hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A korunk népbetegsége: az elhízás


A korunk népbetegsége: az elhízás

| |
 

A túlsúly problémája mára népbetegséggé nőtt ki magát: akár orvosként, akár betegként (vagy esetleg mindkét oldalról) szembesülünk az elhízás egészségromboló hatásaival, a kérdéskör nem hagyhat közömbösen bennünket.

Annak ellenére, hogy a társadalmunkban az obezitás egyre terjedő jelenség, sem a betegoktatásban, sem az orvosképzésben nem kap kellő figyelmet a túlsúly kezelése. Az amerikai orvosi egyetemeken a teljes képzés alatt összesen átlag 20 órában hallhatnak a jövendőbeli orvosok a kóros elhízás megelőzési és kezelési stratégiáiról, ami messze elmarad az ideálistól. Egy ausztrál felmérés eredményei szerint az orvostanhallgatók és a praktizáló orvosok között súlyos sztereotípiák élnek az obezitással küzdő betegekkel szemben. A válaszadók úgy ítélték, hogy az elhízottak általában kevésbé együttműködő, kényelmes, akaratgyenge emberek. Ezzel párhuzamosan, az esetleges megbélyegzéstől tartva, az obez páciensek, ha tehették, inkább messze elkerülték az egészségügyi ellátórendszert: az elhízott nők 68%-a utasította el, hogy problémájával orvoshoz forduljon. Nem csoda tehát, ha a többlet kilók kérdése plusz terheket ró az orvos-beteg kapcsolatra, feszültséget és szorongást kelt mindkét fél számára. A kínos hallgatás helyett alternatívát jelenthetnek az orvosoknak és betegeknek szóló oktatási programok, amelyek elháríthatják a kommunikációs akadályokat, eloszlathatják a tévhiteket, konkrét tanácsokkal szolgálnak a személyre szabott kezelési stratégia kiválasztáshoz.

Az obezitás kezelésének első lényegi lépése az időben történő felismerés és a már esetlegesen kialakult társbetegségek szűrése. A mindennapi családorvosi gyakorlatban még mindig a testtömeg-indexen (BMI-n) és a derékkörfogaton alapuló szűrőmódszert alkalmazzák a leggyakrabban a túlsúlyos betegek szűrésére. A kórosan magas BMI és a hasi elhízás felmérések szerint növeli a hypertónia, a stroke, a dyslipidaemia, a nem-alkoholos zsírmáj és a II. típusú diabetes mellitus kialakulásának kockázatát. Az Edmonton-féle obezitási osztályozási rendszer, amely az antropometriai értékeken túl már a fizikai aktivitást és a kialakult társbetegségeket is alapul veszi, 0-4 terjedő skálán helyezi el az elhízás súlyosságát. Az 0-1 fokú obezitás családorvosi körülmények között kezelhető, míg a 3-4 fokú elhízás esetében specialista megkeresése, valamint farmakológiai- és sebészeti beavatkozás igénybevétele is mérlegelendő.

A súlycsökkentés alappillére az energiabevitel korlátozása, a fizikai aktivitás fokozása és az életvitel megváltoztatása. Vizsgálatok szerint a testtömeg 5%-ának leadása már kedvezően befolyásolja a betegek életminőségét és csökkenti társbetegségek kialakulásának kockázatát. A súlycsökkentésre irányuló, legelterjedtebb diétatípusok (alacsony szénhidrát vagy zsírtartalmú, telítetlen zsírsavakban gazdag ún. mediterrán, alacsony glikémiás indexű szénhidrátot tartalmazó étrend) hatásait összehasonlító kutatás eredményei szerint, bár a különböző étrendek rövidtávú súlycsökkentő hatásaikban adódtak különbségek, azonban tartós, 12-24 hónapos alkalmazásuk hasonló eredményeket hozott. A diéta típusának megválasztása így a beteg életvitelének és preferenciájának megfelelően, az orvos és a beteg közös megegyezésével kell, hogy történjen. Számítások alapján egy 40 kg/m2 BMI-jű nőnek napi 350 kcal kell csökkenteni az összenergia-bevitelét ahhoz, hogy 6 hónap alatt 5%-ot veszítsen a súlyából, ugyanakkor, ahhoz, hogy az elért testsúlyt fenntartsa a kiindulási diétánál 90 kcal-al csökkentett étrend elégséges. Fontos hangsúlyozni, hogy a súlyfelesleg mellett is kialakulhatnak hiányállapotok, az obez betegek jelentős részét érintheti az egyes vitaminok és nyomelemek hiánya, így például D vitamin vagy vashiány.

