hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Tabuk nélkül az egészségügyről


Tabuk nélkül az egészségügyről

| |
 



– A Magyar Rezidens Szövetség nyomon követhető, következetes érdekérvényesítést folytat. Ez elég ritka az orvostársadalomban is, nemhogy más szakmai szervezetekben.

– Komoly sorsközösség alakult ki a fiatal orvosok között, tudva, hogy nehéz élet- és munkakörülmények várnak ránk. Az egész történet három és fél éve kezdődött, amikor Molnár Lajos, akkori miniszter kitalálta, hogy fizetőssé teszi a szakképzést. Akkor döntöttünk úgy, hogy a saját kezünkbe vesszük a sorsunkat, nem akarunk arra sodródni, amerre a tapasztaltabb korosztály, illetve az aktuális politikai vezetés kívánja. A saját érték- és szempontrendszerünk szerint szeretnénk továbblépni. Döbbenetes volt az az erő, ami megmozdult, három nap alatt négyezren írták alá a petíciót, úgy, hogy ennyi idő alatt nem is érhettünk utol valamennyi kollégát.
A következő megmozduláson, a 2007-es Rezidens Fórumon a Semmelweis Egyetem díszterme, az előterem, még az aula is teljesen megtelt. Hihetetlen erőt ad az, hogy sokan vannak mögöttünk. Tavaly szerveztünk egy hasonló fórumot, s ősszel demonstrációt. Akkoriban az utcai megmozdulásokkal kapcsolatban a közvélemény eléggé megosztott volt, ezért hosszú út vezetett addig, míg mi is az utcán mutattuk meg magunkat. A fiatal orvosokban óriási tenni akarás és késztetés van arra, hogy másmilyen legyen az egészségügy, mint eddig volt. Ezt az akkori és a mostani vezetés számára is nyilvánvalóvá tettük.


(fotók: Nagy Norbert)




– Én annak adnék hangot, hogy az, hogy egy szakma egész korosztálya együtt megmozduljon, lenyűgöző!

– Ennek kicsúcsosodása a tavaszi bojkottnyilatkozat volt, ahol az érintettek 65 %-a írta alá azt, hogy nem lép be a szakképzésbe. Arról mondtak le, amiért hat évig dolgoztak. Ez persze azt jelzi, hogy nagy a baj, olyannyira, hogy átlépett egy ingerküszöböt, amitől ez az összefogás létrejött. Ráadásul, az orvosok, az orvostanhallgatók nehezen mozdíthatóak, szakmai kérdésekkel vannak elfoglalva, s közösségi megmozdulásra ritkán vállalkoznak. Így határozottabb üzenete van annak, hogy ez a közösség létrejött.

– Célt értek, a rendeletet eltörölték.

– Az utolsó pillanatban, igen, augusztus 1-én volt a belépési határidő.
Tudni kell, hogy sok egyéb kérdésben is törvény és rendeletmódosítás előtt állt az új kormány és ezt mégis előrevette. Emiatt reménykedem, és nemcsak a gesztusértéke miatt, hogy fölismerték azt, hogy mekkora potenciál van a fiatal orvosokban.

– Az sem végleges megoldás, hogy másfélszeres fizetést kapnak a hiányszakmákban elhelyezkedő fiatal orvosok.

– Ez sem teljes megoldás, viszont ha azt nézzük, hogy az egészségügyben stratégiai vagy differenciált bérfejlesztés, az ellátó rendszer számára hasznos fejlesztés sosem történt, akkor már van jelentősége, hiszen most olyan kórházakba fog orvos kerülni, ahol évek óta nincs. A szkeptikusok szerint ez a helyzet bérfeszültséget fog okozni. Meggyőződésem, hogy fontosabb lesz a már ott dolgozók számára, hogy nem kell 8-10 éjszakát ügyelniük. Valószínű, hogy lesznek feszültségek, de nézzük meg a másik oldalt is: mit nyer az a kolléga, akiben rossz érzés keletkezik. Tudjuk, hogy a túlterhelés csökkeni fog, a fiatal orvosok sokszor nyomatékosabban vesznek részt mind az adminisztratív, mind az ügyeleti munkában, ami a hierarchiából is adódik.

