Az öngyilkosság nálunk nagy probléma, kesernyés hangsúllyal mondhatnánk, gyakorisága miatt egyfajta „hungarikum”, ezért a pszichiátriai és társadalomtudományi vizsgálódások számára jó hír, hogy a jogtudományok is felzárkóztak a jelenség kutatásában. Ez nagyrészt Filó Mihály érdeme, aki szakterületévé választotta a halállal kapcsolatos személyes döntések kérdéskörét. Láthatóan szisztematikusan járja körül a témát, az ELTE Állam-és Jogtudomány Karon tartott szakmai konferenciák előadásaiból jelentős köteteket állit össze. 2011-ben jelent meg könyve az eutanáziáról (Filó Mihály szerk.: Párbeszéd a halálról. Eutanázia a jogrend peremén. – Literatura Medica Kiadó), ennek tárgya szervesen hozzá tartozik az öngyilkossághoz, hiszen az elviselhetetlennek tartott élet befejezésére irányuló törekvés, törvényes és orvosilag segített körülmények között ugyancsak személyes döntés. Az eutanázia nálunk még csak elméletileg érdekes, de passzív és rejtett formái már nálunk is megjelentek, és időről időre a közvélemény is foglalkozik velük. Ez a most Filó Mihály szerkesztésében megjelent könyv ugyancsak egy konferencia anyagából készült, az öngyilkosság elemzését veszi célba. A szerkesztő a jog szempontjából teljességre törekszik, a legkiválóbb magyar jogtudósok foglalják össze az öngyilkosság egyes jogi, erkölcsi, teológiai vetületeit. Külön rész a nagy világvallások teológiai felfogását részletező fejezetek sora, egy újabb részben a tanulmányok a jogtörténet, a kánonjog és a római jog szempontjából világítják meg a kérdést, majd humán szaktudományos részek fejezetei következnek, végül az utolsó részben – Dogmatika – alapjogok – jogösszehasonlítás címen – ismét jogi szempontok következnek. Noha itt, mint orvosi szakfórumon, elsősorban a medicinális és társadalmi megközelítések megállapításairól kell szólnunk, e vonatkozást szem előtt tartva is ki kell emelni a befejező, ötödik rész hat fejezetét, mert ezek alapvető fontosságúak. Ez a rész nem teljesen homogén. Kereszty Éva fejezete tartozhatott volna valamely orvosi tárgykörhöz is, ugyanis az írás az igazságügyi orvosi szempontokról szól, és ezek nagyon fontosak mind a statisztikák keletkezésével kapcsolatosan általában, mind pedig az egyes esetek megítélését illetően. Az önkezű halál pszichoszociális lényege miatt általában is érdekes Vizi János fejezete a több személyt érintő öngyilkosságok (pl. kiterjesztett öngyilkosságok, halálba segítés, szuicidális paktumok stb.) értelmezése, de Filó Mihály és munkatársa áttekintése az öngyilkosság és az eutanázia viszonyáról, vagy a kitűnő fejezet arról, hogy a kezelés visszautasításának joga hogyan érvényesül, ha a cselekvőképesség korlátozottsága merül fel. Jogi vonatkozásában fontos a polgári jogi fejezet, továbbá az izgalmas kérdés, amely Filó Mihály több más írásában is felvetődik, hogy lehet-e az öngyilkosságot alapjogi vonatkozásban, de nemcsak az élethez való jog, hanem a személy önrendelkezési jogára is tekintettel lévő módon szemlélni. Ez az utolsó rész talán azért lehet a kötet legfontosabb összetevője, mert az önkárosító, önpusztító törekvések szinte elválaszthatatlanul függnek össze különböző élethelyzeti és jogi kontextusokkal, és igen valószínű, hogy pl. az öngyilkosság nem ismerhető meg -- pl. a megelőzés céljait tekintve – elegendő mértékben ezeknek az érintkező vagy fedésben lévő aspektusoknak feltárása nélkül. A gyógyíthatatlan vagy terminális állapotban lévő emberek kezelési együttműködése és az ilyenkor a beteg, a családi környezet és a kórházi személyzet bonyolult kommunikációja mind az eutanázia, mind pedig az öngyilkosság egyfajta szürke zónája, a kutatás számára nehezen hozzáférhető területe. A kötet harmadik részében vannak a pszichiátriai és pszichológiai fejezetek, míg a negyedik a társadalmi vonatkozásokkal foglalkozik. Kitűnő szakemberek írásait találhatjuk itt, Rihmer Zoltán az orvosi, Kalmár Sándor a biológiai pszichiátriai megközelítéseket tekinti át, Bánfalvi Attila az öngyilkosság medikalizálásának elveit és funkcióit vizsgálja, míg Perczel Forintos Dóra a kognitív szemlélet és terápiák megelőzési perspektíváit mutatja be, konkrét kutatások és preventív próbálkozások felsorolásával. Kiemelkedő fejezet Zonda Tamás írása, ő társadalom-orvostani, integratív keretben kísérli meg értelmezni a magyar öngyilkossági gyakoriság csökkenését az utóbbi évtizedekben. Kritikája a depresszió kiterjesztett és korai diagnózisának és az antidepresszáns gyógyszerelésnek megelőző szerepéről elterjedt és már-már dogmaszerűvé vált tételét illetően nagyon alapos és figyelemreméltó. Talán a negyedik rész három fejezete nem eléggé koherens. Fleck Zoltán fejezete arról, hogy az öngyilkosság szociológiai vagy moráltudományi kérdés-e elsősorban, más részben is elhelyezhető lett volna, míg Nagy Zsuzsanna esszéje az öngyilkosság ábrázolásáról a 19-20. század irodalmában jobban illett volna a bevezetés eseteket, személyes élettörténeteket tárgyaló fejezetei közé, amelyek a szerkesztő kitűnő nyitó „felütései”, s az olvasó számára dramatikus közelségbe hozzák az egyébként elméleti témakört (ezt kezdési formát előző kötetében is ügyesen alkalmazta). A statisztikai fejezet viszont lehetett volna kritikusabb, a statisztikai adatkezelés sok hibaforrást rejt ugyanis magában (Kereszty fejezetéből kitűnik, hogy ezek már a boncasztalnál jelentkeznek). Egészében a kötet kitűnő és aktuális munka, az öngyilkosság kutatása iránti növekvő érdeklődés miatt remélhetően sok olvasóhoz eljut. Minden fejezet továbbgondolásra serkent, a bőséges szakirodalmi idézet miatt módot ad a további tájékozódásra is. Érdekes lehetett volna, ha a fejezetek szerzői egymásra is reflektálhattak volna, akár vitatkozóan, továbbá a jogi fókusz kiterjedhetett volna arra, hogy a megelőzés nem lenne-e mintegy közegészségtanilag is megfogalmazható, vagyis a jogi szabályozás nem térhetne-e ki az önkárosító aktus nehezítésére vagy a segítés specifikus előírására. (Filó Mihály szerk.: Halálos bűn és szabad akarat. Öngyilkosság a jogtudomány tükrében. 2013. Medicina, Budapest, 315 oldal, ára:4200 forint) Dr. Buda Béla