Tandori Dezső, korunk utolérhetetlen zsenije és korszakos jelenség Dokumentaccs című kiállításain szereplő versképében, a kilencvenes évek derekán, grafikai életművének egyik cetlijén ezt írja: „Nem egészen teljes MAGÁNYT és CSENDET kérünk. Elnézést kérünk!”
Az ember (és emberiség) egész életében keresi a kapcsolódás lehetőségét másokhoz, ugyanakkor és egyszerre a magányra találás és a tömegből való kiválás lehetőségeit; a legteljesebb kapcsolódást önmagához és az egységet, együttműködést másokkal. Ebben az állandó hullámverésben el is lenne, el is telhetne egy élet, épp elég feladat megfigyelni ezt a két folyamatot, a viszonyukat, melyben annyi minden megtudható a világon legérdekesebb tárgyról: ÖNMAGUNKRÓL.
Ebbe a szemlélődésbe éppen csak a korszellem zavar bele. Mely éppenséggel nem nagyon engedékeny. Kiválni, elmélyülni tilos.
Mire egy elmélyültebb pillantást vethetnénk a legfontosabb képekre, jelenetekre, már azt odébb lökdösi, elönti valami ingeráradat, elsodorja valami hétköznapi és sürgető, bombasztikus és harsány dolog.

Pedig micsoda képek keletkeztek itt menet közben!



A Hubble űrteleszkóp (melynek névadója máskülönben, Edwin Powell Hubble, százhúsz éve, 1889 november 20-án született) 1993 óta megújította az emberiség azon vágyát, hogy rokonokra leljen a végtelenben vagy hogy a kozmosz sötétjében a szörnyű jövő elől menekülve egy újabb élhető világra bukkanjon. A kozmosz persze nem is oly sötét és kietlen. A Hubble űrtávcső képein, a világtér óriási színpadán spirálgalaxisok százai látszanak, végtelen méretű kozmikus történések játszódnak le szemünk előtt, szupernóvák robbannak fel, és születnek csillagok. A Sas-köd színes gomolygásában fényévekkel mérhető nagyságú alak bontakozik ki. Bizonyítják ezt az időközben megreparált teleszkóp elképesztő képei. Az emberiség mindeközben egyre gyorsuló ütemben teszi tönkre maga alatt, maga körül a Földet, miközben szenved a magánytól, mert már jó ideje egyedül sem tud lenni.

Das Leere lernen, Leeres lernen? – megtanulni azt, ami üres, az ürességet tanulni? Schweige still – hallgass csendesen – mondja az öreg Goethe.

A magány és a csend minden nagyszabású dolog megszületésének, kiérlelésének alapfeltétele, a „hogyan kell élni” antik kérdésére is a meditáció és a kapcsolatok gondos ápolása az alapvető válasz a legnagyobb kultúrákban. Az együttműködés és szeretet, türelem és tolerancia, a másikkal való lényegi azonosság átélése – szemben a végső magány melankóliájával. A legnagyobb dolgokkal, megszületéssel és halállal egyedül nézünk szembe.

Az emberi élet második felében már befelé vezetne az út. Szükség van az elvonulásra, hiszen: “a világ megértése az ember vallási feladata, teljesen függetlenül a megnyomorító egyházak megnyomorító vallásaitól” – írja Kertész Imre.

Talán együtt él az emberben az igény a magányra és az attól való elrettenés. A késő modern korban, amikor mindig valamit hajszolunk, amikor általános bódult cinizmusba torkollik minden, amiben hittünk valaha, valami tovatűnt tökéletesség utáni vágy vezérel. Tökéletes élvezetekre, tökéletes pillanatokra, tökéletes testre, egészségre, önfeledt élményekre, aktív öregségre, boldog és öntudatlan halálra vágyunk. Megszállottan menekülünk a csönd, magány, öregség elől, eszünkbe sincs görbének, törődöttnek, barázdáltnak lenni. Eszünk ágában sincs átélni az életet. Élvezni akarjuk, halálig, s még azon is túl!

Gilles Deleuze francia filozófus mondta: A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbenső tereihez segítsük őket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erői nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezőleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.

A csönd méltósága, a kimondott szó ereje, a hallgatás és befogadás misztériuma egyre inkább elfogy mindennapjainkból. A köznapiság hajszolásában vergődve ki-ki a maga módján próbál egy kis szépséget lopni a napokba. Mintha csak azoknak a dolgoknak lenne értékük, melyeket másokkal is megoszthatunk, s már el is vész az érték, amint megosztjuk.

Ebben a korban, melyben a táguló kozmoszhoz hasonlóan foszlik szét alattunk a kultúra erősnek hitt szövete, épp a természettudományok kezdték ki a világ szerkezeti egységének eszméjét.
„Einstein azt kérdezi, hogy miben áll az igaz és a hamis elmélet különbsége? Az elmélet érvényességének tartósságában. Egy hamis elmélet talán két percig vagy akár két hónapig, sőt akár két évig is érvényes lehet. Ezzel szemben egy igaz elmélet érvényessége rendszerint tíz és húsz év között mozog, és aztán válik idejétmúlttá. Ha a tudományelmélet egészét sorba raknánk és összeragasztanánk, mint egy filmet, akkor egy adott pillanatban – mintegy 10 millió év múlva – azt mondhatnánk, hogy az összes elmélet hamis. De azt is mondhatjuk, hogy valamennyi relatív, ami végülis ugyanaz. A tudományos relativitás kérdése ezért döntő jelentőségű” – írja Tillman J. A egyik esszéjében.
Az űr gomolygó képein sincs semmi végleges formába öntve. S ez az örök változékonyság az, ami annyira megrémíti, és mégis annyira elvakítja az embert. Mert ha magába tekint, ott sem lel semmit, ami állandó volna. És talán ebbe kell belenyugodnia.
„Semmivé kell lennünk, hogy igaz helyünkre kerülhessünk mindenben.”
(Simone Weil)

Forrás:

Nagy Zsuzsanna

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.

 

Érzelmek iskolája

Minden érzelmünknek megvan a maga élettani jelekkel körülírható, az evolúció során kialakult szerepe. A szervezetet más és más reakciókra készítik fel, és ezek a hormonális és egyéb változások tudományos módszerekkel is mérhetők. Az állatokban és gyermekekben tetten érhető, ahogy az érzelem cselekedetben folytatódik; felnőttekre már jellemzőbb az érzelmek elrejtése, elfojtása, elaborálása

Tovább

Vizelettel, vérrel, verítékkel

A népi és tudományos gyógyászat évezredek óta használja az emberi testnedveket gyógyászati célokra. A testrészek és szervek vagy éppen salakanyagok felhasználása a mágikus gondolkodással függ össze. Ezek a „hozzávalók” rendszerint szerepelnek a varázslás és mágikus befolyásolás eszköztárában is.

Tovább

Mélakórra csengőfű...

Gyógynövényekkel évezredek óta gyógyítanak, s ma is a házipatika részét alkotják.

Tovább

Romolhatatlan szívvel – a múmiák

Bizonyos elképzelések szerint a múmiák kutatásakor a képzőművészet megszületésének lehetünk tanúi.

Tovább