– Hogy mutatná be magát első körben? – Vidéki lányként 18 évesen Budapestre csöppent, és itt ragadt kétgyermekes középkorú családanya vagyok, aki máig nem tudta megszokni a nagyvárosi nyüzsgést. – Mint pedagógus, mivel foglalkozik? – Matematika–fizika szakon végeztem az ELTÉ-n, matematikát tanítok egy budai gimnáziumban, osztályfőnök is voltam egy ideig. – Az adott iskolában tapasztalata szerint nagyobb közösség szintjén is működik az összetartás? – Mivel egy ének-zenei iskolában tanítok, az iskola specifikumából adódóan az összetartás, összehangoltság, a közösségi élet jóval erősebb tanulói és pedagógusi szinten is, a kórusmunka összetartó ereje minden téren felismerhető. – Hogyan jellemezné korunk függőségeit? A modernitásra jellemző a megszállott viselkedés. Egyes elemzők szerint ezt el is várja a kor. Mi erről a véleménye úgy is, mint gyakorló pedagógus? – Úgy gondolom, hogy a napjainkban megfigyelhető viselkedésformák is mind arra a két dologra vezethetők vissza, hogy az emberek tartozni szeretnének valahová és teljesíteni szeretnének valamit. A kötődés, és a szabadságvágy még hangsúlyosabban jelenik meg a kamaszok életében. Ha bármelyik szükséglet esetében hiányosság merül fel, akár a családban, akár a szűkebb közösségben, vagy a teljesítmények tekintetében – legyen az iskolai, vagy a mindennapi élet bármely problémája -, az érzékeny lelkű fiatalok labilissá válhatnak, és értékrendjük felborulhat. Gyakorló pedagógusként úgy látom, hogy a legfontosabb tényező a család, nagyon sok csonka, illetve mozaikcsalád alakult ki az utóbbi években, és a kamaszok elfogadó, vagy nemtörődöm hozzáállása mögött komoly sértettség, mellőzöttség érzés és szeretetlenség lapul. Tapasztalataim szerint hamar megnyílnak, és őszintén elmondják az érzéseiket, ha olyan nyitott, segítőkész pedagógussal kerülnek kapcsolatba, aki egyenrangú partnerként tekint rájuk. A sikertelenség, a kilátástalanság és a szülői figyelem hiánya (vagy túlzásba vitele…) sodorhatja őket azokra az utakra, amelyek elvezethetnek a játékszenvedély, a netfüggőség, vagy az élvezeti szerek használata felé. – Mi a véleménye a család, és az iskola preventív szerepéről? – Véleményem szerint az elsődleges prevenció a család feladata, de úgy látom, hogy sok helyen egyszerűen csak a tiltás és teljes elutasítás kerül napirendre, az ok-okozati összefüggések nem. A másik véglet, ami tapasztaltam, hogy a szülők is használnak élvezeti szereket – kábítószert is -, a gyerek ezt látja otthon, nem is furcsa neki, hogy ő is így éljen. Az iskola nagy felelőssége, hogyan kezeli ezeket a kérdéseket. Manapság egyre fiatalabb korban kezdik az intézmények a felvilágosítást, ami szerintem jó, de nem mindegy, hogy hogyan. Erre még szerintem nincsenek jól bevált módszerek, és a pedagógusok nagy része nincs is felkészülve arra, hogy ezekről a kérdésékről nyíltan beszéljen. (Leggyakrabban meghívott előadó tart prevenciós foglalkozást). Azt emelném ki, hogy mindenképpen a kommunikáció a legfontosabb, méghozzá a két-háromoldalú kommunikáció. A diákok véleményének meghallgatása roppant fontos tényező a megelőzésben. – Sokféle viselkedési addikciót ismerünk, és az orvostudomány is egyre több magatartásformát nevez el függőségnek. Az úgynevezett Z-generációnál már észlelhető a mobiltelefon-függőség, vagy internet-függőség. Az adott viselkedésforma ilyenkor olyan örömforrás, ami miatt esetleg elhanyagolhatják szociális feladataikat, vagy veszélybe sodorhatják egészségüket, szociális kapcsolataikat. Milyen nyomát látta mindennek személyes oktatási közegében, praxisában? – Az intézményünkben nagyon komoly kórusmunka zajlik. Ennek nagy előnye, hogy a diákok megtanulnak alkalmazkodni egymáshoz, fejlődik a szociális kompetenciájuk, és nem mellesleg fegyelmezetten viselkednek. Ez a közösségi összetartás és együtt éneklés nekik örömforrás. Természetesen „hozzá van nőve a kezükhöz az okostelefon”, de kóros használatot nem vettem észre egyikükön sem. Fontosnak tarom, hogy az iskolában ne tiltsuk a digitális eszközök használatát, hanem minél több alkalmazási területét tanuljuk meg együtt. – Külhonban a gyógyult szenvedélybetegek gyakran szociális munkásként illeszkednek vissza a társadalomba, és segítenek tapasztalataikkal a rászorulóknak… – Követendő példának tartanám, de ehhez sokkal szélesebb körű felvilágosításra lenne szükség az országban. A nem elfogadó légkör, az elutasítás még nagyon jellemző a rehabilitáción átesett „gyógyult” kábítószerfüggők, vagy akár alkoholisták esetében. Pedig az ő segítségük mindennél többet jelenthet egy a függőség mélységeit éppen megélő embernek. – Pedagógusként milyen elterelő technikákat említene? – Egyéntől függően a család ereje, a közösség ereje, a megbecsültség ereje jutott elsőként eszembe. Továbbá ismét a kommunikáció. Osztályfőnökként a pedagógus ismeri, figyeli, megérzi a gyerekek minden rezdülését. Bármilyen változás esetén szerintem az első lépés beszélgetni a gyerekkel, partnerként! Olyan feladatokat, elfoglaltságot kell neki kínálni, amiben sikerélményekhez jut, olyan közösségi programokat, kiscsoportos beszélgetéseket szervezni, amiben el tud merülni, fel tud oldódni. A nehezen megnyíló, vagy megnyílni képtelen kamaszok esetében fel kell venni a kapcsolatot a szülővel, és (a gyereket nem kihagyva) együtt beszélgetni. Ez sokszor nehéz, ha a szülő sejt valamit, és védi a gyereket, vagy esetleg támadja, megalázza. A tanárnak meg kell próbálnia az iskolai közösségben olyan elfoglaltságot találni neki, ami élményszerű, örömöt adó. Az ilyen esetekben a tanuló mellett álló igaz barátok és baráti társaságok hatalmas segítséget nyújthatnak. Nagy Zsuzsanna