hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


LAM-Klub: Betegségügy 1990-2010
Kritika és önkritika


LAM-Klub:  Betegségügy 1990-2010<br>Kritika és önkritika
Köbli Anikó
| |
 

Parlamentek és kormányok, egészségpolitikusok, szakmai szervezetek és a szakmai kollégiumok, lényegében azonban az egész társadalom felelős az emberek mindmáig katasztrofálisnak nevezhető egészségi és mentális állapotáért.

Lényegében ez a következtetés vonható le a LAM-Klub február 25-i estjén elhangzottakból. A Lege Artis Medicinae egyedülálló vállalkozást kezdeményezett Magyarországon: két klubest keretében a februári közvélemény-kutatási adatok alapján várhatóan országos listát állítani tudó pártok egészségpolitikusait hívta kerekasztal-beszélgetésre, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz esztendő egészségügyéről, jó és rossz döntéseiről, az azóta bekövetkező változásokról, majd a második esten, március 25-én a kiút esélyeiről cseréljenek eszmét.

Mint azt Kapócs Gábor, a LAM-Klub alapítója, a LAM főszerkesztője a klubest megnyitóján elmondta: hagyományteremtő céllal szervezték a rendezvényt, amelynek első estjén elsősorban a múlt folyamataira, a helyzet, a problémák leírására koncentrálnak, hogy a következő alkalommal egy lehetőleg közösen alkotott kép alapján fogalmazhassák meg jövőről szóló elképzeléseiket.

Az estek célja, hogy hiteles és korrekt tájékoztatást adjanak az egészségügyi közvéleménynek arról, milyen folyamatok vezettek a magyar egészségügy jelenlegi helyzetéhez, valamint segítsen annak megismertetésében, hogy a pártoknak milyen elképzeléseik vannak a gondok megoldására. Mindehhez a New England Journal of Medicine szolgált példaként, amelynek hasábjain és weboldalán az Egyesült Államok elnökválasztási kampánya előtt fél éven át szakszerű és szerteágazó vitát folytattak a demokrata és a republikánus egészségügyi szakértők. A példa meghonosításához sikerült megnyerni a hazai pártok elnökeit; egyedül a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség és a KDNP jelezte, hogy a meghívást ugyan örömmel fogadta, de a rendezvény első részén – különböző okokból – nem tudnak részt venni.
A mindenki számára egyenlő esélyt és időkeretet biztosító szakmai beszélgetést két prezentáció előzte meg. Az előadók után a meghívottak fejthették ki véleményüket a beszélgetést tematizáló kérdések mentén, majd – minden egyes kérdést követően – a hallgatóság is hozzászólhatott, kérdezhetett.
Annak ellenére, hogy az adatok szerint az elmúlt húsz évben némiképp javult a magyarok egészsége, továbbra is szinte valamennyi mutatóban elmarad az Európia Unió régi tagállamaiban és a visegrádi országokban élőkétől. Az összes jelentősebb halálnemben romlás következett be, életkilátásaink pedig szinte valamennyi összehasonlításban rosszabbak – egyebek között ez derült ki az elmúlt húsz év hazai egészségi adatait nemzetközi összehasonlításban elemző kutatásból, amelyet az EgészségMonitor Kutató és Tanácsadó Nonprofit Kft. végzett el az „Egészségünkért Együtt civil kezdeményezés” felkérésére. A kutatás részletei a jövő héten válnak nyilvánossá.

Jelentés egy egészségben elmaradott országból
Csupán néhány adat a Vitrai József által ismertetett megállapításokból, amelyek jól jelzik leszakadásunkat: ha 1987 és 2005 között Magyarországon az osztrák halandósággal számolhattunk volna, akkor mintegy egymillióval, ha a szlovákkal, akkor 200 ezerrel kevesebb haláleset fordult volna elő Magyarországon. Ha az orvosi szempontból indokolt és elvárható ellátásokhoz a rászorultak megfelelő időben és minőségben hozzájuthattak volna, 2008-ban a 65 éves kor előtt bekövetkezett halálozások 30 százalékát, egészen pontosan 18 183 halálesetet kerülhettünk volna el. Az országon belül azonban nagy a különbség az elkerülhető halálok megoszlásában is, és ez az egyenlőtlenség erős összefüggést mutat a kistérségek társadalmi-gazdasági helyzetével.

