– Elfogadod egy rendezőtől, ha olyat lát benned, amihez úgy érzed, hogy nincs közöd? – Abban az esetben, ha határozottan vázolja elém az elképzelését, akkor igen. Ha nyeklik-nyaklik, abból kiállok. És természetesen segitsen, hogy képes legyek olyan utat bejárni, olyan ajtót kinyitni, amiről nem is tudtam, izgalmas lehet. Egyébként nem kell mindenkivel dolgozni. Engem sem fogad el mindenki, ez ízlés dolga. – Mi történik, ha nem egyezel a rendezővel? – A jó rendező előbb-utóbb bekeríti a színészt, behúzza az elképzelésébe. A másik típusú találkozásnál, vagy nem leszek jó, vagy összeveszünk, rájön milyen kiállhatatlan perszóna vagyok, én meg felrobbanok, hogy miért kellett ezzel a dilletánssal találkozni. – Nem tudsz kisiklani a kezéből? – Az ritkán szerencsés. Az előadásnak - jó esetben - pontos koordinátája van, s ha én máshogy kezdek el dolgozni, az nem viszi előre a dolgot. – Van olyan, mikor ez a felépített koordináta rendszerből valami más lesz? – Egy társulatban jó esetben egyformán zenélünk, de van, amikor mindenki mást hoz. Ha ki akar ragyogni valaki, akkor más lesz belőle. Ha sikerül egyfelé kormányozni a hajót csodálatos tájakat fedezhetünk fel. Én ezt ismertem, a főiskola előtt, a Szkéné Színházban, Keleti Istvánnál kezdtem, ott ez lényeges volt, így kialakult bennem az egymásra figyelés fontossága.

fotó: Dömölky Dániel

– Miért lettél színész? – Erre nincs pontos válasz, talán, hogy a vörös hajam miatt feltünő voltam -persze ezt utáltam - de mégis éreztem, hogy figyelnek rám, és ez érdekes volt, aztán a középiskolában a biológia szakos osztályfőnököm unszolására kezdtem el verset mondani, ő terelgetett e felé. Onnan kerültem a Szkéné Színházba, Egyébként rendkívül gátlásos voltam, rosszul beszéltem. – Volt, amikor túlmentél egy határon, a szerep túlvitt rajta? – Többször is, de ez nem jó. Amikor nagy, szenvedélyes főszerepeket játszottam, próba után, amikor kimentem az utcára, azt sem tudtam, hol vagyok. A színészet egy szakma, tudnod kell dolgozni magaddal, tudnod kell, hogy milyen állapotokat kell felidézni magadban a különböző figurákhoz. Persze a hétköznapok néha beleszólnak. Most nehéz kezelni, hogy szombaton Huszár Zsolt, aki az Új Színházban kollegám volt, meghalt. Másnap játszottuk az Ölelj át című darabot. Könnyedén, jól ment, de van egy jelenet, amikor azt éreztem, hogy féken kell tartanom magam, hogy ne törjön fel a zokogás, egy vita jelenet, a férfival akit szeretek, de ő eltart magától. Az az érzékeny állapot, hogy nem tudom elhinni, hogy Zsolt meghalt, ott dobogott bennem, a jelenetbe az a sírás nem kell, de rekedt lett a hangom, remegett a gyomrom. Olyan is van, hogy beszüremkedik valami a hétköznapjaidból, amikor úgy érzed, mintha homokot rágnál, mert nem jön össze semmi, de azt a szenvedélyes jelenetet, akkor is el kell tudni játszani. Amikor Phédrát játszottam, aki 12 éve vágyakozik egy férfira, reménytelenül, szenvedélybeteg szerelmes, néha elzsibbadt a karom, emlékszem, arra gondoltam, hogy lefekszem a színpadra, és elpusztulok én is. Vagy az a nő, akit Tisztogatás c. darabban, Kaposváron játszok. A halálra készül, kilátástalan, reménytelen az élete, de mielőtt meghal, szembe kell néznie az életével, és próba közben kénytelen voltam én is szembe nézni a saját életemmel is. Bejöttek a saját történeteim, felszaggatja a szerep őket. – Mely életélményed erősebb, amit a színpadon kaptál vagy a valóságban? – Amikor az édesanyám meghalt, - idős volt és nagyon beteg -, nagyon erősen szeretett, szoros volt a kapcsolatunk. Ültünk a búcsúztatásán. Egyszer csak fölszakadt bennem egy sírás, mintha egy érintés lett volna