Parlamentek és kormányok, egészségpolitikusok, szakmai szervezetek és a szakmai kollégiumok, lényegében azonban az egész társadalom felelős az emberek mindmáig katasztrofálisnak nevezhető egészségi és mentális állapotáért. Lényegében ez a következtetés vonható le a LAM-Klub február 25-i estjén elhangzottakból. A Lege Artis Medicinae egyedülálló vállalkozást kezdeményezett Magyarországon: két klubest keretében a februári közvélemény-kutatási adatok alapján várhatóan országos listát állítani tudó pártok egészségpolitikusait hívta kerekasztal-beszélgetésre, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz esztendő egészségügyéről, jó és rossz döntéseiről, az azóta bekövetkező változásokról, majd a második esten, március 25-én a kiút esélyeiről cseréljenek eszmét. Mint azt Kapócs Gábor, a LAM-Klub alapítója, a LAM főszerkesztője a klubest megnyitóján elmondta: hagyományteremtő céllal szervezték a rendezvényt, amelynek első estjén elsősorban a múlt folyamataira, a helyzet, a problémák leírására koncentrálnak, hogy a következő alkalommal egy lehetőleg közösen alkotott kép alapján fogalmazhassák meg jövőről szóló elképzeléseiket. Az estek célja, hogy hiteles és korrekt tájékoztatást adjanak az egészségügyi közvéleménynek arról, milyen folyamatok vezettek a magyar egészségügy jelenlegi helyzetéhez, valamint segítsen annak megismertetésében, hogy a pártoknak milyen elképzeléseik vannak a gondok megoldására. Mindehhez a New England Journal of Medicine szolgált példaként, amelynek hasábjain és weboldalán az Egyesült Államok elnökválasztási kampánya előtt fél éven át szakszerű és szerteágazó vitát folytattak a demokrata és a republikánus egészségügyi szakértők. A példa meghonosításához sikerült megnyerni a hazai pártok elnökeit; egyedül a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség és a KDNP jelezte, hogy a meghívást ugyan örömmel fogadta, de a rendezvény első részén – különböző okokból – nem tudnak részt venni. A mindenki számára egyenlő esélyt és időkeretet biztosító szakmai beszélgetést két prezentáció előzte meg. Az előadók után a meghívottak fejthették ki véleményüket a beszélgetést tematizáló kérdések mentén, majd – minden egyes kérdést követően – a hallgatóság is hozzászólhatott, kérdezhetett. Annak ellenére, hogy az adatok szerint az elmúlt húsz évben némiképp javult a magyarok egészsége, továbbra is szinte valamennyi mutatóban elmarad az Európia Unió régi tagállamaiban és a visegrádi országokban élőkétől. Az összes jelentősebb halálnemben romlás következett be, életkilátásaink pedig szinte valamennyi összehasonlításban rosszabbak – egyebek között ez derült ki az elmúlt húsz év hazai egészségi adatait nemzetközi összehasonlításban elemző kutatásból, amelyet az EgészségMonitor Kutató és Tanácsadó Nonprofit Kft. végzett el az „Egészségünkért Együtt civil kezdeményezés” felkérésére. A kutatás részletei a jövő héten válnak nyilvánossá. Jelentés egy egészségben elmaradott országból Csupán néhány adat a Vitrai József által ismertetett megállapításokból, amelyek jól jelzik leszakadásunkat: ha 1987 és 2005 között Magyarországon az osztrák halandósággal számolhattunk volna, akkor mintegy egymillióval, ha a szlovákkal, akkor 200 ezerrel kevesebb haláleset fordult volna elő Magyarországon. Ha az orvosi szempontból indokolt és elvárható ellátásokhoz a rászorultak megfelelő időben és minőségben hozzájuthattak volna, 2008-ban a 65 éves kor előtt bekövetkezett halálozások 30 százalékát, egészen pontosan 18 183 halálesetet kerülhettünk volna el. Az országon belül azonban nagy a különbség az elkerülhető halálok megoszlásában is, és ez az egyenlőtlenség erős összefüggést