hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Homeopátia és militáns metaforák


Homeopátia és militáns metaforák

| |
 

Interjú dr. Bánfalvi Attilával, a Debreceni Tudományegyetem docensével az alternatív gyógymódok és az orvostudomány változó kapcsolatáról


– Nemrégiben sommás tudományos ítéletek születtek a The Lancet nevű orvostudományi lapban a homeopátia hatásosságára nézve. Ez a világszerte oly népszerű gyógymód teret veszíthet ezáltal? Ismerünk ilyen tendenciákat?

– Az az érzésem, hogy – és erre utaltam a LAM-ban megjelent írásomban is –, hogy egy hosszú háborúskodás csupán egyik csatája volt ez a nagy-britanniai eseménysor, és a tudományos medicina hívei, szerintem nem nyerhetik meg a háborút. Talán jobb lenne inkább a militáris metaforák helyett a párbeszéd, az együttműködés, az egymástól tanulás attitűdjét magunkra ölteni az Igazság nevében folytatott végtelen háborúskodás helyett. Az orvos, amikor gyógyít, akkor nem tudományt művel, az orvosi tevékenység nem a természettudományos kutatás módjára zajlik.

Két emberi lény találkozásáról van szó, amelyben az egyik segítségre szorul, a másik pedig kész megadni ezt. Eközben többféle tudást és készséget alkalmaz az élettudományok által előállítottaktól a hitbéli komponenseken keresztül a személyes intuícióig. Ezek akkor is működnek, ha az orvos nem hisz bennük vagy lekicsinyli a nem tudományos faktorok jelentőségét. Az emberi létezés nem-mérhető, nem-kvantifikálható világa kívül esik a természettudományok hatókörén – legnyilvánvalóbban a személyiség egyszerisége, esetlegessége.

Ebből az következik, hogy a konkrét páciens esetében a ma divatos tudományművelésből eredő kutatási eredmények alkalmazása csak egy részét képezi az orvos hatásosságának. A modern medicinát övező növekvő kétségek jelentős részben abból fakadnak, hogy számos képviselője bele akarja szorítani az orvosi praxist egy csak az élettudományok szemüvegén keresztül látható világba.


– A New Age korszakban az alternatív gyógymódok soha nem látott dömpingjével találkozunk. A tudományos orvoslás milyen eszközökkel küzd e jelenség ellen?

– Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy a XVIII. század végén a mesmerizmussal kapcsolatban – amely egyébként korszerű elmélet volt, mert a mágnesesség jelenségét kiterjesztette az élő szervezetekre, és így az animális magnetizmussal hozta összefüggésbe a betegséget és az egészséget – látjuk talán az első modern példáját annak, hogy a tudomány ítélkezhet és győzhet ugyan, ám mégsem ragad meg valami fontosat az emberi jelenségből.

Nos, Mesmer és követői csodás gyógyulásokat vagy legalábbis javulásokat tudtak produkálni eljárásukkal, amelyet a testet átható mágneses fluidumra vonatkozó elméletére, és arra a gyógyító eljárására alapozott, amelynek révén képes helyreállítani a megrekedt áramlást.

Az eljárás tudományosságát vizsgáló Benjamin Franklin vezette, illusztris tudósokat magában foglaló bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a mesmerizmus tudománytalan elmélet és hatásmagyarázat, de – működik. Mintha alapvetően nem léptünk volna túl ezen a helyzeten.

Nem értek hozzá, de bizonyára megfelelő eljárásokkal igazolni lehet pl. a homeopátia tudománytalan voltát, de sok ember – köztük orvosok és páciensek – számára működik. Akkor is működik - számos más, ún. tudománytalan gyógyítási módhoz hasonlóan, ha tudományosan ezt nem tehetné. Ilyenkor szoktak a gyógyítók szélhámosságára, csaló mivoltára, és a pácienseik oktalanságára, butaságára hivatkozni.

