimbólumok között, a keresztény jelképrendszerben pedig a feltámadást jelenti.) A húsvéthétfői locsolkodásnak is egészségmegőrző, termékenységfokozó és szépítő hatást tulajdonítottak. „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” – így hangzott egy Békés megyei locsolómondás. A hajnövesztés több locsolóversben is előfordult: „Szépen kérem az anyját, / Adja elő a lányát, / Hadd locsolom a haját, / Hadd nőjön nagyra, / Mint a csikó farka, / Még annál is nagyobbra, / Mint a Duna hossza! / Szabad-e locsolni?” A kölnivel való locsolkodás egyébként csak a két világháború között terjedt el. De a vödörrel való locsolásnál is jobban meglepné a mai lányokat és asszonyokat a vesszőzés szokása, amit helyenként a vízzel való öntözés helyett gyakoroltak. Az észak-dunántúli szlovák falvakban, például Tordason ez a mondóka járta a fűzfavesszővel való csapkodás mellé: „Keléses ne légy, / Bolhásos ne légy, / Esztendőre még frissebb légy!”. A mai lányok és asszonyok annak viszont valószínűleg megörülnének, hogy sok helyen szokás volt, hogy kedden a lányok visszalocsolták a legényeket. Persze csakis azért, hogy ők is részesüljenek a megöntözés mágikus jótéteményeiben. Szent György napja (április 24.) Európa keleti részének néphagyománya a Szent György-naphoz köti a tavasz kezdetét (míg Németország nyugati fele és a nyugatabbra eső országok május elsejéhez). Ez nem Szent Györgyhöz kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy az ókori Rómába a Palilia pásztorünnepét ülték ezen a napon, aminek a nyomai a hazai állattartási szokásokban sok-sok évszázaddal később is megmutatkoztak. Ekkor hajtották ki először az állatokat, a jószágok egészségét és a tej jó minőségét célzó rítusokkal kísérve (pl. tűzön áthajtás, zöld gallyal való csapkodás). A Szent György-naphoz olyan izgalmas hiedelmek is kapcsolódtak, mint a földbe rejtett, lángot vető kincs keresése, de a betegség-egészség szempontjából a hüllőknek és kétéltűeknek volt jelentősége. Általános hiedelem volt ugyanis a magyar nyelvterületen, hogy Szent György-nap előtt fogott gyíkot, békát vagy kígyót rontás- és betegségmegelőzésre lehet használni. Nagykőrösön a gyík torkánál háromszor végighúzták gyűrűsujjukat, majd végigsimították vele háromszor a saját torkukat, hogy megelőzzék a torokgyíkot. A moldvai magyarok szerint aki Szent György előtt kígyót üt meg, az nagyon erőssé válik – csakhogy ha a kígyó elmegy, akkor magával viszi az illető erejét. A medvesaljai térségben (ma Szlovákia) kiszárított békával szemölcsöt gyógyítottak. A Gyimes-völgyi magyarok pedig úgy vélték, aki Szent György-nap előtt megfürdik a szabadban, az egész évre megmenekül a rühességtől. Szent Márk napja (április 25.) Az április 25-i búzaszentelés szintén egy római ünnep, Rogibus gabonavédő istenség napja miatt kötődik ehhez a naphoz, nincs köze Szent Márk evangélistához. A búza ilyenkor már olyan fejlettségi állapotban van, hogy könnyen megtámadják a betegségek. A keresztény egyház mindmáig búzaszentelő körmenetet tart ezen a napon, amelyhez népi hiedelmek is kapcsolódtak. A szentelt búzát nagy becsben tartották. Tápén szentelés közben koszorút kötöttek belőle, amelyeket a keresztekre és templomi zászlókra tettek 8 napra, aztán a szántóföld négy sarkába helyezték jégverés ellen. De a betegek feje alá is tették, hogy meggyógyuljanak. A bukovinai székelyek pedig lábfájás ellen használták a megszentelt búza főzetét. Cziglényi Boglárka eLitMed.hu 2017. 04. 19.