mutat a kistérségek társadalmi-gazdasági helyzetével. Régi vita, hogy ilyen helyzetben mi a teendő. A szakma folyamatosan lobbizik az egészségügyre fordítható összegek emeléséért, ám mint arra Kaló Zoltán orvos-közgazdász, az ELTE Egészség-gazdaságtani Kutatóközpontjának vezetője az elmúlt húsz év egészségügyi kiadásait elemző prezentációjában emlékeztetett: bonyolult és nehéz kérdésről van szó. A magyar egészségügyi kiadások értékelése Míg ugyanis a nemzeti össztermékhez, a GDP-hez képest nem költünk keveset egészségügyre, a lakosság egészségi állapotához képest igen. (Körülbelül ugyanannyit szánunk rá, mint a visegrádi országok, az OECD átlagánál azonban nagyobb a lemaradásunk. Szlovákia többet fordít erre a területre, de nem tudható, hogy ebben nem annak van-e a legnagyobb szerepe, hogy gazdasági konjuktúra volt, ráadásul a szomszédos országban több-biztosítós rendszert vezettek be, amelynek magasabbak a költségei.) Elhagytuk viszont az OECD országok átlagát a magánkiadások részarányát tekintve – utalt Kaló Zoltán Orosz Évának, az ELTE professzorának, egyben az OECD munkatársának – adataira. Miközben ott ugyanis az egészségügyre jutó pénzösszegeknek 24, nálunk 26 százaléka megy – ha úgy tetszik tervezetlenül és ellenőrizetlenül – magánzsebekből a rendszerbe. Kaló Zoltán szerint recesszióban nem reális elvárás az állam egészségügyi közkiadásainak emelése, s valójában nincsenek is adatok arra, hogy a közkiadások növelésével valóban javítható-e az emberek egészségi állapota. Az bizonyos, hogy az egészségügyi rendszer jelenlegi kapacitásainak működtetéséhez kevés a jelenlegi forrás, ezért vagy forrásbővítésre vagy racionalizálásra lesz szükség. S, hogy ki, mi és mennyiben felelős a kialakult helyzetért? Az MDF képviseletében jelen lévő Pusztai Erzsébet szerint komplex társadalmi problémáról van szó, nem önmagában az egészségügyi rendszer okolható a lakosság egészségi állapotárért. A rendszerváltozást követő első kormány népjóléti államtitkára nem keresne felelősöket, mert mindenkinek volt szerepe abban, ahogy a jelenlegi helyzet kialakult. Az ágazat érdekérvényesítő képessége kicsi, a szakmai szervezeteknél is hiányoztak a világos koncepciók, és időnként inkább egymás ellen dolgoztak, mintsem valami érdekében. Az nem prevenció, hogy szűrőprogramokat indítunk, ha hiányzik a nevelés, és az orvosok személyes példaadása – vélekedett. Kökény Mihály (MSZP) úgy véli, sokszor nehezen összevethető adatokról van szó: míg korábban a WHO-ra hivatkozva úgy tartották, hogy az egészségügyi rendszer 11-15 százalékban felelős az emberek egészségi állapotért, mára ezt az arányt jóval magasabbnak gondolják, ám ez a szocialista politikus szerint nem lehet több 50 százaléknál. A volt miniszter nagy gondnak tartja, hogy a prevencióról ma is paternalistán, túlmedikalizáltan gondolkodunk. A megelőzés kérdését nem sikerült társadalmasítani, továbbra sem tisztázott abban a köz- és magánérdekeltség viszonya, a társadalom és az egyén felelőssége. Az ellátórendszer szerinte nem érdekelt az egészségmegőrző szolgáltatásokban, de a Parlament szerepe is ellentmondásos: miközben 2003-ban csaknem konszenzussal fogadták el a népegészségügyi programot, hol adtak pénzt annak megvalósítására, hol nem, a nemdohányzók védelméről szóló törvény pedig számos rossz kompromisszum mentén született. A Lehet más a politika (LMP) fenntartható társadalmat szeretne. Számukra az egészségügyben tapasztaltak is azt jelzik, hogy az ember nem él harmóniában a környezetével – vélekedett a párt képviseletében Hegedűs Gyula, aki szerint beteg társadalomban az egészségügy is beteg. A mai rendszer rendkívül