hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Öngyilkosság és a média



| |
 










Az öngyilkosság különleges, sajátosan emberi viselkedésmód, amely ellentmond a köznapi józan gondolkodásnak. Lényegében érthetetlen, ezért egyszerre kelt szorongást a róla hírt kapó emberben, s ugyanakkor vált ki érdeklődést is. Az ókortól kezdve megfigyelhető, hogy az öngyilkossági események emlékezetesek és a közbeszéd tárgyai, s ennek nyomán számos ember fantáziáját megmozgatják. Ősi tapasztalat, hogy egy-egy, széles nyilvánosságot kiváltó öngyilkosság hasonló cselekményeket járványszerű előfordulási sorozat követhet. A hasonlóság az önkárosítás módjában és az elkövető ember sajátosságaiban (nem, életkor, társadalmi helyzet, a tett indokának mondott vagy tekintett ok stb. tekintetében) nyilvánul meg.

Goethe Az ifjú Werther szenvedései című könyve volt az első olyan ábrázolása az öngyilkosságnak, amelyet több országban ártalmasnak minősítettek és be is tiltottak, mert a főhőshöz hasonlóan szerelmi csalódást és reménytelenséget megélő fiatal férfiak egész sora vetett véget önkezével életének, miután elolvasták Goethe művét.

Később, már a 20. században Seress Rezső Szomorú vasárnap c. dalát kapta fel a sajtó és nevezte el az „öngyilkosság himnuszának”, mivel több öngyilkosság helyszínén ennek a dalnak a hanglemezére bukkantak, vagy pedig a búcsúlevél utalt rá. Számos európai országban a dalt be is tiltották. A 19. század végétől Magyarországon is gyakoribb lett az öngyilkosság, s ebben – a korabeli média és közfelfogás szerint – járványszerű halmozódásokat figyeltek meg.

Az olyan esetek, mint a vízbe ugrás meredek helyről (lásd. Arany János Hídavatás c. versét), vagy ha fiatal nők kútba vetik magukat, „gyufát isznak”, lúgkövet isznak, idős férfiak felakasztják magukat, vonat alá ugranak, és ezekhez hasonló esetek fordultak elő a csődbe jutott, vagy a bűnelkövetés miatt halálba menekülő lőfegyveres öngyilkosságok mellett.

A második világháború után megszaporodott öngyilkosságok során is előfordultak mintakövető, utánzó ismételt cselekedetek, mintegy járványok, az öngyilkosság helyét, módszerét, élethelyzeteket és problématípusokat illetően. A sajtóban és más médiában nyilvánosságra hozott minták nyomán, például, különleges önkárosító módszerek terjedtek el. (Gramoxon, Lidocain és más szívgyógyszerek alkohollal kombinált fogyasztása a szer lebomlását gátló szerek mellett, újabban a drogfüggők „aranylövése”, stb.). Hasonlókat tapasztaltak más európai országokban is (pl. Nagy-Britanniában a paracetamol, Németországban a vonat elé, Ausztriában a metró elé vetették magukat jellemzően, stb.).

Nagyjából az ezredfordulóra tudományos tényként alakult ki, hogy az öngyilkosságról szóló híradások a médiában, különösen azok szenzációkeltő, naturalisztikus vagy rejtetten elfogadást, megértést sugalló tálalása kiválthatja a sajátos utánzás késztetését, amit a szakirodalom imitációs effektusnak vagy Werther-effektusnak nevez. Ilyenfajta „járványok” a 20. század utolsó negyedében a politikai szférában is előfordulnak: például, a tiltakozást és a figyelemfelhívást szolgáló önégetések vagy az önpusztítással együtt végrehajtott terrorcselekmények formájában.