Az étrend mellett a rendszeres mozgás, fizikálisan aktív életmód az obez betegek gondozásának másik központi kérdése. A WHO ajánlása szerint heti 150 perc közepes intenzitású testmozgás, 2-3 alkalommal izomfejlesztő testedzés javasolt mindenki számára. A rendszeres testmozgás csökkenti a vérnyomást, kedvezően befolyásolja a lipidprofilt, csökkenti a visceralis zsírszövet mennyiségét, ezáltal javítja a glükóztoleranciát. Egy amerikai felmérés alapján az obez betegek 25%-ának sikerül az évi 5%-os testtömegcsökkentés. Nagyobb arányban voltak sikeresek azok, akik legalább napi 60 percet mozognak, alacsony kalória-és zsírtartalmú étrendet tartanak, rendszeresen reggeliznek, ellenőrzik a súlyukat és konzekvensen kitartanak ebben hétköznapokon és hétvégéken is.

Az eredményes testtömeg-csökkentéshez szükséges, olykor kifejezetten nehéz életmódváltás megköveteli az orvos és a beteg szoros együttműködését. A fizikális eltérések kezelésén túl jó, ha a kezelőorvos tisztában van a magatartásorvoslás nyújtotta lehetőségekkel. A beteg aktív bevonásában a terápiás döntéshozatalba, a célok és nyereségek tudatosításában, a táplálékbevitel és testtömeg ön-ellenőrzésének megtanításában segítséget jelenthetnek bizonyos kommunikációs módszerek, például a motivációs interjú technikájának elsajátítása.

Amennyiben a fenti módszerek nem hoznak eredményt, vagy súlyos fokú elhízással állunk szemben, gyógyszeres vagy sebészeti beavatkozás válhat szükségessé. A farmakológiai étvágycsökkentők és fogyasztószerek alkalmazása az utóbbi évtizedekben visszavont készítményeknél (fenfluramine, sibutramine és rimonabant) észlelt mellékhatások miatt különös odafigyelést és óvatosságot igényel. Jelenleg különböző hatásmechanizmuson alapuló készítményeket használnak a testsúly csökkentésére, ezek közé tartoznak a pancreas lipáz gátlók (orlistat), központi idegrendszerre ható szerek (lorcasein, phenitermine, naltrexone, bupropion), és a II. típusú diabetes kezelésében használt glükagon-like peptid (liraglutide).

A különböző sebészeti beavatkozások viszonylag költséges és kockázatos eljárások, hatékonyságukról mindeddig csak alacsony esetszámú vizsgálatok születtek. A kezdeti eredmények azt sugallják, hogy az operációk segítségével a másodlagos ko-morbiditás csökkenthető. A három leggyakrabban alkalmazott műtéttípus a laparoszkópos, állítható gyomorgyűrű, a Roux-en Y gyomor bypass és a gyomor-kisebbítő ún. sleeve gastrectomia eredményességének és kockázatának összehasonlítására további vizsgálatok szükségesek.