– Milyen terveik vannak, melyekkel valóban hathatós változás történhet?

– Ez a tűzoltás volt, azonban több fontos dolog van még, amiben mindenképpen szeretnénk változást elérni és katalizátor szerepet játszani. Az egyik egy olyan életpályamodell kidolgozása, melyről jó néhány éve beszélnek, de érdemben sosem történt meg a kialakítása. Ez olyan terv, amely a fiatalabb és a tapasztaltabb kollégák számára is egyaránt vonzó, lépcsőzetesen egymásra épülő megbecsültségi szint fokozódás, aminek megtartó ereje van. Ennek fontos eleme a fizetés, mert ezek jelenleg olyan alacsonyak, hogy hosszú távon nem tudják egyben tartani a rendszert. Ide tartozik a munkakörülményeken való javítás is, továbbá a fiatalok esetében kifejezetten riasztó hatású az a tény, hogy a műtétes szakmákban nem férnek hozzá a megfelelő esetszámhoz, a megfelelő tapasztalathoz. Ez nagyobb részben a paraszolvenciának, részben a szakmai viszonyrendszernek köszönhető. Míg Németországban azt látjuk, hogy az idősebb kollégák asszisztálnak a fiataloknak, mert az az érdekük, hogy minél előbb megtanulják és önállóan dolgozhassanak, addig itt ellentétes az érdekeltség. Szintén fontos elem a hálapénz felszámolása. A paraszolvenciának mérhetően óriási szerepe van a fiatal orvosok külföldre vándorlásában, legalább annyit nyom a latban, mint a képtelen összegű fizetés. Érdekes mód, kevesen hiszik el, hogy egy pályakezdő nem akarja nap mint nap ezt az erkölcsi dilemmát földolgozni, e megalázó helyzetet fölvállalni, és a napi megélhetését ennek kitenni.

– Szakértők állítják, hogy ebbe már több kormány bicskája is beletörött, hiszen ez egy erős hierarchikus rendszer, mely nehezen mozdítható.

– Hiszem, hogy ebben az esetben is fontos, hogy milyen szemlélettel állunk a kérdéshez. Nem mindegy, hogy erőszakosan, vagy motiváló eszközökkel építünk-e föl egy új egészségügyi rendszert, ahol ez szép fokozatosan a háttérbe kerül. Hosszú távon abban vagyunk érdekeltek, hogy ne legyen hálapénz rendszer. Aki fizeti az egészségügyi hozzájárulását, annak még a belső késztetése se legyen meg, hogy adnia kellene plusz pénzt a szolgáltatásért.







– Ebben nőttünk föl, ez a gyakorlatunk.

– 1949 óta van paraszolvencia. Fontos, hogy paradigmát váltsunk. Régen kettős ellátórendszer működött, voltak a közkórházak, ahol gyakorlatilag vagy ingyen vagy kevés pénzért dolgoztak az orvosok, ott gyűjtötték a tapasztalatot és az esetszámot, és volt a szanatóriumrendszer, ahol azokat gyógyították, akiknek módja volt azt megfizetni. Ez visszatérült, hiszen a hírnevet a közkórházban, a megélhetést meg a szanatóriumban szerezték meg a kollégák. Ez a struktúra ma már nem életképes. Nem azzal van a baj, mikor szeretetből hoznak egy tál süteményt. Akkor van a gond, ha az ajándéknak komoly anyagi jelentősége lesz már.

– Az etikai-morális hozzáállást a legnehezebb megváltoztatni. Mégis mi a megoldása ennek a problémának?

– Természetesen, van megoldási javaslatunk, de előre nem lőhetem le a poént. Eddig rossz oldalról közelítették meg ezt a kérdést. Úgy gondolom, hogy reális esély van arra, hogy a hálapénz visszaszoruljon, s ennél merészebbet most nem merek mondani.
Foglalkozni kell a rezidensek szakmai megbecsülésével is. Ezt az életpálya részének tekintem. Fontos, hogy képesek legyünk kibontakozni, és a hierarchiának ezt a felesleges útvesztőjét ne kelljen bebolyongjuk.

