– Önéletrajzában egy idézetet említ, ami szerintem nagyon is jellemző az Ön munkamódszerére, jól illeszkedik személyiségéhez:„Gutta cavat lapidem non vised saepe cadendo” - azaz kivájja a vízcsepp a követ, nem erejével, hanem gyakori esésével…, ennyire kötődik az irodalomhoz? – Esténként, ha nem tudok aludni, nem gyógyszert veszek be, hanem verseket írok. Ez munkaterápia számomra. Verseim, bevallom, eléggé melankolikusak. – Akkor ezek a versek nem publikusak? – Nem, nem. Csupán a tényt jelzik, hogy az utóbbi időben már az olvasással is tudok foglalkozni, és kulturális igényeimet kielégíthetem. Mert az életfilozófiámban szerepel, hogy az egyik legfontosabb dolog az életben a kiegyensúlyozottság és a harmónia. – Ez a fajta gondosság és előre tervezés a LAM szerkesztésében is megmutatkozott. Milyen ambíciók terelték a folyóirat irányába? – Úgy vélem, igazi alkotóműhely jött létre a szerkesztőségben. Szerettem megfontoltan megoldani a problémákat, és ha hiba akadt, nem bűnbakot keresni, hanem megfelelő megoldásra jutni. Életpályámon tapasztaltam, hogy az emberek sorsa egyfajta biológiai törvényszerűséget követ, vegyülnek benne az ellentétek, az élet és halál, éjszaka és nappal, az évszakok változása, mert mindennek ritmusa van. Tudnunk kell, hogy mi az, amit változtathatunk magunktól, és mi az, amit el kell fogadnunk. Fontos szakmai kérdés – az orvos lehetőleg helyesen döntsön. Ám a kognitív funkciók révén megismerhető világban sok a tévedési lehetőség. Úgy kell fölkelni és lefeküdni, hogy az ember hisz abban, hogy ez a nap hasznos lesz, és sikerül valami jót tennie aznap. – Milyen fordulópontokat tudna megjelölni a pályáján? – 2002-ben az ORFI Belgyógyászati és Gasztroenterológiai Osztályát vezettem, és amikor a hatvanadik életévemet betöltöttem, úgy éreztem, hogy az osztály szakmai színvonala és lehetőségei már nem fölfelé ívelnek. Levelet írtam a főigazgatónak, melyben közöltem, hogy még egy évig vállalom az osztályvezetést és utána nyugdíjba megyek. Szerencsés véletlen, hogy éppen ebben az évben Frenkl Róbert professzor, aki több mint tíz évig a LAM főszerkesztője volt, úgy vélte, hogy egy klinikus szemléletű személynek kellene átadni a folyóiratot. – A LAM is sokat kapott Professzor úrtól, mert az értékek megszilárdítása is lényeges fázis. Számos dolog tudatosodott ez alatt az időszak alatt, és kikristályosodott, hogy a LAM ténylegesen milyen álláspontot képvisel korunk vitás kérdéseiben. – Különösen a kezdeti időszakban sokat tanultam a szerkesztőség tagjaitól, meg is ragadom az alkalmat, hogy mindenkinek köszönetet mondjak ezért. A LAM az életem részévé vált, évekig a folyóirat ügyeivel keltem és avval feküdtem… – Professzor úr jelentős sportkarriert hagyott ott az orvoslásért. Nehéz időszakban volt fiatal. Hogyan lett úrrá a nehézségeken? Hogyan lehetett túlélni az adott kort az értékek csorbulása nélkül? – Tizenhét éves koromban édesanyámat egy daganatos betegség hirtelen elvitte, és ott maradtunk apámmal, testvéreimmel, három férfi anyám nélkül, és tovább kellett csinálni az életet. Így kellett fölkészülnöm az érettségire. Tizennyolc éves koromban rá kellett jönnöm, hogy az ember kizárólag magára számíthat. Mivel származásom miatt nem vettek fel az orvosi egyetemre, csaknem két évet segédmunkásként, egy ruhagyárban rakodómunkásként dolgoztam, s a Kossuth Nyomdában kézi szedést tanultam. Ne feledjük, az ötvenes években járunk! Ekkor sporttevékenységem sikereinek csúcsára értem A BEAC első osztályú kézilabdacsapatában sportoltam. Jó játékosnak tartottak a kézilabdában, ifjúsági válogatott voltam, majd bekerültem a nagy válogatott keretbe is. Végülis felvettek az orvosi egyetemre. Tudtam, hogy a sportkarrier szinten tartása egyre több időt igényelne és ez nehezen volna összeegyeztethető a szakmai ambícióimmal, ezért magam döntöttem el a sorsomat, levelet írtam a vezető edzőmnek, hogy lemondok a válogatottságról. Nem volt orvosi példaképem, és a családban sem volt