Az obezitás kérdésének megközelítése, a prevenciós és kezelési stratégiák kiépítése napjainkban reformkorát éli. Az elhízás, mint betegség felismerése, a nyílt és támogató kommunikáció és a kellő példa mutatása nem pusztán az egészségügyi ellátórendszer tagjainak feladata, hanem szélesebb, minden társadalmi réteget érintő problémakör. Az áhított társadalmi (és személyi-szintű) változást a megfelelő, már gyermekkorban elkezdett oktatás hozhatja. Az idejében bevezetett egészségmegőrző táplálkozási és életmódbeli szokások segíthetnek a megállítani a nagy morbiditású és mortalitású, de megelőzhető kórkép terjedését.


dr. Csontos Ágnes Anna
eLitMed.hu

Eredeti közlemény: Dietz, WH, Baur, LA, Hall, K et al. Management of obesity: improvement of health-care training and systems for prevention and care. Lancet. 2015;


Kulcsszavak

obezitás, terápia, elhízás, népbetegség

Kapcsolódó anyagok

A verruca vulgaris kezelése konzervatív és krioterápia kombinálásával

A cukoripar érdekei

Kilépés a traumák örök jelenidejéből - Mezey Péter művészetterapeuta módszere és terápiás tapasztalatai

A fizikai aktivitás szerepe az onkológiában

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A cukoripar érdekei

Összesen 60 tanulmányt elemzése alapján (28 vizsgálat és 32 áttekintő közlemény) a kutatók azt állapították meg, hogy a független vizsgálatokhoz képest azok a tanulmányok, amelyeket az üdítőital-gyártók finanszíroztak, szignifikánsan nagyobb arányban jutottak arra a következtetésre, hogy nincs összefüggés az üdítőital-fogyasztás, valamint az elhízás és a diabetes között.

Tovább


Az apoptózisgátlás gátlása – fókuszban az MCL1

Az apoptózis szabályozásáért az úgynevezett Bcl-2 gén-, illetve proteincsalád tagjai a felelősek (Bcl-2: B-cell lymphoma 2), amelyek közül egyesek serkentik a sejthalált (pl. BAX, BAK), míg mások (pl. Bcl-X, Bcl-2, MCL1) gátolják.

Tovább


A perindopril/indapamid/amlodipin hármas fix kombinációval szerzett gyakorlati tapasztalataink -- Hypertonia és nephrologia - 2017;21(1)

A rendelkezésre álló számos gyógyszeres terápiás lehetőség ellenére az optimális vérnyomáskontroll aránya mindössze 20-40%-ra tehető Európa-szerte. Ennek hátterében jelentős szerepe van az igen kedvezőtlen adherenciát eredményező többszörös szabad kombinációknak is. Habár a közel két évtizede megjelenő, és azóta folyamatosan egyre inkább teret hódító fix dózisú kettős kombinációk előnyösen alkalmazhatóak, a betegek jelentős részénél (>30%) azonban legalább három különféle támadáspontú gyógyszer adására van szükség az optimális vérnyomáskontrollhoz. Ennek megfelelően racionális igény mutatkozott a hármas fix kombinációk iránt. A Magyarországon tavaly óta elérhető, ACE-gátló perindoprilt, tiazidszerű diuretikum indapamidot és kalciumcsatorna-blokkoló amlodipint tartalmazó fix kombinációval szerzett tapasztalataink (ABPM-vizsgálatokkal igazolva) azt mutatják, hogy a kardiológiai társbetegséggel rendelkező hypertoniás betegek körében való rutinszerű alkalmazással jelentősen javítható a betegek terápiás fegyelme, illetve ezen keresztül a hosszú távú vérnyomáskontroll.

Tovább


Playback színház az orvosképzésben

A modern orvosképzésben egyre jobban előtérbe kerül a korai klinikai tapasztalat szükségessége. Ebben pedig nagy szerepe van az empátiának, a bizalom kialakításának és a jó kommunikációs készségeknek. A playback színház ezen értékek kialakításában és megosztásában nyújt segítséget.

Tovább


A korunk népbetegsége: az elhízás