– Ez is olyan változási folyamat, amit nehéz elindítani.

– Sok-sok ezer ember érdekeit képviseljük, tisztában vagyunk azzal, hogy az ellátórendszer nélkülünk nem működik. Hozzáteszem, nem szabad, hogy bármiféle negatív felhangja legyen ennek. Éreznünk kell súlyunkat, amikor valamiben megnyilatkozunk, s ha ezt érezzük, már nem söpörhetnek le minket. A következő izgalmas dolog, a képzés és a szakképzés reformja. Segítségképpen kutatjuk az orvosképzés történetét. A hiányszakmák néha úgy alakulnak ki, hogy a képzésben nem kap kellő hangsúlyt egy-egy területnek a szépsége. Célunk, hogy a képzést és a szakképzést a mostani igényekhez igazítsák. Erre is vannak markáns felméréseink, ahol fekete-fehéren látható, hogy hol van a javítanivaló. Felvállaltuk, hogy tabuk nélkül fogunk beszélni az egészségügyről. Megadjuk a tiszteletet azzal, hogy ezt azokon a fórumokon tesszük meg, ráadásul lépcsőzetesen haladva, ahol a leginkább a döntések születnek és az érdemi előrelépés történik. A tabuk nélküliséggel nem balhét akarunk kelteni.

– Mi lesz azzal a problémával, sok orvos elmegy külföldre dolgozni?

– Alapvetően nincs baj azzal, ha valaki 2-3 évre kimegy dolgozni, mert olyan szakmai tapasztalatra és önállóság élményre tesz szert, nem beszélve arról, hogy olyan egzisztenciát teremt, amire itthon nincs lehetősége. Teljesen más energetikai szintre képes kerülni. Azon fiatal kollégák túlnyomó többségével, akik elmentek, tartjuk a kapcsolatot, s bizton állíthatom, hogy sokan arra készülnek, hogy visszajönnek. Nekünk fontos, hogy ezt az érzelmi szálat életben tartsuk. Épp emiatt a kinti kollégák jobban figyelik az eseményeket, s biztos vagyok benne, ha picit változik és elviselhetőbb lesz a rendszer, haza fognak jönni.

– Átlagosan 6-700 főt regisztrálnak évente a célországok munkaügyi központjai, ez a szám 2009-ben 887 fő volt, ezzel szemben 720 orvos fog végezni.

– A nyugdíjba vonulókról még nem is beszéltünk. Évente átlag 1000 fővel csökken az orvosok száma. Azért sürgető ennek a kérdésnek a megoldása, mert aki öt évnél hosszabb beágyazottsággal rendelkezik, már nehezebben jön vissza. Szeretnénk megértetni mindenkivel, aki erről a kérdésről döntést hoz, hogy az orvos kérdésre nem lehet számtani és gazdasági alapon tekinteni. A kollégákat nem lehet szerződésekkel megtartani. Ebben tévedett az előző kormányzat. Az orvosi hivatás választás, érzelmi kérdés, mint ahogy az is, hogy ki marad a hazai egészségügyben. A legtöbb kolléga nem akkor megy el, amikor nem él meg, hanem amikor még egy arculcsapást kap. Hadd említsek egy engem közelről érintő példát: egy orvosházaspár kolléga a szüleiknél lakott, ketten négy munkahelyen dolgoztak, két kisgyereket neveltek, s még mindig azon voltak, hogy itthon maradjanak. A nagyobbik gyerek óvodáskorú lett, elvitték az óvodába, ahol betelt a létszám, s azt mondták, hogy vigyék magánóvodába, megtehetik, hiszen orvosok. Betelt a pohár, hogy már a közösség sem tartja meg őket – elmentek. Fölhívom a figyelmet arra, hogy az egyetlen reménye Magyarországnak, hogy megtartsa az orvosait, ha kellő érzelmi környezetet teremt a számukra! Nyilván a megélhetési küszöbig fel kell vinni a fizetéseket, de soha nem fogunk tudni versenyezni az angol vagy a német fizetésekkel. Az egyetlen igazi esélye Magyarországnak, hogy itt szeretne dolgozni a magyar orvos.

