Az egészségügyi alapellátásban dolgozó legtöbb szakember elismeri, hogy a gyógyszerészeti gondozásnak a napi alapellátási gyakorlatba való nagyobb mértékű integrációjára van szükség. A háziorvosok és a gyógyszerészek úgy tekintenek a gyógyszert-nem-kiadó-gyógyszerész szerepkörének bevezetésére, mint a gyógyszerészi gondozás gyakorlatba való átültetésének egy lehetséges útjára. A legtöbb egészségügyi szakember egyetért abban, hogy a gyógyszert nem kiadó gyógyszerésznek az alapellátási csapat szerves részét kell képeznie, konzultációkkal segítve a veszélyeztetett, többféle gyógyszeres terápiában részesülő betegeket.

De bár a gyógyszerészi gondozás és a gyógyszeradagolás további szétválasztása kulcsfontosságú paradigmaváltásnak számít, vita folyik arról, hogy miként lehet ezt megvalósítani. Egyelőre csak néhány ország egészségügyi ellátásában integrálódtak sikeresen a gyógyszerészi gondozást nyújtó gyógyszerészek az alapellátási gyakorlatba: elsősorban Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Kanadában.

A gyógyszert ki nem adó gyógyszerésznek az alapellátásban való bevezetésével kapcsolatos vita is nehezíti a végrehajtást. Az eltérő felfogások megakadályozzák a gyógyszerészeket abban, hogy a gyógyszerészi gondozásra is kiterjesszék a szerepkörüket: a feljogosítás, a legitimáció, a hatékonyság és a készségek hiánya mind visszatartó erő lehet. Ezért a jelen tanulmány azt tűzte ki célul, hogy szisztematikusan feltérképezze a gyógyszerészek új szerepével foglalkozó vitát az összes érdekelt fél között. Feltárja az érdekelt felek nézőpontjait a gyógyszert ki nem adó gyógyszerész és a gyógyszerészeti ellátás szerepéről az alapellátásban, megértse a jelentkező ellentéteket és azt, hogy miben értenek mégis egyet.

A szemlézett kutatás területe az elsődleges egészségügyi ellátás volt Hollandiában. A felmérés keretében 163 résztvevő állításokat rangsorolt a gyógyszert ki nem adó gyógyszerésznek az alapellátásban való alkalmazásával kapcsolatban. Az állításokat a szakirodalom, illetve hat, gyógyszerészeti és orvosi szakértőkkel folytatott interjú alapján állították össze. A válaszadókat úgy válogatták össze, hogy egyértelmű szakmai pozíciókat és nézőpontokat képviseljenek. Közösségi, klinikai és kórházi gyógyszerészek és különböző szintű munkatapasztalattal rendelkező háziorvosok vettek részt a felmérésben, mind vidéki, mind a városi háttérrel, továbbá más gyógyszerészeti és orvosi szakértők, egészségügyi biztosítók, döntéshozók, ápolók és betegek.

Abban mindegyik csoport egyetértett, hogy a gyógyszert nem kiadó gyógyszerész elősegíti a terápiák betartását. Az egyedi betegellátásra kell koncentrálnia, és nem vesz el túl sok feladatot a háziorvosoktól. Egyetértés uralkodott abban is, hogy ezt a munkát – megfelelő képzettség hiányában – nem végezheti el ápoló, bár voltak, akik javasolták, hogy néhány gondozási kérdés nyomon követésében az ápoló segítségére lehetne a gyógyszerésznek. Mindannyian hangsúlyozták, hogy az egészségbiztosítási cégek túl keveset fizetnek a gyógyszerészi gondozásért, és hogy erre a célra külön finanszírozást volna érdemes biztosítani, lehetőleg megoldva azt a problémát is, hogy a gyógyszerészi gondozás változó és nehezen mérhető számszerűsítve. A térítés növelése az értékelés és a nyomon követés fejlődését is ösztönözné, ami egyelőre nem kielégítő a felmérés résztvevői szerint.

A válaszokból az is kiderült, hogy az egészségügyi dolgozók és szakemberek az orvosi nyilvántartásokhoz való hozzáférést a gyógyszerészi gondozás előfeltételének gondolják. Számos válaszadó megjegyezte, hogy különösen az ellenjavallatok és a laboratóriumi vizsgálatok eredményeinek ismerete lenne fontos a biztonságos gyógyszerészi gondozás biztosításában. Szintén hangsúlyozták az orvosi adatokhoz való hozzáférés fontosságát.

Egyetértés uralkodott abban is, hogy a gyógyszert nem kiadó gyógyszerészek integrációja nem jelent veszélyt a betegek biztonságára, annak ellenére, hogy plusz láncszemet hoz létre a recept felírása és a gyógyszer kiadása között. Az is közös alapvetésnek bizonyult, hogy a háziorvosnak és a gyógyszert nem kiadó gyógyszerésznek közös a célja a páciens farmakoterápiájában: a jó betegellátás biztosítása. Ehhez képest minden mást (költségeket, a gyakorlati megvalósítást) másodlagosnak ítélték.

A Q-faktorelemzés négyféle nézőpontot mutatott ki az új gyógyszerészi szerepkört illetően: megkülönböztette a „független közösségi gyógyszerész", a „független klinikai gyógyszerész", a „függő helyzetben lévő klinikai gyógyszerész", illetve a „gyógyszeres terápiát menedzselő szakember" modelleket. A főbb azonosított ellentmondások a gyógyszert nem kiadó gyógyszerészek szakmai függetlenségére és a feladat teljesítésének innovációs szintjére vonatkoztak.

De ahogy a már felsorolt véleményegyezések is mutatták, hogy a gyógyszert nem kiadó gyógyszerész szerepkörének bizonytalan, négy eltérő modellel tipizálható megítélése ellenére jelentős szakmai konszenzus uralkodik az új típusú gyógyszerész szerepének egyes jellemzőit, valamint az alapellátási gyakorlatba való integráció pénzügyi, szervezeti és együttműködési aspektusait illetően. Ez azt mutatja, hogy van potenciál abban az elképzelésben, hogy gyógyszert nem kiadó gyógyszerész nyújtson gyógyszerészi gondozást, és az egészségügyi szakemberek körében is van hajlandóság a szakmaközi együttműködésre is.

Eredeti közlemény: Hazen, Ankie CM, Aletta W. Van Der Wal, Vivianne M. Sloeserwij, Dorien LM Zwart, Johan J. De Gier, Niek J. De Wit, Anne J. Leendertse, Marcel L. Bouvy, and Antoinette A. De Bont. "Controversy and consensus on a clinical pharmacist in primary care in the Netherlands." International journal of clinical pharmacy 38, no. 5 (2016): 1250-1260.

Szemlézte: Cziglényi Boglárka
eLitMed.hu
2017. 06. 27.