orvos. Tudatosan kerestem hát a mértékadó személyeket. Olyan előadásokra jártam, ahol tudtam, hogy magas színvonalú, kulturált előadóval találkozhatom, például Magyar Imre belgyógyászat-előadásait hallgattam. Annak az utolsó korosztálynak a tagja vagyok, akinek voltak élő kapcsolatai a klasszikus medicina hazai legnagyobbjaival. Három főnököm volt, és mindhármójuk fényképe ott függött a munkaszobámban. – Ez egyfajta mester-keresés volt? Egyáltalán ki lehet mester az orvostudomány terén? – Eredményes orvos csak az lehet, aki rendelkezik belső szervezettséggel, harmóniával, és aki jó forgatókönyvet tud írni. Egyet a betegek gyógyítására és egyet hosszabb távra is. Egyetemi pályafutásom úgy kezdődött, hogy a Kórélettani Intézetben ott tudtam maradni. Tehát én voltam az a szigorló orvos, akinek egy lépést sem kellett tennie a budapesti állásért, holott már az is nagy szó volt, ha valaki egyáltalán Budapesten maradhatott, mert egyrészt a pártpolitika irányította a szelekciót, másrészt a lányok-fiúk helyezkedtek, könyököltek, még házasodtak is az ügy érdekében. Egyetemi állást kaptam, és megtanultam négy év alatt az experimentális munkához szükséges alapokat. Itt volt főnököm Sós József, akire nagy hálával tudok visszaemlékezni. A belgyógyászatot olyan klinikán kezdtem el, melynek a vezetője Pálos Á. László akadémikus volt. Nagyon tiszteltük, szerettük őt, de a klinika gyakorlati irányítását valójában docens tanára, Egedy Sándor végezte. És Egedy tanár úr odavett közvetlen munkatársnak, mondhatni a jobbkeze lettem. Amikor nyugdíjba ment, közleményeim alapján meglehetősen hamar tudományos minősítést szereztem, majd harminchét évesen kineveztek docenssé. Ebben az időszakban döntöttem úgy, hogy nem haladok tovább az egyetemi karrier útján, és nem várok arra, hogy egyetemi professzor legyek, s az első hívásra igent mondtam. Sikeres pályázat révén 1988-ban osztályvezető főorvos lettem az ORFI Belgyógyászati Osztályán. Másfél évtized alatt kiváló munkatársakkal kialakítottunk egy gasztroenterológiai profilú osztályt. – Úgy tudom, külföldön is jelentős szakmai kapcsolatokat épített ki… – 1978-ban ösztöndíjjal jutottam el Európa leghíresebb „májcentrumába”. Sheila Sherlock professzor irányításával lehetőségem nyílt angol nyelvű publikációk elkészítésére, melyek későbbi tudományos karrieremet segítették. Témám az volt, hogy hogyan lehetne a májbetegségeket korai stádiumban fölismerni. A máj sokáig nem okoz nagy panaszokat. A klinikára általában olyan betegek kerültek, akik nagyon előrehaladott májzsugorban, sárgán, leromlott állapotban, hasvízzel kerültek be, és már nem nagyon tudtunk rajtuk segíteni. Azzal foglalkoztam, hogy hogyan lehetne egyszerű laboratóriumi módszerekkel korai diagnózist adni. A vérben lévő enzimek közül milyen izoenzimek jelennek meg, ha a májjal baj van. Ezekhez a vizsgálatokhoz nem kellett májmintát kivenni - „biokémiai májbiopsziának“ hívtam ezeket a módszereket. Született is néhány angol nyelvű közleményem, melyeket ma sem kell szégyellnem. – A szakmai tudás bővülése mellett milyen jellemző tapasztalatokkal érkezett haza a tanulmányútjáról? – Az angol rendszerben láttam, hogy az sokkal szofisztikáltabb, sokkal inkább diszciplinákra tagolt. Angliában sokkal racionálisabban felépített rendszerben dolgoznak az orvosok, kevesebb az adminisztráció és a frusztráció. Számtalan elképzeléssel, nagy ambíciókkal érkeztem haza. Ám azt kellett megélnem, hogy az Orvostovábbképző Intézet, mely eredetileg épp arra lett volna hivatott, hogy továbbképezze az orvosokat, mereven elzárkózott javaslataimtól. Ezen a félfeudális, bebetonozott rendszeren semmilyen elképzelésemet nem tudtam keresztülvinni. Angliában 32 évvel ezelőtt minden előadáson minden hallgató kapott egy kérdőívet, hogy értékeljék az előadót, s amikor kimentek, leadták. Annak a portréja azután, aki az év oktatója lett, kikerült a falra. Ezt a kitüntetést roppant komolyan vették és nagyon nagy becsben tartották. Mindehhez