Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk...” („The world is crying, a sun has dissapeared from our universe...”) "A szitár mestere, Pandit Ravi Shankar volt az a legendás zenész, aki új identitást adott az indiai klasszikus zenének. Nyugodjék békében...” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal, idézetekkel búcsúztatták az indiaiak a Facebookon és a Twitteren a világ legnagyobb indiai szitárművészét. Sajnos a mai fiatal generáció már nem annyira ismeri, de a 60-80-as években főleg és még később is, egyfajta zenei ikonnak számított az egész világon. Munkásságát és lényét az a fajta kettőség jellemezte, hogy egyfelől ortodox indiai muzsikus volt, másfelől ott volt az a nem elhanyagolható része, a játékos, kreatív énje, amely a zenei kísérleteit jellemezte és az, hogy mindig nyitott volt a különböző zenei irányzatok és kísérletezések felé. Úttörő volt a maga nemében, újító és kísérletező kedvű alkat (lsd. Yehudi Menuhin-nal, Zubin Mehta-val, Philip Glass-szal vagy épp a Londoni vagy New York-i Szimfonikus Zenekarral készített lemezeit). Az ortodoxia és az újító szellem ötvöződött abban is, hogy több mint egy tucat rágára lelt rá a saját intenciója alapján, amelyek bele is kerültek az indiai zenei köztudatba. Ez nem egy automatikus folyamat az indiai klasszikus zenei kánon szerint, így ha ez megtörténik, és más is elkezdi játszani azokat a rágákat, az hatalmas eredménynek számít. Az indiai klasszikus zene ugyanis nem lejegyzések és kották útján terjedt, nem voltak európai értelemben vett zeneszerzőik, hanem a maharadzsák udvaraiban a szigorú mester-tanítvány rendszer keretein belül terjedt több ezer éven át "szájhagyomány" útján, ezért nincs írott formája sem. Ráadásul az akkori kor igényeinek megfelelően minden egyes zenedarab (rága) több órás előadásra volt szánva. Ravi Shankar nagy érdeme volt, hogy ezt a bonyolult zenei rendszert, mely több mint száznegyven generáció akkumulált tudását tartalmazza, adoptálni tudta az európai közönség igényeihez és befogadóképességéhez. Például ezeket a 3-4 órás előadásokat lerövidítette úgy, hogy egy órába akár négy-öt, több tételes rága is belefért, mégis esszenciálisan megmaradt a lényegük, nem csonkultak. Így az európaiak számára is befogadhatóbbá vált ez a zenei rendszer. Munkásságának másik, ha nem a legnagyobb, érdeme pedig az volt, hogy általa nagyon sok nem indiai születésű ember, muzsikus került egyáltalán kapcsolatba az indiai klasszikus zenével az egész világon. Ravi Shankar 1920-ban született Benáreszben, (a mai Varanasiban), már 13 évesen zenélt és táncolt koreográfus bátyja, Uday Shankar tánctársulatában, így a 30-as évek első felében bejárta Európát és Amerikát, eközben megtanult franciául, felfedezte a nyugati klasszikus zenét és a jazzt, a mozit is, és megismerkedett a nyugati szokásokkal. Többek közt Budapesten is szerepeltek 1936-37 táján. Ekkor már velük tartott a maihári maharadzsa udvarának vezető muzsikusa, Ustad Allauddin Khan is, aki az utazások során zeneileg továbbképezte Ravi Shankart, és azt javasolta neki, hogy hagyja abba a turnézást, menjen el hozzá Maihárba, hogy rendszeres tanulás segítségével komoly zenésszé válhasson. Mire Ravi Shankar az európai turnéról hazatért Indiába, a szülei meghaltak, a nyugati turnék is nehézkessé váltak a közelgő II. világháború miatt. Ezért Ravi Shankar végleg feladta tánckarrierjét és Maihárba költözött, hogy Ustad Allauddin Khan (a 19-20. század egyik legnagyobb zenepedagógusa) tanítványaként klasszikus indiai zenét tanuljon. A képzés a hagyományos indiai mester-tanítvány rendszer keretei között zajlott, azaz Shankar nem csak tanult, de együtt élt guruja, Khan családjával és részt vett mindennapi életükben is. Ravi Shankar több hangszeren is megtanult játszani, tanulmányozta a rágákat, a tradicionális india zene rendszerét, valamint a különböző énekstílusokat is. Így Shankar tulajdonképpen a II. világháború alatt ért igazán zenésszé. Ami másnak világégés volt, az neki a belső utazás és fejlődés időszakává vált. Shankar először 1939 decemberében játszott nyilvánosan szitáron, Ali Akbar Khan sarodművésszel közösen. Közben Ravi Shankar feleségül vette mestere lányát. 