Először nem foglalkozott vele, mikor azonban órákig kereste a helyét a lefekvéskor, hogy olyan pozíciót találjon, ahol nem érzi a nyomást a mellében, elment vizsgálatra. Azonnal műtétet javasoltak. Egy kört még végigjárt a természetgyógyászoknál, akik a leletek ismeretében, szintén az orvosi beavatkozást tanácsolták. Lilla melléből eltávolították a daganatot, már tudja, hogy a tumor ráksejteket tartalmazott, ám nem volt nyirokcsomó-áttét. – Három hete műtöttek, hogy érzed magad? – Már jól, tudom mozgatni a karom, mert a hónaljamból is vettek mintát. A mellemen a seb már alig látszik. – Hogy élted meg ezt a betegséget? – Amikor megtudtam, rettenetesen megrémültem, majd fokozatosan a bizakodás és a gyógyulás reménye vette át a félelem helyét. Ma már egyáltalán nincs félelem bennem. Vigyáznom kell, odafigyelnem az étkezésre, le kell tennem a cigit, ez megy nehezebben, és elűzni a betegségtudatot, mert ez okozza a legtöbb bajt. – Ezt hogy érted? – Ha folyton akörül jár a fejed, hogy beteg vagy, nekem ehhez tehetségem is van, akkor nem adsz lehetőséget magadnak a gyógyulásra. Ha csak a bajjal foglalkozol, benne maradsz. Ha föl sem merül, hogy beteg maradsz, akkor egyenes utat biztosítasz magadnak. – Hogyan tovább? – Úgy fogom fel, hogy semmi nem változott. Már egy héttel a műtét után munkába álltam, a munkatársaim kérdéseire válaszolok, de nem foglalkozom többet vele. – Egy onkopszichológus szerint, a rákból való gyógyulás fogalmának az a legfőbb problémája, hogy a gyógyulás az eredeti élethez való visszatérést jelenti. Valójában az lenne a célja, hogy ne a betegség előtti életet folytassuk, hanem egy új minőséget és formát próbáljunk felépíteni. – Igen, ezt én is tudom, de egyenlőre itt tartok. Próbálom lehántani magamról a stresszt, ami nagyon nehéz, és új életformát kialakítani. Többet mozogni, sétálni, hagyni magamra időt, a táplálkozásomat pedig az alapjaitól átdolgoztam. Egyenlőre ezt a legnehezebb tartani, de csinálom és bízom benne, hogy idővel a családom is elfogadja ezt. – A családod nem segít ebben? – Hallgatólagosan igen, de a gyakorlat mást mutat. Én imádok enni, főzni, most makrobiotikus étkezést folytatok, ami azért eléggé eltér a magyar kulináris hagyományoktól. – Ilyen értelemben nem vesznek figyelembe, folyton kínálnak, előttem főzik az ételt, ettől még szenvedek, de sokat beszélünk róla, és tudom, hogy ez változni fog. Nagyon nehéz megállni egy családi ebéd során, hogy ne nyúljak át egy rántott csirkeszárnyért. – Mi a legnehezebb az életmódváltásban? – Az, hogy a gondolataimat irányítani tudjam. Hogy ne hagyjam, hogy egy berögzült megoldás tolakodjon elő adott szituációban. Munka után rendszeresen beültünk egy italra lazítani, amiből persze két-három, volt, hogy négy-öt ital is lett. Mire hazakerültem, nem tudtam semmivel foglalkozni, a napom egyharmada elúszott, ami miatt lelkiismeret-furdalásom volt, reggel fáradtan ébredtem, épp hogy rendbe tudtam tenni magam. Délelőtt az előző nap fáradalmait pihentem, s aztán este kezdődött minden elölről. Ma is nagy a húzása ezeknek az együttléteknek, de inkább uszodába, sétálni, biciklizni vagy futni megyek. Ezek mind olyan tevékenységek, melyek feltöltenek energiával, és képes vagyok még este kéziratokat olvasni vagy előkészíteni a másnapot. Ezt betartani nehéz. – Mi volt még, ami nehézséget okozott? – Az, hogy ne toljam magam előtt a problémákat, hanem álljak eléjük és bármilyen nehéz is, oldjam meg őket. Ehhez persze, foglalkoznom kell magammal is, hogy tudjam, mi a szerepem egy-egy ügyem megoldásában, és hogy valójában mit szeretnék a megoldással. Ezenfelül meg kellett tanulnom, hogy mi zajlik bennem, sejtszinten és gondolati szinten is. Mi a rák? Mit tesznek a sejtek, miért? Tudom-e uralni a gondolataimat, képes vagyok-e arra, hogy eltávolítsam magamtól ezt a történetet? – Ezek szerint, a gyógyulás útja önmagunk megismerése és más megoldási képletek keresése? – Igen, ennek kell lennie. Sokat beszélgettem az orvosommal, nem minden terápia jó mindenkinek. Vannak általánosítható gyógymódok is, de az, hogy egy ember hogyan reagál egy kezelésre, az mindig egyedi. Tőlem is függ, én hogy értelmezem azt a kezelést. Nyűgként, útként, kísérletként... – A munkahelyeden betegként tekintenek rád, sajnálnak? Hogyan viszonyulnak hozzád? – Én megelőztem a sajnálatot és azt, hogy titokban a hátam mögött beszéljenek. Mielőtt a kórházba mentem volna, egy értekezleten elmondtam mi várható, hova megyek és hogy meg fogok gyógyulni, ne tekintsenek rám betegként. Ott könnyebben elfogadták ezt, mint otthon. Bár mintha a terhelés kevesebb lenne, ami nem baj. – Mivel foglalkozol? – Egy kiadó szerkesztője vagyok. Itt is meg kell tanulnom, hogy nem szabad mindent a szívemre venni. Ez tanulható. Talán. Az orvosom azt mondta, hogy ha betartom a tanácsait, akkor valószínű, hogy nem találkozunk többet. Egyébként elfogadja az én alternatív gyógyulási útjaimat is. Azért nem mulasztotta el elmondani, hogy van, hogy évek telnek el tünetmentesen, s egyszer csak visszajön a baj, úgyhogy vigyázzak, ne higgyem, hogy egy-két év elég a változáshoz – ennek élethosszig tartó programnak kell lennie. Gyimesi Ágnes Andrea