Százkilencven éve, 1821. november 11-én, az akkor Oroszországban használt Julián-naptár szerint október 30-án született Moszkvában Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij orosz író, a lélektani regény mestere, a "megalázottak és megszomorítottak" világának krónikása. Dosztojevszkijt messiásnak, prófétának is kikiáltották, mások pedig áruló forradalmárnak nevezték, vagy mint Gorkij, „gonosz zseninek”. Betegsége Apját, a moszkvai szegénykórház alkoholbeteg orvosát 1839-ben saját jobbágyai verték agyon kegyetlenkedései miatt. Dosztojevszkij számára mindez, mivel maga is sokat szenvedett apja természetétől, és sokszor kívánt neki magában rosszat, hatalmas megrázkódtatást jelentett. Ekkortájt kezdődött, epilepsziája is. Köztudott, hogy Dosztojevszkijt a rohamok egész életén át végigkísérték, hol intenzívebb, hol pedig enyhébb formában. A rohamokat szenvedésnek fogta fel, olyannak, vagy nevezhetjük bűnhődésnek is, amely minden bűnt megvált és megmagyaráz. Egyik beszámolójában fénylő pillanatoknak nevezi a rohamait, amelyben átéli a tökéletes összhangot és a misztikus extázis utáni eszméletlenséget. Sokszor megsebesül, összezúzza arcát és kezeit. A rohamok után levert, rosszkedvű, gyenge, emlékezete kihagy, és az írás is nehezített. A pétervári Hadmérnöki Intézet hallgatójaként kezdett írni, első kisregényét, az 1845-ös Szegény embereket a kritika lelkesen fogadta. Az 1846 és 1849 közötti időszak pétervári témájú elbeszélései azonban mérsékeltebb sikert arattak. 1849-ben a francia utópista szocializmussal kacérkodó Petrasevszkij Kör tagjai között őt is letartóztatta a cári rendőrség, vádlottként egy politikai büntetőperbe került. Golyó általi halálra ítélték, és csak a vesztőhelyen olvassák fel a kegyelmet: közlik, hogy a cár akaratából "csak" szibériai száműzetés vár rá. Dosztojevszkij harmincnyolc éves volt, amikor mintegy újrakezdve, újragondolva életét, visszatérhetett az civil társadalomba. Eddigi életének fő élményei: epileptikus rohamok, az iszonyat, a szorongás, a megaláztatás. Mindez később visszaköszön műveiben. A szibériai omszki erődbe került négy év kényszermunkára, majd véghetetlen és gyötrő katonai szolgálatot teljesít. A száműzetés évei alatt vette feleségül a beteges és kissé egzaltált Maria Iszajevát, akivel hét évig élt házasságban. Kapcsolatukról később ezt írta barátjának, Wrangel bárónak: „… noha az Ő különös, gyanakvó és betegesen fantasztikus jelleme miatt nagyon boldogtalanul éltünk, egymást szeretni soha meg nem szűntünk. Sőt, minél boldogtalanabbak voltunk, annál jobban szerettük egymást.” 1859-ben, amikor visszatérhetett Szentpétervárra, Dosztojevszkij börtönélményei hatására ekkor már mélyen hívővé vált, ifjúkori radikalizmusa helyébe a fennálló rend iránti tisztelet és az egyszerű emberek messiási küldetésébe vetett hit lépett. Vremja című lapjában jelentette meg a börtönévek iszonyatát felidéző Feljegyzések a holtak házából, majd a Megalázottak és megszomorítottak című regényeit. Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel. A regényíró sajátos atmoszférájú világot teremtett. Dosztojevszkij teljes érvényű, szabad hősöket alkotott, akik mintegy egy sorba tudnak emelkedni alkotójukkal. ,,A hős szavai önállóságra tesznek szert a mű struktúráján belül”- írja Bahtyin. Dosztojevszkij hite Vallása biblikus kereszténység, írásaiban szinte minden lényeges problémát a hit szempontjából mutat be, ezen a prizmán át figyeli az egyéni sorsok drámai mozzanatait. „Mily könyv a Szentírás, mily csodákat és erőt rejt magában az ember