A hazai észt kulturális hét utolsó előtti napján a fővárosban mutatta be Tönu Önnepalu író legújabb, a Gondolat Kiadó által karácsony előtt megjelentetett regényét, a Mandalát. A rendezvényen a szerző mellett ott ült a regény műfordítója Lengyel Tóth Krisztina is, aki a hazájában már a bestseller lista élén álló könyvéről és annak megszületési körülményeiről faggatta az írót. A könyv, amit az író egyszerűen csak „macskasági embermagányregényként” emleget különös hangulatú mű, melynek alig van konkrét cselekménye, az is laza szálon fut, inkább a kapcsolatokra, a filozofikus gondolatokra koncentrál. Főszereplői az író macskái, továbbá a szerző maga, ő mindjárt két személyben. „Egyikük” a maga valóságában elmélkedik az élet általa nagynak tartott kérdéseiről, mindezt olykor érzelmektől, humortól sem mentesen, míg a „másik” – aki leginkább láthatatlan, csupán a gondolatok síkján jelenik meg – ő a realista, érzelmek nélküli „narrátor”. A macskák a pillanatnak élnek, figyelik, hogy éppen mit csinál az író és erről beszámolnak az olvasónak. A regény helyszíne egy vidéki, fából épült régi, sárga kúria, melyet az író egy rokonától örökölt. Itt tölti magányosan a napjait a házzal együtt megörökölt macskák társaságában. Egyedül él, de nem magányosan, mert szereti a vidéki életet, az elmélkedést, a csendet. Könyvében így ír erről a különc életformáról: „Egyedül lenni nem jelent szükségképpen magányt, szomorúságot és félelmet – jelenthet szemlélődést, békét, derűt és természetes csöndet is. A macskák komoly szakértői a csöndnek. És ha egy íróember történetesen épp macskákkal osztja meg az egyedüllétét, ez sül ki belőle. Egy regény”. – Hogyan él ma Észtországban egy író, szeretnek-e olvasni az észtek, megbecsülik-e az íróikat? – tette fel a kérdést a szerzőnek a fordító – Az író pont úgy él, mint egy macska. Nem dolgozik rendszeresen, nem jár el a munkahelyére, sokat lustálkodik, és néha dorombol, mármint ír valamit. Honfitársaim szeretik az irodalmat, az új regényemet is, hiszen megjelenése óta 10 ezer példányban kelt már el, és a népszerűségi lista élén áll. Mindez egy olyan kis országban, mint a miénk, szép sikernek mondható.

– Az új regénye minek köszönheti ezt a gyors sikert? – Nincs rá valódi magyarázat, hiszen van olyan könyvem, amelyben íróként tényleg nagyon igyekeztem kihozni magamból a lehető legjobbat, markáns cselekményt, szereplőket vonultattam fel, mégsem volt ennyire átütő a sikere. A Mandalában pedig saját magamról, gondolatfoszlányaimról, pillanatnyi érzéseimről írtam és az olvasók hamar megszerették. Különös kaland, érdekes lelkiállapot a regényírás, olyan, mintha egyszerre két világban élnék: egyrészt a saját hétköznapjaimban, másrészt az általam kitalált történetben. A szó klasszikus értelmében nem is tartom magam regényírónak, mert az nagyon fáradságos, hosszadalmas munka és engem roppant mód kifáraszt. Úgy képzelem, az ideális regényíró csak ír és ír folyamatosan, aztán ha elkészült a mű, már bele is fog a következőbe. Nekem ez nem megy, időnként írok, aztán elfáradok, lustálkodom inkább, majd, ha eszembe jut valami, ismét nekiveselkedek a munkának. – Honnan jött az ötlete egy regényt írni éppen a macskákról? – Mert roppant érdekes életet élő, különleges állatok. Hadd idézzem magam: „Az ember viharos változásokkal tarkított létét a macska mindig érdeklődéssel vegyes aggodalommal figyeli. Idő, történelem, bank, pénz, utazás, költözés, felújítás és más felettébb gyanús és érthetetlen dolgai teszik az embert oly esendővé. De szórakoztatóvá is. Akit lehet figyelni félig lehunyt szemhéj alól, hogy már megint miben sántikál, de vigyázni is kell rá, nehogy túlzásokba essék”. Vagy egy másik, kedvenc részletem a könyvből: „De néhány dologgal kapcsolatban mégis egész merev álláspontot képviselt (mármint az író). Például a macskákról sziklaszilárdan tudta, hogy először is az igazi macska szürkecsíkos, másodszor pedig, minden macska csirkefogó. Nem fogadnak szót, nem fog rajtuk a tanítás. Följárnak az étkezőasztalra, kolbászt csennek a tányérról, árulkodó harapásnyomokat hagynak a kinn felejtett vajban, amit a nyalogatás sem tud egészen eltüntetni”. – Ha az író, a macskák helyett történetesen kutyákat örökölt volna a kúriával, akkor most egy kutyaregényt tarthatnánk a kezünkben? – Aligha, hiszen a kutyát nem lehet csak úgy megörökölni egy házzal, mert sokkolja, ha a régi gazda helyett egy újat kap, a macskát nem annyira. A könyv ötletét egy kisfiú adta, aki nekem szegezte a kérdést: miért nem írsz a macskákról? És elkezdtem írni a könyvet, ami először mesekönyvnek indult, csak menet közben váltott át regényre akkor, amikor ráeszméltem, bajos volna egy egész könyvet megtölteni a macskáim mindennapi semmittevésével. A macska–ember-kapcsolat egyébként több könyvemben is előbukkan. Azt hiszem, egy író számára ideális társ a macska, mert házias, otthonülő, mérsékelten emberkedvelő állat, akivel nincs sok baj. Ráadásul a társasági létről való felfogása erősen rokon az íróéval. Kétségkívül a macskának is, meg nekem is bizonyos mértékig szüksége van a társaságra, de csak mérsékelt hőfokon. – Miért pont Mandala lett a könyv címe? – A regényírás kicsit hasonlít a mandala elkészítéséhez. Az aprólékos részleteket az író valahogy úgy rakja össze, mint a mandalakészítők a saját mívesen kidolgozott motívumaikat. Az író munka közben pontosan tudja, hogy melyik részletet miért éppen oda szánta, ahol az megjelenik. Ami aztán az olvasó fantáziájában persze egészen máshogy is leképeződhet. Az apró, mozaikszerű mozzanatokból ő maga állíthatja össze a saját képét, a saját mandaláját. A különféle részletek közötti kapcsolatok addig élnek az író fejében, ameddig dolgozik a könyvön. Amikor elkészült, valahogy megszakadnak ezek az összefüggések és a maga egészében látja a munkáját. Lóránth Ida eLitMed.hu