Több évtizede zajlanak kísérletek, amelyek az öngyilkosság-megelőzéssel foglalkozó szakemberek és az újságírók, televíziós tudósítók közötti, a hátrányosnak, kártékonynak tartható ábrázolásra vonatkozó párbeszédet szorgalmazzák, s ennek nyomán a média önkorlátozását és mentálhigiénés problémakezelési módját kérik. Ma is ismerünk példákat, amikor gyakran ismétlődő, és a média által bemutatott öngyilkossági viselkedésmódok megritkultak, miután a „bulváros”, szenzációkereső vagy sematikus ábrázolásmódokkal felhagytak. Ennek pozitív példája a bécsi metró-öngyilkosságok sajátos járványának megszűnése.

A média szerepének megítéléséhez tudni kell, hogy az öngyilkosság emberi krízishelyzetek, életproblémák, lelki szenvedések elkeseredettségből, reménytelenségből és menekülésvágyból eredő megszüntetését célzó indulati reakció. Ez a reakció bizonyos állapotokban és egzisztenciális szituációkban gyakoribb (ezeket tekintik a megelőzés szempontjából veszélyeztetett helyzeteknek). Ennek azonban nincs egységes programozottsága. Nem szükségszerű kimenetele az emberi konfliktusoknak és kríziseknek. Sőt, rendszerint igen intenzív és gyakran hosszan tartó belső küzdelem, az élethez kötő természetes érzelmi erők legyűrésének eredménye. Az öngyilkossági lelki állapot, az önpusztító motiváltság általában rövid ideig marad fenn az önkárosításhoz elegendő mértékben, s ha a krízis, a meghalásra irányuló beszűkültség elmúlik, ugyanaz a kritikus lelki állapot nem fejlődik újra.

A megelőzött – ahogy gyakran (és hibásan) mondják, a meghiúsult öngyilkosság tehát megnyert élet, míg az önmagával szembekerült, a sorsát elutasítani készülő ember halála feleslegesen elveszített élet, megelőzhető halálozás.

Ennek közegészségügyi, népegészségügyi jelentősége is óriási. Magyarországon voltak évek, amikor évente mintegy ötezer ember ölte meg magát, és most is naponta hatan vetnek véget az életüknek (több, mint ahányan baleset következtében halnak meg). Eközben – mai lélektani tudásunk szerint – egy öngyilkosságnak sem kellene bekövetkeznie. Hiszen az ember létproblémáira ma már a megoldások segítésének sokféle, tudományosan igazolt hatékonyságú módszere létezik!

Különös és sajátos formája a segítésnek a névtelen lelki telefonos krízis-szolgálatok munkája. Az önkezű halál felzaklató drámájával szemben reményt adó humán üzenet, hogy a legsúlyosabb önpusztító elszántság számos esetében az elmagányosodás és kétségbeesés csúcspontjain is egy meghitt, őszinte beszélgetés képes új öneszmélést, indulati felszabadulást és valamiféle újrakezdést kiváltani. A magyar lelki elsősegélyt nyújtó telefon-szolgálatok több mint negyven éves története – éppen a magyarországi öngyilkossági gyakoriság tükrében – ennek pozitív példája. A segítő szakemberek később gyakran találkozhattak ilyen „életben-maradottakkal”, akiknek pedig erős elszántság és eszközük is volt az önpusztítás módjára. Ilyenkor egy megfelelő beszélgetés elégnek bizonyult az életben maradáshoz! Még többen a szakszerű segítség igénybevétele révén menekültek meg az élet számára (közülük sokan váltak később maguk is önkéntes segítőkké) a telefonos szolgálaton át kapott ösztönzések nyomán. Sokféle krízis-szolgálat, lelki tanácsadás, pszichoterápia vagy segítő közösségi befogadás lehetősége áll nyitva a magyar társadalomban is az előtt, aki igényli.

Az öngyilkosság cselekedetének média-ábrázolásának sajátos „tétje” tehát az, hogy visszafordíthatatlan, tragikus minta terjed-e az emberi problémák megoldására, vagy a remény és az önvédelem szikráinak, törekvéseinek fenntartása valósulhat meg.

