hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Interjú Scheiring Gábor közgazdásszal a kilábalás esélyeiről


Interjú Scheiring Gábor közgazdásszal a kilábalás esélyeiről

| |
 

Interjú Scheiring Gábor közgazdásszal a kilábalás esélyeiről


A gazdasági válság kapcsán rendezett prágai konferencián a következő álláspontot fejtette ki: a magyarországi gazdasági krízis nem áll közvetlen összefüggésben az ország költségvetési deficitjével, illetve a szociális és az egészségügyi kiadások arányával a költségvetésben. Ebből számomra az következik, hogy a szociális és egészségügyi megszorítások sikeressége is kérdéses. Mi a véleménye erről a következtetésről?

– Olyan országok is válságban vannak, sőt, a miénknél súlyosabb válságban, ahol a költségvetés nemhogy deficites lett volna, de a válságot megelőző időszakban éveken keresztül többlettel is zárt. Ezek az országok – konkrétan Észtország és Lettország – a szociális kiadásaikat is drasztikus mértékben visszafogták, hiába, most mégis pánikszerűen menekül a tőke. A GDP-hez viszonyítva ezek az országok mindösszesen 12-13 százalékot költöttek szociális biztonságra. Természetesen nem azt szeretném mondani, hogy feltétlen jó dolog a költségvetési hiány, és hogy bármennyit fordíthatunk szociális kiadásokra, csak annyit, hogy egyszerűen hamis az az állítás, amely szerint a koraszülött magyar jóléti állam lenne felelős a bajainkért. Ráadásul, válság közepén különösen kérdéses, hogy a költségvetési hiány csökkentése lenne a cél. Persze a mi mozgásterünk korlátozott, részben amiatt, hogy az elmúlt években a politikai elit közös erőfeszítéseinek eredményeként vérlázító módon a 4 százalék feletti gazdasági növekedést kétszer is (2002-ben és 2006-ban, a választások éveiben) 9 százalék fölötti költségvetési hiány kísérte. Másrészt amiatt, hogy gazdaságunk nagyon nyitott, és a belföldi kereslet jelentős részét importból elégítjük ki. Ennek ellenére sokkal több mindent lehetne tenni, mint azt a hatalom megmondó emberei láttatják. Az egy ideológia, hogy a versenyképességet a szociális kiadások vagy magas redisztribúció korlátozzák. Egy olyan ideológia, amely a gazdasági válsággal látványosan megbukott. Bármennyire is fontos a piac, nem lehet mindent rábízni, a közszolgáltatások, így az egészségügy üzemeltetése nemcsak igazságosabb, de hatékonyabb is állami kézben. A világ legversenyképesebb államaiban magas a redisztribúció. A vállalkozók számára nem az az elsődleges szempont, hogy legyen minél olcsóbb a munkaerő és legyen alacsony az adószint, hanem az az alapkérdés, hogy az általuk választott termékekhez milyen munkaerő, olcsó vagy jól képzett és egészséges munkaerő szükséges. A magas hozzáadott érteket előállító gazdasági szektorok működtetéséhez megkerülhetetlen a jól finanszírozott és minőségi közszolgáltatások fenntartása.

A konferencia eredményeképpen megszületett a prágai NGO-deklaráció. Milyen egészségügyi vonatkozásai vannak ennek?

A legfontosabb annak leszögezése, hogy a pénzügyi befektetők túlzott kockázatvállalásának, hazardírozásának költségét nem lehet a társadalomra áthárítani megszorításokkal, a szociális rendszerek lerombolásával. Közvetve idetartozik a környezetvédelem ügye is, a környezet minősége és az egészségi állapot között közvetlen összefüggés van. A mai napig százmilliók szenvednek olyan betegségektől, amelyek a tisztítatlan, rossz minőségű víz fogyasztásának következményei. De az úgynevezett fejlett világ sem menekülhet a környezetrombolás egészségkárosító hatásaitól: az asthma prevalenciája drasztikusan nőtt, szinte népbetegséggé vált, a belvárosi levegő átlagosan három évvel rövidíti meg az életünket. A prágai nyilatkozat arról is szól, hogy a hármas válság szorításában, azaz a gazdasági válság, a szociális válság és a környezeti válság együttes jelentkezésekor csak akkor lábalhatunk ki igazán és fenntartható módon, ha szakítunk a múlt megbukott gazdasági paradigmájával. Ez persze komoly hatalmi kérdés is. Az egészségügy terén maradva: a gyógyszerlobbi feltehetően az egyik legkomolyabb gazdasági hatalmi tényező korunkban, amely közvetlenül felelőssé tehető a sokszor túlzott gyógyszerfogyasztásért, és az általában csak rövid távú és szűk látókörű egészségügyi szemléletért. Ráadásul ez roppant társadalmi költségekkel is jár, nem véletlenül „szállt el” nálunk annyiszor a gyógyszerkassza. Az állami takarékoskodás célravezető módszere a gyógyszermultik szabályozása lehet, nem pedig a közszférában dolgozók bérének csökkentése. Nem képzelhető el minőségi és működőképes állam Magyarországon, amíg a közszolgák nincsenek tisztességesen, az üzleti szférához mérten megfizetve. Persze vannak területek, ahol komolyan lehet spórolni az államigazgatásban, gondoljunk csak az állami cégek burjánzó igazgatótanácsaira és felügyelőbizottságaira, a közigazgatás állandó újraszervezésére vagy a közbeszerzések körüli korrupcióra. Az egészségügyből már évekkel ezelőtt sem lett volna szabad több forrást kivonni!