– Nagyon intelligens a kommunikációs stratégiájuk...

– Igyekszünk tisztelettudóak lenni. De amikor az ember nagyot lép előre, akkor sajnos óhatatlanul érdeksérelmeket is okoz. Érdekes, hogy néha nem szakmán belülről jönnek az ellenerők, hanem más, külső közegből.

– A kivándorlási hullámot miként lehetne megállítani? Mert ha hosszú távon nincs eredmény…

– … akkor veszíteni fogunk, függetlenül attól, hogy szívünket, lelkünket kitesszük.

– Vannak olyan lépések a folyamatban, amiket egyszerűen nem lehet átugrani.

– Sok alázattal kell dolgozzunk, és nagyon észnél kell lennünk. Nem szabad, hogy politikai érdeket képviseljen a kommunikációnk, vagy az egyéni érdekek mezejére lépjen, mert elvész az ügy lényege…

– Hogyan áll össze a Rezidens Szövetség szerkezete? Felméréseket, statisztikákat készítenek, külföldi intézményekkel veszik fel a kapcsolatot, jelentések születnek, húsz országgal tartanak kapcsolatot. Hogy lehet egy aktív orvosi munka mellett ezt elvégezni?

– A Rezidens Szövetség minimális költségvetésből egyesület formájában működik. Senki nem kap egy vasat sem ezért a munkáért. Ennek komoly előnye is van, hiszen elkötelezettség alapú a szelekció. A kemény mag a négy régióban működő regionális rezidens szövetségek egy-egy saját stábbal. Azok száma, akik szerveznek, felmérnek bőven 100 fő fölötti. S egy kulisszatitok: kedden, június 8-án volt az államvizsga, 10-én volt a Világgazdaság Egészségügyi Konferenciája. Addigra a teljes adatmennyiség fel volt dolgozva szűk másfél nap alatt. Ez 470 kérdőívet, ívenként 40 kérdés feldolgozását jelenti. Felszorozva kb. 20 ezer kérdés feldolgozását, kiosztását, begyűjtését. A négy stáb úgy, hogy másnap ment dolgozni, hajnalig csinálta. A Rezidens Szövetség nemcsak fiatal orvosokból áll, hanem nagyon komoly aktív tagsággal bír az ötöd-, hatodévesek körében is, s nekik egy picit több idejük van. A napközbeni munkák javarészét ők végzik, mert csak néha-néha hiányozhatunk a munkából, de állandóan nem. Szimbiózisban állunk a hallgatókkal, 4-5 ezer rezidens, 5-6 ezer hallgató, ez összesen 10 ezer embert jelent. Ez az a generáció, aki harminc-negyven évig az egészségügy keménymagját fogja képviselni. Ezért vagyunk ennyire motiváltak, hiszen ezen múlik a jövőnk.

eLitMed.hu, Gyimesi Ágnes Andrea

Kapcsolódó anyagok

Twitter használatába a gyógyszerészi oktatás

Dénes Tamás: El kell döntenünk, mennyire fontos a magyar társadalomnak az egészségügy

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Az elmegyógyintézet csak ürügy - Horváth Csaba rendező a Száll a kakukk fészkére című előadásról

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

Tovább


A transzgenerációs tünetekről - interjú Olga Szuligával

Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni.

Tovább


Őrségváltás a LAM-nál

Prof.Dr.Kiss Istvánt és Dr.Kapócs Gábort főszerkesztőket kérdeztük a 25 éves Lege Artis Medicinae (LAM) folyóirat jövőjéről.

Tovább


A hitvilág és a fogyasztás – videointerjú Antal Z. Lászlóval

Antal Z. László akadémikust a SZVT-n tartott előadását követően az emberi hitvilág és a fogyasztási mintázatok összefüggéséről kérdeztük. A kutató meglátása szerint a fogyasztói társadalom az emberkép és a hitvilág, a halálon túli történésekről alkotott kép erőteljesen összefügg.

Tovább


Tabuk nélkül az egészségügyről