A mai társadalomban nincs mód a média korlátozására. Magyarországon – az „agit-prop” uralom évtizedei és a paternalisztikus vezérlés hosszú korszaka után – különösen nem. Ám a média szakembereinek társadalmi felelősségtudata jegyében lenne tere az öngyilkosság-megelőzés diskurzusainak, önkorlátozásának és új egyezményeinek. Ez nem egyszerű folyamat. Hiszen a köztájékoztatás szabadsága demokratikus alapelv. A köztudat hírigénye nem korlátozható, és a média a „versenyszféra” része. Alapvető parancs a korai és figyelemfelkeltő híradás. Az öngyilkosságról tehát szólni kell, de nem mindegy, milyen módon!

A média-szakemberek számára az öngyilkosság kutatói sokféle szabályt, követendő elvet dolgoztak ki. Módszerek, helyszínek, elkövetési részletek kerülése, a tett motívumainak leegyszerűsítő bemutatása (az „okok” részletezése), a „megértés”, „elfogadás” vagy pozitív értelmezés, méltányolás mellőzése (még implikatív formában sem), a cselekményben kifejeződő szemrehányás, bosszú, agresszió sugalmazásának elhagyása igen lényeges. De nem célszerű az elhunyt fényképének bemutatása, élethelyzetének és problémájának taglalása sem. A nagy gyász, a hatalmas együttérzés, kivált, ha az önpusztító tettben valamilyen menekülés, tiltakozás is felsejlik, számos feszült, megzavart ember számára szolgálhat mintaként vagy ösztönzőként.

Arra is gondolni kell, hogy az öngyilkossági események mintaadása nem csupán közvetlenül hat, hanem a tágabb közösség, a nemzet u.n. szuicidális kulturájának részévé válhat. A mindennapi diskurzusok nyomán sok ember a személyes krízis idején aktiválja ezt a sajátos,pl. a magyar történelemben markánsan élő viselkedésmintát. Éppen ezért nem célszerű az öngyilkossági események bemutatásakor utalni a magyar történelmi személyek mintáira sem, mint amilyen Széchenyi, József Attila, Teleki Pál, Latinovits Zoltán vagy Domján Edit példája – de Dugonics Titusz vagy az önmagát értelmetlenül feláldozó Petőfi Sándor sem hat pozitívan.

A média emberei talán könnyebben kidolgozhatják magukban, milyen ábrázolási módokat kell keresniük az öngyilkossággal kapcsolatosan. Média-szakember = az emberi lélek elemzője és nevelője, aki számtalan emberi problémával találkozik, és ha az empátiáját hozza működésbe, az öngyilkossági események bemutatásakor igyekszik rekonstruálni, hogy az általa írt sorokat, hanganyagot vagy képeket a nézők hogyan vonatkoztathatják torzítva, kórosan, önbecsmérlően vagy ön-destruktívan a megzavart lelkületű személyek, könnyebben elkerülheti azokat a kártékony kifejezéseket, metaforákat (például, nem mond olyat, hogy „sikeres öngyilkosság”, nem hangsúlyozza, hogy az „ügyetlenül” végrehajtott tett „sikertelen” lett), ami által „lúzernek” tünteti fel az elkövetőt. Egyszersmind megérzi, hogy az önpusztító emberrel kik és hogyan azonosulhatnak. Ez már komoly eredmény lenne, ha megvalósulna és elterjedne a magyarországi médiában. Évente akár sok száz ember maradhatna életben és keresne más, esetleg hosszadalmas és fáradságos, de mégiscsak az életet igenlő megoldást a problémáira.

A média felelősségét azonban pozitív értelemben is gyakran említik. Ez még súlyosabb feladatot ró a szakemberekre. A szenzáció, az izgalmas hír, a figyelmet kiváltó borzalmas tett közlése mellett a televíziótól, rádiótól, írott sajtótól vagy az Internet-től várjuk az élet problémáinak konstruktív megoldási javaslatait, hirdetését, ösztönzését is. Tudományos kutatások bizonyítják azt is, hogy a média konstruktív híradásainak jelentős hatása lehet a krízisben lévő emberekre. Felhívhatják a telefonos lelki-segélyszolgálatokat, felkereshetik a nyitott ambuláns rendelőket, írhatnak elektronikus címekre. Ezentúl, ha tudják, hogy háziorvosuk vagy szakorvosuk (például, egy onkológus), a környezetükben dolgozó pszichológus vagy szociális munkás is felkészült és motivált a segítésre, hozzájuk is fordulhatnak.