Hazánkban a közszolgáltatások leépítése és privatizációja nem új keletű jelenség. Vannak, akik szerint ez megkerülhetetlen ahhoz, hogy csökkentsük a pazarlást és a verseny révén javítsuk a hatékonyságot. A tb-privatizáció körüli viták idejében jelent meg Boda Zsolttal közösen egy könyve (Gazdálkodj okosan! Privatizáció és a közszolgáltatások politikája), amelyben másképp érvelnek. Mondana erről többet?

A mai főáram szerint az egészségügy hatékonyságának javításához magánbefektetőkre van szükség: ők hoznak pénzt, tudást és versenyszellemet. Ez így jól is hangzana. A Gazdálkodj okosan! című könyvben olyan tanulmányokat gyűjtöttünk össze, amelyekben szakértők elméletben és az egyes szektorok gyakorlatát vizsgálva járják körül a közszolgáltatások piacosíthatóságának kérdését. A fő üzenet, hogy a magánbefektetők csak igen korlátozottan jelentenek megoldást a közszolgáltatások forráshiányára. A befektető ugyanis – érthető módon – szeretné visszakapni a pénzét, továbbá hasznot (profitot) is akar realizálni. Ha a közszolgáltatások most is alul vannak finanszírozva, és a bevételek nem elegendőek a gazdaságos működtetésre, akkor hogyan lesznek képesek kitermelni a magánberuházó hasznát? Vagy az árak emelésével (amit vagy a fogyasztók, vagy az állam fog megfizetni), vagy pedig a szolgáltatás színvonalának vagy mértékének a csökkentésével, ami praktikusan a hátrányosabb helyzetű, alacsony fizetőképességű rétegeket fogja sújtani. Elvben persze elképzelhető, hogy a magánberuházó képes lesz hatékonyabban működtetni az adott közszolgálati vállalatot, és így nem vagy csak korlátozottan kell árat emelnie, szolgáltatást csökkentenie – ebben bíznak a liberális közgazdászok. Azonban számos eset mutatja, hogy a közszolgálati vállalatok olyan speciális piacot jelentenek, ahol a piaci logika csak korlátozottan juthat érvényre. A vállalati szintű hatékonyság valamelyest persze növelhető, de csak bizonyos határig, és félő, hogy a piaci verseny korlátozottsága (ami általában jellemzi a közszolgáltatásokat) nem erre fogja ösztönözni a magánberuházót, hanem inkább az úgynevezett „járadékvadász” magatartásra, ahol is az állami támogatásokból igyekszik többet megszerezni magának, vagy elhanyagolja a rábízott infrastruktúrát, és így csökkenti a költségeket stb. Minderre számos példát találhatunk a világ különböző országaiból: az adott közszolgáltatást romló minőség (szaporodó vonatbalesetek, romló vízminőség stb.), a szolgáltatásból kizárt csoportok, emelkedő árak, növekvő állami támogatás jellemzi a privatizáció után.
Az egészségügy nem pazarló fogyasztás, hanem beruházás, amely hosszú távon komolyan javítja a gazdasági fejlődés esélyeit. Erre már a közgazdaságtan is rájött, és újragondolta a növekedéselméleteit. Nálunk még mindig a pazarlás példájaként tekintenek az egészségügyre, pedig a ráfordított erőforrásokat a teljesítményhez viszonyítva valójában igen magas hatásfokkal dolgozik a magyar egészségügy. Az amerikai piacosított rendszer jóval több ráfordítással ér el szánalmasabb eredményt. Az egészségügyben és az oktatásban a piac bevonásának komoly korlátai vannak. A közgazdaságtan ezt az információs aszimmetriákkal magyarázza. Ha betegként legalább olyan tájékozott szeretnék lenni, mint az orvosom, ennek elvben nincsen akadálya: mindössze 15 évig kell aktívan képeznem magam az orvostudomány terén, hogy ezt elérjem. A piaci modell, azaz az egyéni választásra épített ellátásszervezés ezért tekinthető az egészségügy döntő részében nagyon rossz ötletnek: egyszerűen nincs hozzá elegendő információ az egyén birtokában. A következtetés röviden: az egészségügybe tehát forrásokat kell betenni, és nem kivonni és állami kézben egységes nemzeti kockázatközösséggel üzemeltetni.

Visszatérve a válságra, tehát lenne kiút az egészségügyi és szociális kiadások megkurtítása nélkül is?