1941-ben házasodott össze Annapurna Devi-vel, aki szintén nagyszerű szitárjátékos volt, ám sosem lépett közönség elé. Kapcsolatukból 1942-ben egy fiú, Shubhendra Shankar született aki több hangszeren is játszott, gyakran kísérte apját a fellépéseken, de sajnos 1992-ben elhunyt. A 40-es években a pár elvált. Miután Shankar 1944-ben befejezte a tanulmányait, elköltözött és elindult a zenei pályáján. Dolgozott mint zenész, és zeneszerző, sőt Delhiben 1949 és 1956 között a All India Radio zenei igazgatója volt többek között. Csak évtizedek múlva tért vissza, Maihárba egy látogatás erejéig, amit az 1971-ben forgatott Raga: A Film Journey to the Soul of India c. filmben meg is örökítettek, ill. ez az utazás szolgált keretül a film témájához, Shankar addigi munkásságának bemutatásához (ezt a filmet most kiadták felújítva DVD-n). Shankar világzenei szerepe nagyjából George Harrison-hoz és a Beatles-hez fűződő viszonyától indult, illetve még előbb is, amikor Yehudi Menuhin-t megismerte 1952-ben. 1956-ban már Londonban rögzíthette első nagylemezét „Three Ragas” (Három Raga) címen. Sokan ezzel a szerepével is azonosították és Indiában állítólag támadták is azért, mert „elárulta” a tradíciókat, viszont szerte a világon a fiatalok, az akkori hippik ünnepelték a 60-as években. Harrison-nal folytatott együttműködése nagyban növelte Shankar népszerűségét és 1966-ra ő lett "a leghíresebb indiai zenész a világon". 1967-ben fellépett a Monterey-i Popfesztiválon és Yehudi Menuhin-nal közösen Grammy-díjat kapott a „West Meets East" című albumukért. Fellépett 1969-ben a woodstocki fesztiválon is. A hatvanas évek végén megnyitotta zeneiskoláját Los Angeles-ben és 1969-ben nagy sikerű önéletrajzi könyvet adott ki „My Music, My Life” („Zeném és életem”) címen. A 70-es évektől intenzíven tanított indiai klasszikus zenét amerikai egyetemeken, valamint saját zeneiskolájában is. 1971 augusztusában fellépett a George Harrison által szervezett híres New York-i segélykoncerten (Concert for Bangladesh) és a koncertről kiadott lemez az egyik legkeresettebb album lett, ez meghozta Shankar számára a második Grammy-díjat. 1982-ben a Gandhi című film zenéjéért Oscar-díjra is jelölték. A magyar Kozma Andrást (a Calcutta Trió alapítóját) 1980-ban fogadta tanítványául, egyetlen európai tanítványa lett több amerikai mellett, és több évtizeden keresztül tanult intenzíven észak-indiai klasszikus zenét tőle, szoros kapcsolatot ápolva mesterével annak haláláig. Ravi Shankar továbbra is rengeteget koncertezett, 25-40 koncertet adott egy-egy évben a 90-es évek alatt is. Rengeteg elismerésben is részesült mind hazájában, mind a világban a zenei munkásságáért, filmzenéiért, az indiai zene kulturális követeként egyetemek választották díszdoktorukká Amerikában, Ausztráliában stb. Egyéni elismerés, hogy a híres jazz szaxofonos John Coltrane is őróla nevezte el a fiát Ravi Coltrane-nek, miután jóbarátok voltak és valamennyit tanult is tőle. 1979-ben született egy leánya, a ma sikeres énekes-előadóként népszerűvé vált Norah Jones.1981-ben megszületett másik lánya, Anoushka Shankar, és a mester ekkor már elég idősen, félve attól, hogy nem tudja átadni tudását tehetséges lányának, villámgyors tempóban kezdte őt tanítani már 6 évesen. Ravi Sahnkar tanítványai mellett Kozma András volt az, aki Anoushkát kezdetben szitározni tanította. Később Szalai Péter (a Calcutta Trió másik tagja) is sokat gyakorolt, sőt fel is lépett velük, Anoushkával és apjával. 1989-ben Ravi Shankar elvette Anoushka édesanyját, Sukanya Rajan-t, akivel halálig együtt élt Kaliforniában. Ravi Shankar Magyarországon (a gyerekkori turnét leszámítva) négyszer is járt, elöször 1967-ben, amikor egy fantasztikus koncertet adott Ustad Alla Rakhával, a szintén zseniális tablaművésszel a Zeneakadémián. Azután már magyar tanítványai meghívására 1988-ben és 1991-ben az akkori Sportcsarnokban tartott nagysikerű koncerteket. 1988-ban ismerkedett meg vele személyesen Szalai Péter tablaművész is, aki aztán az ő kozbenjárására került el Ustad Alla Rakhához tanulni. Ezzel párhuzamosan különleges mester-tanítvány kapcsolatban került Pandit Ravi Shankarral is, akit nemcsak az indiai klasszikus zene területén tekintett mesterének. Ravi Shankar 1991-es magyarországi látogatás viszont azért is volt jelentős, mert ekkor került felavatásra Kozma András és Szalai Péter vezetésével a 60-as években Ravi Shankar által alapított RIMPA (Ravi Shankar Institute for Music and Performing Arts) kelet-európai részlege. Utolsó magyarországi látogatására még 1997-ben került sor a WOMUFE-n, az első budapesti világzenei fesztiválon, a Budai Parkszínpadon lépett föl az akkor már 77 éves mester. Ravi Shankarról szóló megemlékezésünket az ő hitvallását tükröző idézettel zárnánk: „Nem tehetjük azt, hogy csak megkapargatjuk egy kultúra felszínét. Majd azt színleljük, megtaláltuk a választ. Befelé kell fordulnunk a saját legmélyebb gyökereinkhez, hogy megtalálhassuk azt, aki valójában mi magunk vagyunk. De ez így egy folytonos keresés, kutatás, törekvés arra, hogy megpróbáljunk értelmezni valamit, amit láthatunk, érezhetünk amit majdnem megérinthetünk, de örökké szertefoszlik... A zene az egyetlen nyelv, amit igazán ismerek. Ezért hiszek a Náda Brahmában. A Hangban, ami Isten...” Kálmán Eszter Engedéllyel másodközölve. Elsődleges közlés helye: Kultúra és kritika blog https://kultura-es-kritika.blog.hu/2013/01/13/vannak_akik_halhatatlannak_szuletnek