csupán A4-es lapokra lett volna szükség itthon. Ám maga a rektor mondta: „nézd, Elemér, a felvetésed olyan ellenállásba ütközik, amit én nem tudok feloldani már”… – Holott ez ésszerű kontroll lett volna... – Vannak olyan elismert szakemberek, akik nem szeretnek oktatni, vagy nem modern eszközökkel teszik. Én magam 19 évet töltöttem ott, és tudok olyan kollégát, aki 19 éven keresztül ugyanazt az előadást, ugyanazokkal a diákkal adta elő. Szent Jeromos mondta, hogy nem az a baj, hogy hibákat követünk el, hanem, hogy ragaszkodunk hozzájuk. – Mi a véleménye korunk orvoslásáról? Mennyire fedi a jelenlegi állapot az Önben élő ideákat? Vannak még ideái egyáltalán? – Rendkívüli igényeket támasztanak ma már az orvosokkal szemben. Az orvos nem tud az adminisztrációs terheknek eleget tenni, nem tudja teljesíteni, amit elvár tőle a kórház, a kórházigazgató, a bevételt nem tudja teljesíteni… mindez egy nem jól strukturált rendszerben zajlik. Az orvosok kiégnek. Az orvoslás szépsége elvész, s mindez az egész világra jellemző trend. A medicina technicizálódott, merkantizálódott és hihetetlen bürokratikus terheket rak az orvosra. Dossziékban ott áll több ezer betegről az adat. Nincs is konzekvenciája annak a sok adatnak, amit kérnek. – Elvész a segítő foglalkozás szépsége… – Vegyük a régi festményeket, amelyek egy orvost jelenítenek meg: látható, hogy nincs olyan kép, melyen ne nézne a betegre az orvos, ne fogná a pulzusát. A beteget szemmel, érzékszervvel ténylegesen vizsgálni kell – így szól a szabály. Engem úgy tanított Egedy Sándor, hogyha megszólal a beteg, sokszor már a hangjából bizonyos betegségekre lehet következtetni, teszem azt a rekedt, mély hangból a pajzsmirigy-elégtelenségre. A tapintás, a kikérdezés és az alapos vizsgálat révén gyakran megvan a pontos diagnózis. Most azon dől el a beteg sorsa, hogy a CT-vel vagy MRI-vel készült néhány soros leletet megkapom, és megpróbálom összerakni a képet, abból szintetizálni, levonni a következtetést.…Hiányzik a plusz, mely az orvoslást olyanná tette, hogy okkal, joggal neveztük hivatásnak. Talán ez a szó túl fennkölt is ma már… Egy fél évszázad alatt ide jutottunk. A gépek fogják a beteget vizsgálni, minden csillog-villog és kiadja az eredményt - ez a jövő. – Elgépiesedett minden értelemben az orvoslás… – A betegre fordítható reális idő borzasztóan kevés. Kevés ahhoz, hogy a beteggel tényleges kontaktusba kerüljek. Ami pedig fontos lenne, hogy megnyerjem a beteget, hogy tanácsaimat megfogadja, és a kontrollvizsgálatnál esetleg meg tudjam dicsérni őt, hogy jó irányba haladunk. Nyolc vagy tíz perc jut csupán a betegre, pedig ő akkor lát engem először, le kell vennie a ruháját, el kell kezdeni vele beszélgetni. Hány perc van arra, hogy a beteget valóban levetkőztetve, valóban megvizsgáljam a feje tetejétől a lábujjáig és vissza?! Tőlem például nem megy el úgy beteg, hogy le ne mérjem a testsúlyát, s a testsúlymérés adataira azután reagálnom kell… Az orvosi pályán töltöttem ötven évet. Az orvos, vallom, a test és a lélek ismerője és tudója. Weöres Sándort is idézhetném: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. A gyakorlatvezető az én időmben egy belgyógyászat gyakorlaton a kórterem egyes betegeinél felhívta a figyelmet a lelki komponensre, a stressztényezőre. Ma maradnak eszközként az egyes műtéti megoldások és a gyógyszerek. – Tényleg ennyire hisz a modern orvostudomány a gyógyszerekben? –A betegek sokszor vidékről jönnek, többszáz kilométert utaznak. És ha egyszerű megoldást javaslok, amit meg is indoklok a betegnek, nincs az arcán az a megelégedett mosoly, mint mikor azt mondom, hogy el fogom küldeni egy olyan vizsgálatra, ahol pontosan körüljárjuk a dolgot, és a diagnózisért kissé jobban meg kell szenvednie. Ha az orvos nem gyógyszerekkel próbálja meg a gyógyítást, a betegek jelentős része elmegy az alternatív vagy komplementer medicina irányába. A hadiiparban és a gyógyszeriparban hihetetlen erő és pénz van. Ezeket az erőket