hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Lecsupaszított kommunikáció


Gyimesi Ágnes Andrea
| |
 

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Los Angelesben a Walt Disney Stúdióban volt háttértervező, Berlinben filmkészítést, a Bécsi Operaházban szcenikát tanult, majd az ELTE-n pszichológiát, Philadelphiában művészetterapeuta-képzést, most egy XIX. kerületi kis közösség életminőségét formálja. Balkay Lászlóval, a Tárt Kapu Színház vezetőjével és a terápiában részt vevőkkel beszélgettünk.


Balkay László: Most épp egy társunkat búcsúztatjuk, aki az alapítók között volt, egy vidéki szeretetotthonba költözik. A verseiből tartunk egy kis bemutatót.


– A társulat tagjai magabiztossággal és természetességgel lépnek a színpadra…

– A szereplőink a művészet segítségével képesek megmutatni a lelküket.

– A kommunikáció tökéletesen lecsupaszított.

– A terápia része, hogy lejárnak próbálni, az előadás csak hab a tortán. Az igazi történet a próbák folyamatában keresendő, amikor megbeszéljük, hogy ki mit szeretne mondani, ők hozzák az ötleteket, mi csak a helyére igazítjuk azokat.

– Nem avatkozik be?

– Nem, mindenkit szabadjára engedek. Én ezt tanultam a mestereimről, Ruszt Józseftől és Várkonyi Zoltántól.

– A személyes élettörténetében mit jelent ez az állomás?

– Ez olyan összművészeti munka, amire mindig is vágytam. Képzőművészként kezdtem, zeneszerzéssel, filmmel, tánccal is foglalkozom. A művészet lényegének az igazán rászoruló emberek segítését gondolom. Egy pszichés beteg nem ismeri a társadalmi korlátokat, nem tudja, hogyan kell viselkednie, lehet, hogy épp ez a problémája.

– Hogy viszonyulnak az előadásokhoz?

– Várják, készülnek. Itt az olyan ember, aki a boltban nem mer egy kiló kenyeret vásárolni, vagy kivetette a családja, az iskolából eltanácsolták, nem kap munkát, rendszeresen felléphet, amit fölvesz a tv, a rádió, fesztivál díjat kap, megmutatkozhat.

– Ez olyan folyamat, amiben nap mint nap részt kell vennie.

– Igen, egy héten kétszer van próba, de gyakorlatilag minden nap itt vagyok. Otthon folytatom, tervezek, festek, zenét szerzek, készülök az új bemutatókra. Mivel pszichés betegekről van szó, a jeleneteket le kell kettőzni, hármazni, nem biztos, hogy mindig részt tudnak venni egy-egy előadáson. A kettőzés nem azt jelenti, hogy valaki helyett elmondja a verset, hanem, hogy egy rászabott szöveggel és formai világgal hasonló helyzetet teremtünk neki.

– Los Angelesben, a Walt Disney stúdióban volt háttérrajzoló...

– Tanulni akartam, hazahozni valamit, Philadelphiában is lestem el dolgokat.

– Hazatérve egy XIX. kerületi eldugott helyen egy kis közösség számára épít teljes életet. Elégséges cél ez?

– Ez óriási és különleges cél. Tudomásom szerint Magyarországon ilyen szinten, mint ahogy ez működik, nem csinálja senki, bár ezt félek kimondani.

– Ismeri azokat a színházakat, melyek hasonló indíttatásból gondoznak, gyógyítanak betegeket? A Tiszta Színház a leszokó alkoholistákkal dolgozott, a Baltazár Színház főképp a down-szindrómás fiatal felnőttek professzionális színháza...

– A Nemadomfel Együttes a sérült gyerekek zenekara. Jövőre a Thália Színházban a Baltazár Színházzal, ezzel a zenekarral közösen csinálunk egy nagyszínpadi gálaműsort. Ez volt a Fringe Fesztiváldíjunk.

– Önök nem hangsúlyozzák, hogy beteg emberekkel dolgoznak. Az előadást sem úgy hirdették, hogy fogyatékkal élők és pszichés betegek színháza.

– Nem. Társulatvezetőként ez számomra sokszor problémát jelent. Nem tudom, hogy eladni a társulatot. Legszívesebben azt írnám, hogy a Lipót mezőn alakult, s akkor nagyjából képbe kerül mindenki. Tárt Kapu Gyógyító Színház, hogy van ez, kérdezik? Amikor civilként arról beszélek, hogy hol dolgozom, az első kérdés az, hogy őrjöngeni fognak a színpadon?

– Ez leküzdhető sztereotípia.

– Persze, de a Baltazár Színház vagy a Nemadomfel Együttes esetében, amikor kilépnek a színpadra, a néző azonnal látja, hogy fogyatékkal élő emberek előadását fogja látni, itt más a helyzet. A tagjaink között lévő autisztikus embert hamar felismerik, de a skizofréniást már nem annyira. Nem akarok azzal érvelni, hogy sérült, elesett emberekkel dolgozom, ez nem cirkuszi mutatvány.

– Fölvetődik a kérdés, hogy ezt hangsúlyozni kell-e, erősítve a különbséget, azt, hogy a fogyatékkal élők mások.