Egyértelműen. Szórványosan, de hallani olyan hangokat, amelyek egy alternatív válságkezelést vázolnak. Elsősorban nem kiadáscsökkentésre, hanem szerkezeti átalakításokra van szükség. Rövid távon sajnos nem lehet megkerülni a költségvetési hiány kordában tartását, amihez egyfelől kiadáscsökkentésre is szükség van, de másképp. A nyugdíjkorhatár emelése korlátozottan, de járható út. Szintén érdemes változtatni a családtámogatáson, bár ez megtakarítással nem járna, itt ugyanis átcsoportosításra és nem elvonásra lenne szükség, mégpedig a gyes-gyed rovására többet kellene költeni bölcsődére és óvodára. Csökkenteni lehet a multiknak adott közvetlen támogatásokat vagy a minisztériumok kommunikációs költségeit, illetve az állami cégek igazgatósági és felügyelőbizottsági tagjainak fizetését. A vagyon és ingatlan megadóztatásával, a luxusfogyasztásra kirótt differenciált áfa-emeléssel növelhetőek lennének a bevételek. Ez a rövid táv. A hosszú távú fejlődés kapcsán, amit nem győzök hangsúlyozni, hogy hamis, hogy a magyar jóléti állam koraszülött lenne. Az egészségügyre és oktatásra fordított kiadásaink az OECD-átlag körül vannak. A foglalkoztatottság problémájának orvoslásához szükség lenne az élőmunkát terhelő járulékok csökkentésére, mindenekelőtt a legképzetlenebb rétegek foglalkoztatási költségeit kell csökkenteni. Az egykulcsos szja erre nem alkalmas. Az így keletkező hiányt részben vagyonadóval, részben pedig a természeti erőforrások használatának megadóztatásával kell fedezni, hogy a piaci szereplőket környezetileg is fenntartható magatartásra ösztönözzük.
Végül a rövid és a hosszú távot egyszerre szolgálná egy olyan költségvetési élénkítés, amely elsősorban a gazdaság zöld szektorait célozná meg. Ebben a legfontosabb szerepet az energiahatékonysági beruházások kaphatnák: a középülek, kórházak és iskolák felújításával három legyet is üthetünk egy csapásra. Egyrészt azonnali foglalkoztatásbeli hatása lenne, mégpedig a válság által legjobban sújtott képzetlen munkaerő körében, ahol szociális katasztrófa fenyeget. Másfelől az egészségügy infrastruktúrája elég rossz állapotban van, ennek felújításával jelentős megtakarításokat lehetne elérni néhány év leforgása alatt, s ezek a felújítások, nem mellesleg, a közérzetet is javítanák. Harmadrészt, jelentősen csökkenthető lenne ezáltal az energiahasználat, ami elemi feltétele annak, hogy hazánk teljesítse az Európai Unió keretében tett vállalást a szén-dioxid-kibocsátás visszafogására.


Scheiring Gábor: szociológus, közgazdász. Az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója, a Közép-európai Egyetem (CEU) doktorandusza. Tanulmányait a CEU-n, illetve a Budapesti Corvinus Egyetemen végezte, tagja volt a Társadalomelméleti Kollégiumnak. A Gazdálkodj okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája című kötet társszerkesztője, cikkei jelentek meg a privatizációról, a társadalmi mozgalmakról és a zöld politikai gondolkodásról.

eLitMed.hu


Kapcsolódó anyagok

Útmutató szerzőinknek

Nagy kockázatú hypertoniás betegek telemedicinális gondozásának célvérnyomás-elérést segítő és vérnyomás-variabilitást csökkentő hatása. HIRIHYP_TELEMED MHT

Az antihipertenzív kezelés hatását befolyásoló tényezők eredményességének vizsgálata (CONADPER-HU)

Hol vannak a „vérnyomásgének”?

A hypertonia kezelése szívelégtelen betegekben: a 2016-os európai és a 2017-es észak-amerikai ajánlás összevetése

Hozzászólások:

Nincs jogosultsága ehhez a cikkhez hozzászólni.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Az elmegyógyintézet csak ürügy - Horváth Csaba rendező a Száll a kakukk fészkére című előadásról

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

Tovább


A transzgenerációs tünetekről - interjú Olga Szuligával

Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni.

Tovább


Őrségváltás a LAM-nál

Prof.Dr.Kiss Istvánt és Dr.Kapócs Gábort főszerkesztőket kérdeztük a 25 éves Lege Artis Medicinae (LAM) folyóirat jövőjéről.

Tovább


A hitvilág és a fogyasztás – videointerjú Antal Z. Lászlóval

Antal Z. László akadémikust a SZVT-n tartott előadását követően az emberi hitvilág és a fogyasztási mintázatok összefüggéséről kérdeztük. A kutató meglátása szerint a fogyasztói társadalom az emberkép és a hitvilág, a halálon túli történésekről alkotott kép erőteljesen összefügg.

Tovább