És persze vannak csalók és szélhámosok, és vannak tudatlan páciensek, de vannak lelkes, önzetlen gyógyítók, akik hisznek eljárásaikban, és vannak művelt, iskolázott páciensek, akik kipróbálják az ehhez hasonló eljárásokat…


– Az arrogancia lehet érthető önvédelmi, saját hitet védő reflex, de a jelenség megértésében biztosan nem vezet messzire…

– Úgy tűnik fel nekem, hogy a küzdő felek egyikét a saját be nem látott hiányosságaira emlékezteti a másik léte – ettől lesz az annyira irritáló. A biomedicina nem tud mit kezdeni azzal, hogy technikai sikereit a személyesség elvesztése árán érte el, ezért nem kedveli azokat az irányzatokat, amelyeknek ez utóbbi az erősségük.

Az „alternatívok” pedig gyengébbek a biológiai folyamatok technikai uralásában, ezért ezek jelentőségét igyekeznek megkerülni, és a személyes és a rituális szempontokat hangsúlyozni. A hitrendszereknek mindig is megvolt a hajlamuk arra, hogy a saját gyengéiket a rivális megsemmisítésével orvosolják – persze szigorúan az Igazság nevében, mert annak, mint tudjuk, győznie kell.


– Véleménye szerint a tudományos bizonyítékok képesek-e olyan csapást mérni az alternatív medicina különböző eljárásaira, szereire, amellyel visszaszoríthatják terjedésüket?

– Talán a fentiekből is következik, hogy nem hiszem, hogy „végső csapást” lehetne mérni az alternatív irányzatokra. És ez nem is azon múlik, hogy a tudomány mit bizonyít, vagy mit cáfol meg, hanem attól, hogy a betegeknek – kulturálisan is kódoltan – milyen igényeik, elvárásaik, hiteik, illúzióik vannak gyógyítóikkal kapcsolatban. A fősodorban lévő medicina akkor szerezheti vissza évtizedekkel korábbi pozícióit, ha megtanulja alternatíváitól azt, amit azok, úgy látszik, jobban tudnak: a beteg és az orvos személyiségének, az érzelmi, hitbéli, általában véve lelki aspektusoknak a szerepét és beépítését a gyógyítás folyamatában.

Addig a tudományos érveknek csak annyi erejük lesz, hogy kiváltják az „igen, igen, ez nagyon meggyőző” elismerő szavakat, amelyeket azonban rögtön egy DE követ az alternatív irányzatok híveinek szájából.


– A placebo hatás egyre szélesebb körű vizsgálata egyfajta szemléletváltásra utalhat az orvostudományban, mi a véleménye erről.

– A placebo hatás erőteljes megjelenése éppen az előbb emlegetett folyamatra utal, t.i. a beteg - és tegyük hozzá, mert legalább ennyire fontos - az orvos személyisége némiképp álcázottan visszatér a gyógyítás folyamatába. Ha két csoport embernek piros és kék pirulákat osztunk, anélkül, hogy megmondanánk, hogy milyen hatással lesz a hangulatukra, azt tapasztalják, hogy – noha placebo, azaz biokémiailag hatástalan tablettákról van szó – a pirosat kapóknak emelkedett a hangulata, a kéket kapókra pedig nyugtatóan hatott a szer. Mármost nyilvánvaló, hogy a hatás nem oki, hanem jelentés, értelembeli. Azaz a hatás nem az élettudományokból megszokott séma mentén váltódik ki, hanem – hogy itt is diszciplínákat említsek – az irodalom, a filozófia, vagy a kulturális antropológia által alkalmazott megközelítési mód szerint, amely a kulturálisan és társadalmilag kódolt jelentésekre hagyatkozik.

Ha valaki egy kínos helyzetben elpirul, akkor persze az elpirulást le lehet írni szomatikus mechanizmusok mentén is, de sohasem értjük meg az „okát”, ha nem helyezzük bele a történés egész jelentés kontextusába, amelyben pl. egy obszcén kifejezés váltotta ki hősünkből. Miért gondoljuk, hogy a gyógyítás mentes azoktól a tényezőktől, amelyek hasonlatosak az elpirulást kiváltókhoz? Inkább azt mondhatjuk, hogy maguk az okilag ható tényezők is részei ennek az összefüggésnek.


– A tudományos medicinába vetett túlzott elvárások megszűnőben, és a benne gyökerező szilárd hit változóban van? Vajon miért?