számára! Mintha a világ és az ember egész valójával volna benne kifaragva, egyszer s mindenkorra meg van mondva és meg van mutatva benne minden” – mondja A Karamazovok című regényében Zoszima sztarec. Dosztojevszkij megmenti azokat a hőseit, akikben él a hit. Megmenti Raszkolnyikovot például a Bűn és bűnhődés című regényében. Dosztojevszkij a pravoszlav kereszténység és tradíció kiváló ismerőjeként nemcsak a bibliai textusokat kezelte otthonosan, hanem a keleti kereszténység irodalmában is járatos volt. Egy es műveiben hosszú fejezeteket szentelt ősi erkölcsi oktatások, példázatok bemutatásának. Dosztojevszkij élesen bírálta a katolicizmust, úgy vélte, „Az én országom nem e világról való” a legfontosabb krisztusi tan, és az ortodoxia nem fogadta el, hogy a világi hatalom eszköz lehetne a lelki hatalomhoz vezető úton. „Viszontlátom-e Masát, fogok-e még embert úgy szeretni, mint magamat? Krisztus tanításának értelmében lehetetlen az. Megköt az egyéniség földhöz tartozásának törvénye, megakadályoz benne az Én. Krisztus az egyedül való, aki képes volt rá. De Krisztus örök időktől fogva az idők végtelenéig élő ideál volt, aki felé mindenki igyekszik, és aki felé az embernek, természete törtvénye szerint igyekeznie kell. Amióta azonban Krisztus, mint az emberiség testet öltött ideálja megjelent, napnál világosabb lett, hogy az egyéniség legmagasabb rendű, végső kifejlésének határán és elért céljának tetőpontján arra a megismerésre kell jutnia és annak természetéről önmagát minden erejével meggyőznie , hogy a végső követelés, melyet az ember az egyénisége, az Én-je kifejlésének teljessége elé tarthat, mintegy megsemmisítése annak az Én-nek, amelyet egész teljességében, megosztatlanul és vissza szerezhetetlenül a mindennek és mindenkinek oda kell adnia. És ez a legfölségesebb boldogság.” Írói sikerek Írói sikerei lehetővé tette, hogy ellátogasson Angliába, Németországba, Franciaországba és Itáliába. Nem sokkal később szerelme, Polina Szuszlova oldalán újra külföldre utazott, hogy leküzdhetetlen játékszenvedélyét kielégítse – ebből az élményből született később A játékos című kisregénye. 1864-ben több csapás is érte: meghalt a felesége és a bátyja, lapját betiltották, sokat veszített a szerencsejátékon, erejét megfeszítve kellett dolgoznia, hogy tartozásait visszafizesse. 1866-ban befejezte Bűn és bűnhődés című regényét, amelynek alapötlete valószínűleg még a börtönévek alatt született meg benne. E művével vált világhírűvé, egyes kritikusok szerint ha csak ezt az egyetlen regényt írta volna, akkor is a világirodalom egyik legnagyobb alakja lenne. Végjáték 1867-ben feleségül vette Anna Sznyitkinát, akivel regényei gyorsírásos lejegyzése során ismerkedett meg. Anna nagy szeretettel és melegséggel gondoskodott betegeskedő férjéről, külföldi útjaira is elkísérte. Az író Firenzében fejezte be A félkegyelmű című regényét, 1872-ben megírta egyik legnagyobb hatású regényét, a megtörtént esetet feldolgozó Ördögöket, majd már hazatérése után A kamaszt, amely saját bevallása szerint is gyengébbre sikerült a többi nagyregényhez képest. Az 1870-es évek végén Dosztojevszkij egészsége megromlott, de még sikerült befejeznie A Karamazov testvéreket, amelyre egész életében készült. Néhány hónappal a regény megjelenése után, 1881. február 9-én Szentpétervárott meghalt. Dosztojevszkij regényeiben sajátságos, sötét és szenvedélyes világban élünk, szörnyű bűnök között vergődő, labilis idegzetű emberek vesznek körül. Ám észre kell vennünk az alakok szüntelen sóvárgását valami magasabb rendű felé. NZS