A szakszerű segítség útjára gyakran a családtagok, rokonok, munkatársak vagy barátok is elvezethetnek valakit, s ők is sokszor a médiából szereznek tudomást ezekről a lehetőségekről. A pszichiátriai és a szenvedély-betegségekben szenvedők különösen veszélyeztetettek az öngyilkosság szempontjából. Az őket ellátó szakemberek fokozott figyelemmel kísérik az öngyilkosság-megelőzés lehetőségeit, és segítő viszonyulásukban ideje korán megteszik a szükséges lépéseket. Számos önkéntes segítő, civil szervezet vagy kortárs-segítő csoportosulás ajánlja fel szolgálatait az öngyilkossági krízisbe került embereknek. Ha a média is felhívja a figyelmet ezekre a lehetőségekre – akár a megtörtént önpusztító esetek kapcsán – ezzel életeket menthet meg! Úgy is mondhatnánk, hogy a média segíthet a magyar öngyilkossági kultúra, a menekülő meghalás visszaszorításában.

A média segítségét kérve az öngyilkosság-megelőzés és krízisintervenció, az öngyilkosság-kutatás és a lelki egészségvédelem magyarországi szakemberei közösséget akarnak formálni az öngyilkosság elleni küzdelem érdekében. Ehhez kérik segítő partnereknek a média felelős szakembereit, különösen a hírszolgálatban működő média-munkásokat. A közösség igyekszik folyamatosan, ügyeletszerűen, felelősen konzultálni a média szakembereivel minden olyan eset bemutatásában, kezelési módjában, amelyben az öngyilkosság kerül „terítékre”. Az utólagos feldolgozás, esetmegbeszélés, visszajelzés és tájékoztatás a legjobb módja, hogy a média-szakember szembesüljön, hogyan fogadta a társadalom, a publikum az ő híradásait, értelmezési módjait, akár rejtett és véletlen sugalmazásait, amelyeket később tudatosan elkerülhet.

Dr. Buda Béla

Kapcsolódó anyagok

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Hogyan tekintenek a vidéki páciensek a gyógyszerészi szolgáltatásokra?

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Pálinkás József a magyar-francia tudományos együttműködések fejlesztéséről tárgyalt Párizsban

Franciaország részéről megvan a támogatás Magyarország irányába, de a következő időben is jelentős munkát kell befektetni ahhoz, hogy a magyar kutatás-fejlesztés egésze és a szegedi ELI lézerközpont sikeres vállalkozás legyen - mondta csütörtökön az MTI-nek Pálinkás József, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) elnöke a francia tudományos élet képviselőivel Párizsban folytatott tárgyalásait követően.

Tovább


Megtalálták a szalamiszi csatában részt vevő görög hajóhad gyülekezési helyét

Görög régészek megtalálták azt a helyet Szalamisz szigeténél, ahol Kr.e. 480-ban a görög hajóhad gyülekezett a perzsák ellen vívott tengeri csatához.

Tovább


Idén is folytatódnak a szélsőséges időjárási jelenségek

A 2016-os rekordmeleg után folytatódnak a szélsőséges időjárási jelenségek 2017-ben is a Meteorológiai Világszervezet (WMO) keddi jelentése szerint.

Tovább


Széchenyi-díj - Szathmáry Eörs biológus

"Nagyon boldog vagyok, hogy a díjon keresztül a szakterület láthatóbbá válik Magyarországon is" - mondta el az MTI-nek a világ egyik legismertebb evolúcióbiológusaként számon tartott Szathmáry Eörs, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az Academia Europaea tagja, akit szerdán Széchenyi-díjjal tüntettek ki a Parlamentben.

Tovább


Öngyilkosság és a média