Régi vita, hogy ilyen helyzetben mi a teendő. A szakma folyamatosan lobbizik az egészségügyre fordítható összegek emeléséért, ám mint arra Kaló Zoltán orvos-közgazdász, az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának vezetője az elmúlt húsz év egészségügyi kiadásait elemző prezentációjában emlékeztetett: bonyolult és nehéz kérdésről van szó.

A magyar egészségügyi kiadások értékelése
Míg ugyanis a nemzeti össztermékhez, a GDP-hez képest nem költünk keveset egészségügyre, a lakosság egészségi állapotához képest igen. (Körülbelül ugyanannyit szánunk rá, mint a visegrádi országok, az OECD átlagánál azonban nagyobb a lemaradásunk. Szlovákia többet fordít erre a területre, de nem tudható, hogy ebben nem annak van-e a legnagyobb szerepe, hogy gazdasági konjuktúra volt, ráadásul a szomszédos országban több-biztosítós rendszert vezettek be, amelynek magasabbak a költségei.)

Elhagytuk viszont az OECD országok átlagát a magánkiadások részarányát tekintve – utalt Kaló Zoltán Orosz Évának, az ELTE professzorának, egyben az OECD munkatársának – adataira. Miközben ott ugyanis az egészségügyre jutó pénzösszegeknek 24, nálunk 26 százaléka megy – ha úgy tetszik tervezetlenül és ellenőrizetlenül – magánzsebekből a rendszerbe.

Kaló Zoltán szerint recesszióban nem reális elvárás az állam egészségügyi közkiadásainak emelése, s valójában nincsenek is adatok arra, hogy a közkiadások növelésével valóban javítható-e az emberek egészségi állapota. Az bizonyos, hogy az egészségügyi rendszer jelenlegi kapacitásainak működtetéséhez kevés a jelenlegi forrás, ezért vagy forrásbővítésre vagy racionalizálásra lesz szükség.

S, hogy ki, mi és mennyiben felelős a kialakult helyzetért? Az MDF képviseletében jelen lévő Pusztai Erzsébet szerint komplex társadalmi problémáról van szó, nem önmagában az egészségügyi rendszer okolható a lakosság egészségi állapotárért. A rendszerváltozást követő első kormány népjóléti államtitkára nem keresne felelősöket, mert mindenkinek volt szerepe abban, ahogy a jelenlegi helyzet kialakult. Az ágazat érdekérvényesítő képessége kicsi, a szakmai szervezeteknél is hiányoztak a világos koncepciók, és időnként inkább egymás ellen dolgoztak, mintsem valami érdekében. Az nem prevenció, hogy szűrőprogramokat indítunk, ha hiányzik a nevelés, és az orvosok személyes példaadása – vélekedett.

Kökény Mihály (MSZP) úgy véli, sokszor nehezen összevethető adatokról van szó: míg korábban a WHO-ra hivatkozva úgy tartották, hogy az egészségügyi rendszer 11-15 százalékban felelős az emberek egészségi állapotért, mára ezt az arányt jóval magasabbnak gondolják, ám ez a szocialista politikus szerint nem lehet több 50 százaléknál.

A volt miniszter nagy gondnak tartja, hogy a prevencióról ma is paternalistán, túlmedikalizáltan gondolkodunk. A megelőzés kérdését nem sikerült társadalmasítani, továbbra sem tisztázott abban a köz- és magánérdekeltség viszonya, a társadalom és az egyén felelőssége. Az ellátórendszer szerinte nem érdekelt az egészségmegőrző szolgáltatásokban, de a Parlament szerepe is ellentmondásos: miközben 2003-ban csaknem konszenzussal fogadták el a népegészségügyi programot, hol adtak pénzt annak megvalósítására, hol nem, a nemdohányzók védelméről szóló törvény pedig számos rossz kompromisszum mentén született.