rugalmatlan, nem képes alkalmazkodni a problémákhoz, a szükségletekhez, ezért alkalmassá kell tenni rá. Az LMP hibáztatja a kormányt, a szakmai szervezeteket, az egyetemeket, a protokollokat összeállító szakmai kollégiumokat, s mint Hegedűs fogalmazott: a betegek és a sajtó felelősségét kicsit összemosná – ők a mainál egészségtudatosabb társadalmat szeretnének. A Jobbik miniszter-jelöltje, a Magyar Orvosi Kamarában korábban főtitkárként dolgozó Gyenes Géza a hosszú távú koncepció, a tervezés hiányát emelte ki, miközben ezt tartaná a kályhának, ahová mindig visszatérhetünk. Utalt rá, hogy a kamara megnyilvánulásait sokszor minősítették ellenzékinek, miközben az egészségpolitika szereplői ellenzékben általában egyetértettek velük. Gyenes Géza ismertette a jelenlévőkkel egy még főtitkárként elvégzett „felmérését”, eszerint 1994 és 2002 között a kamara által benyújtott véleményeknek, javaslatoknak mindössze 1,8 százalékát fogadták meg a kormányzati oldalon. Az elmúlt húsz év folyamatait, az ágazatban eddig történteket elemezve Kökény Mihály a pozitívumok közé sorolta az „egyre világosabban működő” egészségbiztosítást, a gyógyszerpiac rendbetételét, az egészségügyre fordítható uniós fejlesztési források nagyságát, a biztonságos vérellátást, a védőoltások rendszerét. Úgy vélte ugyanakkor, hogy egyre inkább átpolitizált az egészségügy, hiányzik a konszenzuskészség, ami aláássa a szakpolitika hitelességét. Szemben a LMP véleményével, Kökény Mihály a kiaknázatlan esélyek közé sorolta az ellátásszervezést, amely szerinte kicsinyes érdekek áldozata lett, míg a vizitdíj és a co-payment megfogalmazása szerint a populizmus áldozatává vált. Pusztai Erzsébet emlékeztetett: 20 évvel ezelőtt még igencsak zavarosak voltak a viszonyok; ezek tisztázásával telt el az első négy év. Akkor választották le az államról a társadalombiztosítást, adták javarészt önkormányzati kézbe az egészségügyi tulajdont, változtattak a háziorvoslás rendszerén. Akkor ugyanis még hosszú távra szóltak a tervek, ám később mindez nem folytatódott a járó- és a fekvőbeteg ellátásban – nem maradt következetes az építkezés. Akkoriban más volt a szemlélet, a döntéshozók sem igen értettek még az egészségügyhöz, mára azonban kezd beszivárogni a fejekbe, hogy az egészségügy pénzbe kerülő szolgáltatás – mondta a volt államtitkár. A vitában többször szóba kerültek a források, hogy miért nincs jelen a Pénzügyminisztérium képviselője, miközben például Schvarcz Tibor (MSZP) úgy fogalmazott: „nem tudtunk a József nádor téri fiúkkal megküzdeni.” Volt, aki az orvosi kamara felelősségét is felvetette – Fehér Miklós szerint erre azonban hibás válasz volt a kötelező tagság megszüntetése – Weltner János sebész szakfőorvos pedig arra a következtetésre jutott, hogy az egészségügyi dolgozók partnersége nélkül nem lehet változtatni, márpedig ezt megkísérelték. Sándor Judit egészségügyi jogász azonban máshová helyezte a hangsúlyokat. Jó elemként emelte ki, hogy az új egészségügyi törvénnyel jogai lettek a betegeknek, a betegjog azonban „az utóbbi időben sajnálatosan szitokszóvá vált”. Magyarországon szinte minden kérdést a pénz oldaláról közelítünk meg, pedig az egészségüggyel kapcsolatos döntések talán egyszerűbbek is lennének, ha abból a szempontból néznénk őket, hogy mi a jó a betegnek. A LAM-Klub soron következő rendezvényén, március 25-én, Egészségügy 2010-? Terápiás javallat: van-e kiút a jelenlegi helyzetből, merre és hogyan tovább? címmel már a pártok programjai, az egészségügy előtt álló teendők is szóba kerülnek. Köbli Anikó Kapcsolódó anyagok: Jelentés egy egészségben elmaradott országból A magyar egészségügyi kiadások értékelése