anyámtól, megállithatatlanul bőgtem, semmi más nem volt bennem csak ez a bőgés, mégis közben figyeltem magam, mint egy oknyomozó szinész. Bármi történik, figyeled magad, hogy hogyan fogod ezt reprodukálni? Mi ez az élmény, hova rakod? Ez borzasztó. – Mégis melyik valóságodban nyílnak meg inkább a kapuk ? A színpadon vagy a hétköznapokban? – Is-is. A színpadon biztonságban vagyok, egy koordináta rendszeren belül mozgok. Kiengedhetem az energiáimat, hagyom működni. Itt, kívül is jó megnyílni, de itt nincsenek kipróbált helyzetek, óvatosabb vagyok. – Tudsz küzdeni? – Szívós vagyok, de van, hogy föladom. Oldalra lépek. Amiért nagyon küzdök, az nem jön össze, dupla erő jön velem szemben. – Kértél már szerepet? – Színházban nem. Amikor nagyon córeszban voltam, bekértem magam egy sorozatba, ami kisegített a bajból. – Te nagyon tudsz haragudni, igaz? – Ezen már túl vagyok. Negyven körül volt bennem irígység is. Rájöttem, nem érdemes. Olyan vagyok, amilyen, ha valami nem jön össze, azért leginkább én vagyok a felelős, nem jól müködtetem az energiáimat. – Mi az, amiért a legtöbbet tettél? – A fiam. Megadatott, hogy önzetlenül, permanensen szerethetek valakit. Szerencsére, nem olyan gyermeket szültem, akivel harcban állok, hanem olyat, akivel szimbiózisban élek. – Foglalkozol a múlttal vagy túllépsz rajta? – Ennyi idős korban az ember elkezd foglalkozni a múltjával, ráadásul most a kaposvári szerepem rákényszerít, hogy ezt tegyem. Rossz éjszakáim voltak e miatt. – Van néhány pillanat, amikor biztosan tudjuk, mik vagyunk. Aztán ismét kételkedéssel tekintünk magunkra. – Néha kitisztul a kép. 38 éves korom körül kezdett kinőni belőlem egy erős önbizalomhiány, sokáig tartott. Kutyául megszenvedtem a nőiségem változását. A súlyos önbizalomhiány hiba, hátrány, kellő energiával úrrá kell lenni rajta. Foglalkozom a szinházban stúdiósokkal, fontosnak tartom hogy ismerjék meg magukat, lássanak rá magukra. Szeretnék segiteni nekik,hiszen mindenki fél és küszködik magával, de ha kellő energiát feccolunk a „tükörbenézésre „ eredményt hoz. – Ismered magad? – Talán már igen. Prezentálok egy tanulási folyamatot. Halász Péterrel volt egy nagy élményem. Gyönyörű, lázadó ember volt, jártam a Lakásszínházába, gyűjtöttem a belőle jövő impulzusokat. Amikor hazajött Amerikából, dolgoztunk a Gyerekünk című produkcióban. Kezembe adott egy babát, játssz vele, én rossz passzban voltam, teljesen bedugultam, hagyj békén, mondtam, nem tudok. Ilyen nincs, mondta, a nullpontról akarni kell elmozdulni, ha csak egy millimétert, akkor annyit, a többit már hozza az az egy milliméter. – Mi a kapcsolatod a betegséggel? – Nincs vele nexusom, egy pillanatig sem vagyok hajlandó beteg lenni. Olyan nyűg, amitől meg kell szabadulni, talán ezért is vagyok ritkán beteg. Gyermekként a betegségek minden létező formáját átéltem, csecsemőként úgy adtak haza, hogy vigyázzon erre a gyerekre, nem biztos, hogy sokáig vigyázhat rá. Felnőttként azonnal túl akarok lépni rajta. – Jelnek veszed? – Abszolút. Tudom, hogy a betegség akkor jön, ha nem figyelek oda, hogyan élek. Szeretem a kiegyensúlyozott életet, ma már meg is tudom csinálni. Volt olyan időszakom, amikor állandóan bajom volt, de megvolt az oka, hogy mit nem tudtam megemészteni. – Hol vagy a legnagyobb nyugalomban? – Van egy hely, ahol mikor fölmegyek a dombtetőre, kilépek a térből és szinte légneművé válok. Ezt azóta tudom, amióta jogázom. Érzem, hogy képes vagyok valamit, talán magamat, átléptem. – Mi a viszonyod a halállal? –Talán van odaát, merem remélni, Most hogy a Zsolt meghalt… reménykedem, igen. A saját halálommal még nem tudok foglalkozni. Gyimesi Ágnes Andrea