A Lehet más a politika (LMP) fenntartható társadalmat szeretne. Számukra az egészségügyben tapasztaltak is azt jelzik, hogy az ember nem él harmóniában a környezetével – vélekedett a párt képviseletében Hegedűs Gyula, aki szerint beteg társadalomban az egészségügy is beteg. A mai rendszer rendkívül rugalmatlan, nem képes alkalmazkodni a problémákhoz, a szükségletekhez, ezért alkalmassá kell tenni rá. Az LMP hibáztatja a kormányt, a szakmai szervezeteket, az egyetemeket, a protokollokat összeállító szakmai kollégiumokat, s mint Hegedűs fogalmazott: a betegek és a sajtó felelősségét kicsit összemosná – ők a mainál egészségtudatosabb társadalmat szeretnének.

A Jobbik miniszter-jelöltje, a Magyar Orvosi Kamarában korábban főtitkárként dolgozó Gyenes Géza a hosszú távú koncepció, a tervezés hiányát emelte ki, miközben ezt tartaná a kályhának, ahová mindig visszatérhetünk. Utalt rá, hogy a kamara megnyilvánulásait sokszor minősítették ellenzékinek, miközben az egészségpolitika szereplői ellenzékben általában egyetértettek velük. Gyenes Géza ismertette a jelenlévőkkel egy még főtitkárként elvégzett „felmérését”, eszerint 1994 és 2002 között a kamara által benyújtott véleményeknek, javaslatoknak mindössze 1,8 százalékát fogadták meg a kormányzati oldalon.

Az elmúlt húsz év folyamatait, az ágazatban eddig történteket elemezve Kökény Mihály a pozitívumok közé sorolta az „egyre világosabban működő” egészségbiztosítást, a gyógyszerpiac rendbetételét, az egészségügyre fordítható uniós fejlesztési források nagyságát, a biztonságos vérellátást, a védőoltások rendszerét. Úgy vélte ugyanakkor, hogy egyre inkább átpolitizált az egészségügy, hiányzik a konszenzuskészség, ami aláássa a szakpolitika hitelességét. Szemben a LMP véleményével, Kökény Mihály a kiaknázatlan esélyek közé sorolta az ellátásszervezést, amely szerinte kicsinyes érdekek áldozata lett, míg a vizitdíj és a co-payment megfogalmazása szerint a populizmus áldozatává vált.

Pusztai Erzsébet emlékeztetett: 20 évvel ezelőtt még igencsak zavarosak voltak a viszonyok; ezek tisztázásával telt el az első négy év. Akkor választották le az államról a társadalombiztosítást, adták javarészt önkormányzati kézbe az egészségügyi tulajdont, változtattak a háziorvoslás rendszerén. Akkor ugyanis még hosszú távra szóltak a tervek, ám később mindez nem folytatódott a járó- és a fekvőbeteg ellátásban – nem maradt következetes az építkezés. Akkoriban más volt a szemlélet, a döntéshozók sem igen értettek még az egészségügyhöz, mára azonban kezd beszivárogni a fejekbe, hogy az egészségügy pénzbe kerülő szolgáltatás – mondta a volt államtitkár.

A vitában többször szóba kerültek a források, hogy miért nincs jelen a Pénzügyminisztérium képviselője, miközben például Schvarcz Tibor (MSZP) úgy fogalmazott: „nem tudtunk a József nádor téri fiúkkal megküzdeni.” Volt, aki az orvosi kamara felelősségét is felvetette – Fehér Miklós szerint erre azonban hibás válasz volt a kötelező tagság megszüntetése – Weltner János sebész szakfőorvos pedig arra a következtetésre jutott, hogy az egészségügyi dolgozók partnersége nélkül nem lehet változtatni, márpedig ezt megkísérelték.