– Igen, ez fontos kérdés, ráadásul megjelent a lakossági ellenállás is. Sajnálják őket, és valamennyire tetszik is, amit csinálunk, de megkérdőjelezik a támogatottságunk, miért kell ’ezeknek’ külön épület? Hiszen nekik nincs munkájuk, a gyerekét nem vették fel sehova, stb... Ezt is meg tudom érteni. Olyan is volt, hogy megkérdezték, mi miért alszunk szállodában egy fesztivál ideje alatt, mikor ő még sosem aludt ott. Magyarországon jelenleg abban élünk, hogy mindenki azt várja, hogy rajta segítsenek, azt nem nézik, hogy ők hogyan tudnának másokon, esetleg magukon is segíteni.

– A résztvevőket kérdezem. Mióta járnak ezekre a foglalkozásokra?

– Turcsák Alexandra: Négy éve. A színházi foglalkozásokra, a zenecsoportba, a kézműves csoportba is. Örülök, hogy befogadtak, nagyon jól érzem magam.

– Gyarmati Gábor: Az édesanyámon keresztül én előbb tudtam, mint mások, hogy ide költöznek, már vártam őket. Én voltam az első, aki innen, a kerületből jött.

– Nehéz volt beilleszkedni?

– T. A.: Nem annyira.

– Gy. G.: Én mozgássérült vagyok, édesanyám egészségesek közé járatott iskolába, mindig meg kellett magam védenem. E miatt sose volt beilleszkedési problémám.

– Az Önök számára mit jelent ez a közösség?

– T.A.: Nagyon sokat, majdnem mindennap itt vagyok. A Szigony utcába is járok, ott a társaimnak én tartom a dalkört. Itt pedig ismerkedem az emberekkel.

– Mit szeretnek itt a legjobban?

– T.A.: A színházat.

– Gy.G.: Én is. Az a legjobb, hogy a Laci nem szerepet ad, hanem magunk választhatjuk ki azt, hogy mit adunk elő, ha akartam énekelhettem is.

– Ön láthatólag kezdeményező alkat.

– Gy. G.: Ezért dicsérnek, de szidnak is. Az előnye a hátránya, mondják.

– T.A.: Látom, hogy amióta itt van, ő is sokat gyógyult.

– Gy. G.: Depresszióra hajlamos vagyok. Mély hullámvölgyeim vannak. A Tárt Kapunak köszönhetem, hogy amióta idejárok, csak kétszer voltam kórházban, azelőtt gyakran kellett mennem. Ebből is csak egyszer voltam rosszul, a második alkalom csak gyógyszerbeállítás volt. Ez gyógyító műhely, épp most gondolkodtam el ezen, hogy tényleg gyógyít, és úgy, hogy az ember nem is veszi észre, nem tűnik föl. Fontos, hogy nem elszenvedjük a Tárt Kaput, hanem beleszólhatunk abba, hogy mi történjen velünk.

– Ezt így éli meg?

– T. A.: Igen. Én nemrég voltam kórházban, de előtte sokáig nem kellett odamennem. Sokat segít ez a közösség.

– Milyen betegséggel küzd?

– Hebefréniát diagnosztizáltak. Most jól vagyok, be lehet állítani gyógyszerekkel.

– Milyen az, amikor nincs jól?

– Szédülök, depresszió, ilyesmi...

– Amióta idejár jobban van?

– Sokkal.

– Gy.G.: A számítógép használatát is itt tanultam meg. Nóra beíratott egy számítógép-internetes tanfolyamra egy tavalyi Európa Uniós program keretén belül.

– A családjuk támogatja, hogy ide járjanak?

– T. A.: Maximálisan.

– Megnézik az előadásokat?

– T.A.: Ha ráérnek, igen... Van egy tízéves kislányom, Kitti.

– Sose izgulnak?

– Gy.G.: Én? Izgulok.
– T.A.: Igen, de elmúlik. Minek izguljak, öt versenyt nyertem.
– Gy.G.: Egy nagy színész mondta, addig érdemes fellépni, amíg izgul az ember.

Gyimesi Ágnes Andrea


Kapcsolódó anyagok

Kollegiális Vezetés -- az új Háziorvosi Szakfelügyelői Rendszer

Tízpárti egészségügyi vállalás született Magyarországon

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Az elmegyógyintézet csak ürügy - Horváth Csaba rendező a Száll a kakukk fészkére című előadásról

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

Tovább


A transzgenerációs tünetekről - interjú Olga Szuligával

Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni.

Tovább


Őrségváltás a LAM-nál

Prof.Dr.Kiss Istvánt és Dr.Kapócs Gábort főszerkesztőket kérdeztük a 25 éves Lege Artis Medicinae (LAM) folyóirat jövőjéről.

Tovább


A hitvilág és a fogyasztás – videointerjú Antal Z. Lászlóval

Antal Z. László akadémikust a SZVT-n tartott előadását követően az emberi hitvilág és a fogyasztási mintázatok összefüggéséről kérdeztük. A kutató meglátása szerint a fogyasztói társadalom az emberkép és a hitvilág, a halálon túli történésekről alkotott kép erőteljesen összefügg.

Tovább


Lecsupaszított kommunikáció