– A medicina immár a posztmodern kultúra medicinája. Ez azt jelenti, hogy még vonatkozik rá a modernitásból örökölt követelmény is, hogy biotechnológiai eszközökkel tegye az egyént halhatatlanná. Nagyjából a huszadik század végéig eltelt száz-százötven évben éppen az repítette az orvost a legmagasabb presztízsű hivatás művelőjének szerepébe, hogy ez a program a járványos betegségek vagy éppen a gyermekhalandóság sikeres visszaszorításával megvalósulni látszott. Ugyanakkor a mai betegségeink már szembeszökően sokkal kevésbé természeti eredetűek, mint amilyeneknek a sikeres évtizedek betegségei látszottak.

A mai halálozásban legfőbb szerepet játszó betegségek nagyon erősen kötődnek a modern nyugati életformához. Azzal, hogy életvitelünk, életstílusunk, kultúránk ilyen jelentős szerepet játszik betegségeinkben, immár hiteltelenné teszi az életproblémák pusztán testi-biológiai folyamatokra való redukálást. A személyiség látványosan visszatért a medicina színpadára azzal, hogy az orvos már nem pusztán a fájdalom helye iránt érdeklődik a betegétől, hanem az (élet)problémáira kérdez rá. Az orvosnak egyszerre kellene újra felöltenie modernizált változatban a hagyományos sámáni szerepeket, amelyektől a modernitásban megszabadult, ugyanakkor a biomedicina még mindig uralkodó ideológiája és a hatékonyságra kiélezett egészségügyi rendszer beszorítja a testmérnök, testtechnikus szerepébe.

– A teljes életproblémát kellene kezelni?

– Nem lehet antidepresszánsokkal megoldani a munkanélküliség keltette kétségbeesést és kilátástalanságot, vagy nem lehet pusztán orvosi eszközökkel kezelni azt az anorexiát, amely a páciens számára kétségbeesett kísérlet arra, hogy visszaszerezze az élete és nőisége feletti kontrollt – azaz egész-ségét.
Az elmúlt évtizedek medikalizációs tendenciáinak egyik látványos következménye – manapság talán éppen a pszichiátria szenvedi meg a legjobban –, hogy az életproblémák makacsul ellenállnak a redukcionista megközelítéseknek és kétségessé teszik még a korábban szilárdnak tűnő betegségkategóriákat és eljárásokat is.

– Milyen változás tapasztalható tehát?

- Egy Wittgenstein nevű filozófus majd száz évvel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy ha feleletet is adtunk valamennyi lehetséges tudományos kérdésre, életproblémáinkat ezzel még csak nem is érintettük. Ha pedig, tehetjük hozzá, az életproblémák nyilvánvalóan elárasztják a medicinát, akkor az vagy integrál „nem-tudományos” megközelítéseket vagy kénytelen megosztani a gyógyítás terepét más, olykor rivális irányzatokkal.

-elitmed-


Kapcsolódó anyagok

Pályázati Felhívás - Segítő szakmában dolgozó alkotók részére

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Szent-Györgyi Albert-emlékévet rendez a Szegedi Tudományegyetem

Jubileumi programokkal, köztük rangos természettudományi verseny megrendezésével emlékezik a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) arra, hogy egykori rektora, Szent-Györgyi Albert 80 éve vette át az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat.

Tovább


Litvániában követik el a legtöbb öngyilkosságot az Európai Unióban

A 100 ezer főre jutó 19 öngyilkossal Magyarország, Szlovénia és Lettország osztozik a második helyezésen, "dobogós" még Észtország 18 öngyilkossággal, negyedik helyen Belgium és Horvátország (17) áll.

Tovább


Akár kilenc évig is szoptatja kicsinyét az orangután

Akár kilenc évig is szoptatja kicsinyét az orangután, hosszabb ideig, mint bármely más főemlős - állapították meg a vadon élő emberszabásúak fogainak elemzéséből amerikai és ausztrál tudósok.

Tovább


Az egész ország gazdaságának lökést adhat a szegedi lézerközpont

Évtizedekre lökést adhat a város és az egész ország gazdaságának a szegedi lézerközpont, amelynek épületeit kedden adják át - jelentette ki Botka László hétfőn a csongrádi megyeszékhelyen.

Tovább


Homeopátia és militáns metaforák