Sándor Judit egészségügyi jogász azonban máshová helyezte a hangsúlyokat. Jó elemként emelte ki, hogy az új egészségügyi törvénnyel jogai lettek a betegeknek, a betegjog azonban „az utóbbi időben sajnálatosan szitokszóvá vált”. Magyarországon szinte minden kérdést a pénz oldaláról közelítünk meg, pedig az egészségüggyel kapcsolatos döntések talán egyszerűbbek is lennének, ha abból a szempontból néznénk őket, hogy mi a jó a betegnek.

A LAM-Klub soron következő rendezvényén, március 25-én, Egészségügy 2010-?
Terápiás javallat: van-e kiút a jelenlegi helyzetből, merre és hogyan tovább? címmel már a pártok programjai, az egészségügy előtt álló teendők is szóba kerülnek.

Köbli Anikó
Kapcsolódó anyagok:

Jelentés egy egészségben elmaradott országból

A magyar egészségügyi kiadások értékelése



Kapcsolódó anyagok

Útmutató szerzőinknek

Nagy kockázatú hypertoniás betegek telemedicinális gondozásának célvérnyomás-elérést segítő és vérnyomás-variabilitást csökkentő hatása. HIRIHYP_TELEMED MHT

Az antihipertenzív kezelés hatását befolyásoló tényezők eredményességének vizsgálata (CONADPER-HU)

Hol vannak a „vérnyomásgének”?

A hypertonia kezelése szívelégtelen betegekben: a 2016-os európai és a 2017-es észak-amerikai ajánlás összevetése

Hozzászólások:

4.,   Literatura Medica Kiadó mondta   2010. Március 26., Péntek 17:54:18
Következő levél érkezett szerkesztőségünkhöz:

Danó Anna cikke (Három életévet nyerhetnénk a magyar egészségügyön, Népszabadság 2010. március 4) ismét rávilágított arra, hogy milyen nehéz közgazdasági szemlélettel megközelíteni a hazai egészségügy gazdasági gondjait, és milyen nehéz az újságíró dolga, ha informátora nem számtantanár. Az utóbbira utal, hogy az egyébként kiváló cikk szerint a közpénzekből „körülbelül 274 ezer forint jut” egy magyar egészségügyi ellátására. Ez azt jelentené, hogy a költségvetésben 2740 milliárd forintnak kellene az egészségügyi fejezetben szerepelnie, ahol ezzel szemben sem a 2008 évi teljesítés, sem a 2010 évi OEP előirányzat nem éri el az 1500 milliárdot. Ezen belül belül 1211 milliárd a beteg emberek gyógyítása, aminek több, mint a fele a vényre írt gyógyszerek OEP támogatása. 376 milliárd a gyermeknevelés, az anyasági és anyatejtámogatás, a gyógyfürdő, a betegszállítás, az utiköltség-térítés és más pénzbeni ellátások, például táppénz, járadék. A cikkbeni állítás és az OEP költségvetése között mintegy 1300 milliárd a különbség. Sajnos az egyéb forrásokból – önkormányzatok, lakosság, EU-pályázatok – nem áramlik ennyi pénz az egészségügybe, úgyhogy itt jelentős, a lakosságot, az olvasókat joggal érdeklő különbségről van szó.
A helyzetet jobban jellemezhette volna annak bemutatása, hogy az egy átlagos beteg ellátására fordítható összeg a fekvő- és járóbeteg szakellátásban négy éve változatlan, míg a teljes összeg a 2008 évi 526 milliárdról a 2010 évi költségvetésben 519 milliárdra csökkent. Eszerint a betegek és a gyógyítók mintegy 7 milliárddal járulnak hozzá a gazdasági válságból való kilábalás költségeihez. A hozzájárulás módja az inflációnak fittyet hányó költségvetés következtében szükségszerűen bekövetkező minőségromlás, a várólisták hízása és nyúlása, az egészségügyben dolgozók létszámának és bérének csökkenése.
Az már nem számtani tévedés, hogy tisztán közgazdai szemmel sem állja meg a helyét a cikk azon elszólása, hogy „adjanak mind több pénzt a politikusok a lakosság egészségének javítására”, hiszen a pénzt mi, járulék- és adófizetők adjuk össze. A politikusoknak pedig a mai hazai demokráciához méltó módon politikai programokat kellene az adóforintok elköltésének legjobb módjára bemutatniuk, mi meg választanánk közülük, közöttük.
A közgazdászok tudatlanságot tetetve, és az egészségüggyel versengő gazdasági területek érdekeit szem előtt tartva választási időszakban és költségvetési számok vetése idején emlegetik a cikk felvezetőjének másik félmondatát: „egyre több a kétely: valóban javíthatók-e az egészségmutatók pusztán a nagyobb ráfordítással”. Holott időtlen idők óta tudjuk, az egészségmutatók befolyásolására az egészségügy kevés. Az egészségügy csak arra alkalmas – annyira, amennyire – hogy a megbetegedetteken segítsen, és tudásának, tapasztalatának átadásával a sajtó és a közélet más szereplőinek segítségével azt szolgálja, hogy az egészségügyön kívüli tényezők miatt lehetőleg kevesebben betegedjenek meg. Az egészség megőrzése, a betegségek elsődleges megelőzése az egész társadalom, minden tárca feladata.
Félrevezető kérdés a megelőzés és a gyógyítás költségigényeinek versenyeztetése. A cikk azt sugallja, hogy célszerűbb a forrásokat a megelőzésre fordítani, mint a bekövetkezett betegségek gyógyítására. Miért jelent ez gondot? Azért, mert a megelőzés költségeinek forrása nem az egészségügyi költségvetés, hiszen az elsődleges megelőzés elsősorban az egészséges természeti környezet fenntartásán, a biztonságos munkahelyi és lakókörnyezet megteremtésén, az elkerülhető halálozások (pl. balesetek) betegellátáson kívüli okainak megszüntetésén múlik. Ezek megvalósítása pedig a szabályozás, a jogkövető magatartás fejlesztése, az ellenőrzés és büntetés útján lehetséges. Forrásait a területi önkormányzatoknál, egyéb jogalkotóknál, hatóságoknál, civil szervezeteknél kell biztosítani. A források hasznosulását természetesen mérni kell, ennek egyik módja a környezetvédelmi és más mutatószámok (például levegő és vízminőség, élelmiszerbiztonság, csatornázottság, szemétkezelés, foglalkozási betegségek, háztartási és közúti balesetek mutatói stb.) illetve ezek változásának elemzése. Ha a megfelelő lépéseket megtesszük, e mutatók gyorsan változnak. Később, néha csak gyermekeinknél mutatható ki az egészségnyereséggel kapcsolatos számok javulása. Ezek nehezen elemezhetőek, mert bennük összesítve jelentkezik a megelőzések és a gyorsan fejlődő gyógyítás eredménye.
A megelőzések eredményességét mérhetjük a megnyert életévek számával és/vagy a jó életminőségben leélt életévek számának változásával. Egyszerű példa erre, hogy ha szűrővizsgálatot szervezünk a lakosoknak a vastagbélrák megelőzésére, korai felismerésére, akkor összehasonlíthatjuk a szűrés bevezetése előtti és az ezt követő időszakban a teljes népesség és a vastagbélrák miatt kezeltek átlagéletkorát, és hogy ezek különbség hogyan változott a szűrés bevezetését követően. Ha a daganat kialakulásától megmentett, és a korai felismerés miatt teljesen meggyógyítható esetek, valamint az egyéb okból tovább élő vastagbélrákosok összes megnyert életéveinek számát megismerjük (ma nem), és ezt összevetjük a szűrésekre fordított adóforintokkal, akkor megismerjük az egy megnyert életévre fordított kiadást, egy megnyert életév árát. E szám alapján az adófizetők, a választópolgárok, a társadalom eldönthetik, hogy az ehhez szükséges pénzt rászánják-e.