akár jó irányba is lehetne terelni, de sajnos az érdekek nem ilyen irányba viszik a világ menetét. Némely szakmai protokollban már ott van az is, hogy egészséges embereknek is adjunk gyógyszereket, hogy ne legyenek betegek, ez a pleiotróp hatás. Nincs olyan szakma, ahol a protokollokban ne szerepelne legalább négy, de inkább öt gyógyszer. A gyógyszerpiac virágzik. A piaci részesedés megszerzése minden cég számra halálosan komolyan vett irányvonal. – Főszerkesztőként szembesülhetett a publikációs morál fonákságaival. Véleménye szerint miként lehetne megőrizni a tisztaságot, különválasztani az érdekeltségeket, hogyan maradhat a lektor etikus, amikor gyakran gyógyszergyári tanácsadóként is igénybe veszik szakértelmüket? – A piaci részesedés megszerzéséhez a szakmában mérvadó orvosok megnyerése első helyen szerepel. Tavaly az Egyesült Államokban jelent meg cikk az úgynevezett „szellemírókról”, vagyis olyan orvosokról, akik csak névlegesen jegyzik a dolgozatokat. Az említett cikk szerint a vezető folyóiratokban megjelenő közlemények tíz százalékát nem az első szerző írja. Decemberben voltam egy konferencián, ahol tapasztalható volt, hogy világhírű professzorok előadását a gyógyszercég állította össze. Egyesült Államokban azonban már kötelező deklarálni, hogy az illető milyen kapcsolatban áll a cégekkel, és a legtöbb, amit számoltam, tizennégy cég volt egy professzor neve mellett. Magyarországon bizonyos körök kézzel-lábbal tiltakoznak ez ellen a gyakorlat ellen. Holott a közleményekben jelezni kellene, hogy honnan kapott felkérést, pénzt, támogatást a szerző. A lakásomra harminchat magyar folyóirat jár, évek óta követem a magyar orvosi sajtó termékeit, és látom, hogy ezeknek a folyóiratoknak a többsége hogyan válik hiteltelenné. – Merre fog haladni a medicina, ha bizonyos érdekeket szolgál és cégek irányítják a háttérből? – Ez nagy kérdés számomra is. Nagyon szerettem az oktatást, és nem egy tanítványomat megerősítettem és támogattam abban, hogy orvos legyen. Hát ezt a tevékenységet teljesen abbahagytam. Úgy érzem, már nem tudok hatni a fiatalokra, irreális számukra, amit mondok, és már képtelenségnek tartom, hogy valakit az orvosi pálya felé tereljek. Mert ez a pálya már nem az, amit én megszerettem. – Ez nagyon szomorú. Azonban számos országos tudományos szervezetben, társaságban töltött be vezető pozíciót. Emberileg mi jelentett a legtöbbet, és melyiknek volt a legtöbb hozadéka? – Megelégedéssel mondom, hogy a tevékenységemet megfelelően értékelték, jutalmazták. Számos helyről kaptam oklevelet. Ám azokat értékelem igazán, amelyeket egy szakma vagy szubdiszciplína képviselőt valamelyest demokratikus módon megszavaznak. Belgyógyászati emlékérmet kaptam 1996-ban, tehát annak az évnek én lettem a belgyógyásza. A Gasztroenterológiai Társaságtól pedig Hetényi Emlékérmet kaptam, és Hetényi-emlékelőadást tarthattam. Ám a pályám csúcsa, s a legnagyobb élmény számomra az volt, amikor az Országos Reumatológiai Intézetből Koppenhágába ki tudtam valakit vinni, és ott ezen a betegen egy ülésben, nyolc órás műtéttel májátültetést és vesetranszplantációt hajtottak végre, Jakab Ferenc sebészprofesszor segítségével. Ahogy megvolt a donor, kaptunk egy riasztást, és Ferihegyre küldték a kis repülőt, azzal vittük ki a beteget. A műtét utáni negyvenedik napon az illető MALÉV-járattal teljesen egyedül jött haza. Nagyon nagy dolog volt látni, mire képes az orvostudomány. Mire képes a csapatmunka…, mert volt egy aneszteziológiai team, egy operatív team, s egy másik orvosi csapat, mely a donormájjal foglalkozott, azt készítette elő. Amikor a májat kicserélték, eljöttek a műtőből. Én nyolc órán át csak szemlélője voltam ennek a folyamatnak, de aztán úgy látni az illetőt, hogy a Margitszigetre ment a két gyermekével sétálni – ennél nagyobb ajándék szerintem a szakmában nincsen. Így aztán mégiscsak azt kell mondanom, hogy jó pályát választottam, és én magam nem tudnék más lenni - csak orvos. Nagy Zsuzsanna