A cikk több figyelmet szentel annak, hogy mennyi az egy lakosra fordított egészségügyi kiadás forintban, illetve a hazai össztermék (GDP) vonatkozásában. E tekintetben évek óta tart a számháború. Kétségtelenül nehéz egy harmincszázalékos feketepiaci hányaddal büszkélkedő országban pontos GDP adatokhoz jutni, és meglepő módon hasonlóan nehéz megállapítani az egészségügyre fordított kiadások összegét. Amint fentebb olvasható, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének jól szerkesztett honlapjáról (www.mkogy.hu) megismerhető az OEP költségvetése, és ez némi erőfeszítés árán megtisztítható a szociális kiadásoktól. Nem ismert azonban az intézménytulajdonosok, intézményfenntartók és üzemeltetők/működtetők által ráfordított összeg. Ezen összeg korábban elsősorban beruházási (felújítás, selejtpótlás) és fejlesztési (beszerzés, hitel, bérlet stb.) pénz volt, mára azonban főként a veszteséges működés pótlása, és erre sem telik mindenütt.
Még kevésbé ismerhető meg a lakosság által saját zsebből fizetett egészségügyi kiadásainak összege. Közelítő számaink vannak a vényköteles gyógyszerekre kifizetett lakossági forintokról, ideértve talán a közgyógyellátottak térítési díjait is. Kevesebbet tudunk betegek receptköteles, de OEP által részben sem térített gyógyászati segédeszközre, szanatóriumi és gyógyfürdőre fordított térítési díjairól. Végkép ismeretlenek azok a számok, melyeket a lakosok a vénynélküli gyógyszerekre, gyógyhatásúnak nevezett termékekre, rákellenes hatásúnak mondott étel-kiegészítőkre, távgyógyítókra, OEP által nem finanszírozott orvosokra, gyógytornászokra, természetgyógyászokra és vény nélkül beszerzett gyógyászati segédeszközökre, továbbá a hálapénzre fordítanak. Ennek ellenére, részletek ismerete nélkül is jelentős tévedésnek tűnik Vitrai József azon cikkbéli állítása, mely szerint „az egy magyar állampolgárra jutó évi 1388 dollár” tekintendő a hazai egészségügyi kiadásnak. Ez országosan és évente 2725 milliárd Ft, ami megfelelhet a cikk elején említett, és amint ott bemutattam, téves vélhető összegnek. Avagy hol ez a pénz?
Kaló Zoltánra hivatkozva állítja a cikk, hogy az egészségügy nyilvánvaló pénzhiányát nem lehet a közkiadások növelésével pótolni, és a sorok között gyakorlottan olvasók számára nyilvánvaló, hogy a magántőke bevonásában és a betegek és/vagy lakosok hozzájárulásának növelésében látja a megoldást.
A magántőke bevonásának kudarcairól a Népszabadság hasábjain sok cikket olvashattunk, legutóbb a kulcsi vállalkozó esete kapcsán. Nem remélhető olyan hosszabb távú szabályozás, mely az egészségügyi beruházások 3-12 évre tervezendő megtérülési idejére kiszámítható környezetet teremt.
A betegek hozzájárulása legfeljebb egy jelképes önrész lehetne, a valódi költség jelentős részének áthárítása a biztosítási elv semmibevétele. Aggasztó szociális gondot jelez, ha az árral arányos gyógyszertérítési díjat a betegek egy része képtelen megfizetni. A fő probléma az, hogy a beteg emberek egy része (sok nyugdíjas, gyermek, munkanélküli vagy egyszerűen csak szegény, de a betegsége kapcsán éppen keresőképtelen) gyakran fizetésképtelen. Ez a jelenség vezetett a 308,8 millió Egyesült Államokbeli lakosból mintegy 45 milliónak a rendszerből való kieséséhez, ami reformra késztetné Obamát, ha hagynák. Ne lepődjünk meg, ha kiderül, hogy a reform fő ellenzői azok, akik a reform kapcsán várható fokozódó állami ellenőrzés árletörő hatásától, az egészségipar térveszteségétől tartanak. Ha tehát a magánegészségügy, a biztosítási rendszerek és ezek fejlettebb változatai (egészségközpontok, irányított betegellátás stb.) terén jártas Egyesült Államok a közkiadások ellenőrzött növelésnél keresi a megoldást, akkor ennek okain, várható hatásain érdemes elgondolkodni. Főként arra érdemes figyelni, hogy a válság után újra élénkülő világméretű versenyben a munkaerő árát, ezen belül az egészségügyi és szociális kiadásokat hogyan lehet hatásosabban ellenőrizni. E tekintetben édesmindegy, hogy a ráfordítás a köz- vagy a magánkiadások rovatában jelenik meg. A munkaerő árára a mértéknek van hatása akkor is, ha az egészségügyi ellátás költségeit az állam adókból vagy APEH által szedett járulékból fizeti, akkor is, ha a települési önkormányzatok ehhez hozzájárulnak, akkor is, ha a munkáltató veszi a magánbiztosítást, és akkor is, ha a munkavállaló. Kivétel, ha arra játszunk, hogy a lakosok egy része majd nem fizet biztosítást, és ezért olcsóbban tudja eladni munkaerejét (lásd feketepiac, minimálbér, és az ezek hatását kivédő fix összegű egészségügyi hozzájárulás, TAJ ellenőrzés). Az amerikai tapasztalat arra is megtanít, hogy végül a többi beteg után kapott bevételből, vagy külön juttatott adóforintokból, közgyógyellátási rovatokból sor kerül a nem biztosított betegek ellátásra is, és nem is olcsóbban, végeredményben tehát a közkiadások további csökkentése nem tekinthető sem kívánatos, sem hatásos modellnek. Ellenkezőleg.
Sajnos túl sok mindent nem tudunk a hazai egészségügyi kiadásokról. Ennél kevesebbet már csak arról tudunk, hogy e ráfordítások hogyan hasznosulnak. Hiányzik az a minőségügy, mely ezt bemutathatná az adó- és járulékfizetőknek, a döntéselőkészítést végző hivataloknak, hatóságoknak, esetleg a részletek iránt ritkán érdeklődő parlamentnek.

Weltner János
3.,   Matkó Iván mondta   2010. Március 01., Hétfő 19:46:39
Kiváló összefoglaló, Anikó - köszönöm szépen! Érdekes lesz a jövő hónap...ki, mivel készül?
2.,   Málovics Éva mondta   2010. Március 01., Hétfő 10:20:24
1.,   Málovics Éva mondta   2010. Március 01., Hétfő 10:20:03

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Folytatódhat a Nemzeti Agykutatási Program

További négy évig folytatódhat a Nemzeti Agykutatási Program (NAP)...

Tovább


Európa alkalmazkodóképességéről tanácskoznak az Akadémián

Európa alkalmazkodóképességéről kezdődött nemzetközi tanácskozás Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémián (MTA). Az eseményen a kontinens jövőjének és fenntartható fejlődésének több témáját is érintik, az olvadó gleccserektől a menekültek lelkiállapotáig.

Tovább


Amazónia egy védett területét engedik át a bányászatnak

A brazil kormány megszüntette a természetvédelmi státuszát egy területnek az Amazonas-medencében, hogy megkezdődhessen a régió természeti kincseinek kitermelése.

Tovább


Több mint 2,5 millió éves jégmintát hoztak a felszínre az Antarktiszon

Egy 2,7 millió éves jégmagot hoztak a felszínre az Antarktisz egy pontján a Princetoni Egyetem, a Scripps Oceanográfiai Intézet, a Maine-i Egyetem és az Oregoni Állami Egyetem kutatói, akik a párizsi Goldschmidt konferencián ismertették az eredményeiket.

Tovább


LAM-Klub: Betegségügy 1990-2010<br>Kritika és önkritika