A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót Sághy Tamás, Varga Gabriella és László Zsolt főszereplésével. A darabhoz Ökrös Csaba írt „szürreális indián” zenét, és Upor László dramaturg alakította át a darab szövegét. (Ken Kesey kiváló regényéből Dale Wassermann készített színpadi adaptációt.) Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.


- Hogy vagy?

Volt egy kisebb műtétem a napokban, csak érzéstelenítéssel. Hason feküdtem, a sebész vágta szét a hátam, közben a zenéről beszélgettünk. Imádja a zenét, kórusban énekel és zongorázik. Ha kifáradt, sokat műtött, akkor mindig Rahmanyinov első és második zongoraversenyét szokta játszani otthon. És minden második mondata poén volt. Egyszerre csak felülkerekedett a személye iránti érdeklődésem afölött, hogy épp szedi szét a hátamat. Annyira izgalmas volt mint ember, hogy magával ragadott, közben teljesen megbíztam benne. Miről maradtam volna le, ha elaltatnak...

- Ezév áprilisában volt a Száll a kakukk fészkére bemutatója Székesfehérváron. Foglalkozol még a darabbal? Változott azóta az előadás?

A bemutató után még sokat dolgoztunk rajta színészileg, de mostanra beérett. Finomhangolás történt, azzal a szándékkal, hogy bármilyen kis karakterszerepet játszik is valaki, akár csak egy pillanatra is, de meg tudja úgy szólaltatni a szerepét, hogy az kellő mélységet kapjon. Ez oda-vissza játék a színészek között, főleg egy ilyen darabnál, ahol egy csapatra épül a dráma. Nagyon fontos, hogy egymással mennyire pulzálnak.


(Fotó: Horváth Gábor, Vörösmarty Színház)

- A karakterek, amelyeket említettél, pszichiátriai betegségeket jelenítenek meg – laikus szemmel nézve elég pontosan. Mennyire voltak ehhez előképeitek?

Mind a színésznek, mind a rendezőnek érzékeny helyzet, amikor pszichés betegeket kell ábrázolni. Amikor ennyire éles dologról van szó, és konkrét orvosi fogódzókat kapnak, akkor nagy a veszélye annak, hogy illusztrálás indul el, ami nem szolgálja azt a színházi nyelvet, amivel az előadásaimat készítem. Ezért nem végeztem komoly orvosi tanulmányokat előtte. Ráadásul ez mégiscsak egy szakma, egy szakterület. Hogy jövök én ahhoz, hogy avatatlanul orvosi instrukciókat adjak, vagy orvosi tüneteket mutogassak a színészeknek? Nyilván a színészek utánamentek ennek a témának, hisz az a dolguk, és én is néztem fotókat és egy dokumentumfilmet, de igazán nem használtam. Ilyen-olyan tapasztalattal persze mindannyian rendelkezünk ezen a téren az életből. Emellett született olyan megoldás is, amit az alkotói fantázia hozott létre. Például hogy egy színész hogy tick-eljen, vagy hogy ábrázolja azt – ha mozdulatról van szó –, hogy bizonytalan, szexuálisan túlfűtött vagy kényszeres hazudozó.

- Nehéz ilyen karakterekkel dolgozni?

Nehéz, mert kiszolgáltatott állapot. Ebben a darabban a szereplők többsége folyamatos gyógyszeres befolyásoltság alatt áll. Nehéz megtalálni azt az arányt, hogy beteg emberekre nézve ne legyen bántó az ábrázolási mód. Közben pedig illusztrációba se csússzunk bele. Ezek a határok millimétereken múlnak. Rendezőként látnom kell, hogy hol van túlzás, és hogy még tisztességes-e. Szerintem nem kéne elárulni ezeket az embereket csupán egy hatás kedvért... Ha a látható tünetek adnák az előadás alapját, az utánzás lenne, majomkodás és olcsó hatásvadászat. A redukáltság akkor, amikor kiszolgáltatott emberekről beszélünk, sokkal fontosabb, mint a túlzott hőfokon való ábrázolás.

- Épüljön fel belülről az adott ember, legyen meg a maga története, ne csak a külső jegyei...

Igen.


(Fotó: Horváth Gábor, Vörösmarty Színház)


- Betegségként szerettétek volna kezelni ezeket a karaktereket, vagy emberi magatartásformákként?

Azért nem szerettük volna betegségként, mert ennek a drámának a lényege az – és egy hangsúlyos dramaturgiai ponton el is hangzik –, hogy mindenki önszántából van bent. Emiatt egészen más tartalmat kap, hogy ez egy elmegyógyintézet, és más tartalmat kapnak a pszichés betegségek. Erősen szimbolikus jelentéssel kezd bírni az, hogy van egy zárt intézmény, ahol terrorban, nyomorúságos fizikai és lelki körülmények között élik le emberek az életüket. Emellett a színpad műfaja is más, mint mondjuk a film. A Száll a kakukk fészkére című kultikus filmben jobban működik az, hogy beteg embereket ábrázolnak színészek. A színpadon az elmegyógyintézet csak ürügy.

- Egy műalkotás se jut eszembe, ahol az elme- vagy idegbetegség ábrázolásának ne lenne legalább kettős éle – de többnyire teljesen allegorikus.

Eszembe jutott most Csáth Géza, akinek rengeteg ilyen személyes élménye volt. Ez volt a forrása, ebből merített. De nála sem a beteg és betegség mivolta a lényeges, hanem a drámai hangsúlyok.

- Amikor kiválasztottad ezt a darabot, mi mozgatott benne?

Az az érzékenysége, hogy a benne megjelenő közeg a társadalom kicsinyített mása. Klasszikus felállás: van a nép, vannak az uralkodók, és van egy lázadó. Igazi dráma és igazi mese. Nagyon izgatott benne a színészi lehetőségek tárháza is. A motívumai pedig univerzális témák. Az indián sorsát igyekeztem a lehető leginkább kidomborítani. Nemcsak egy ember: egy egész nép is, benne van a világtörténelem, az ember maga. A megalázó és a megalázott szerepkörei. Egy halott kultúra, ami egyszer csak feltámad. Főleg az indián miatt esett erre a darabra a választásom. És vonzott ez a klasszikus körforgás: egy ember – McMurphy – megérkezik egy roncstelepre, és a roncstelepből megpróbál várat építeni. Lehetetlen küldetés, természetesen nem sikerül, egy embert mégis fel tud építeni, visszaadni a szabadságát. Ő maga belepusztul, de szép és tiszta a küldetése.

- Miért kell belepusztulnia?

Mert lehetetlenre vállalkozott. Az is megtetszett benne, hogy nincs küldetéstudata a figurának, hanem belecsúszik egy helyzetbe, amit ő maga csak fokról fokra ismer fel. Eleinte a könnyelműsége, játékossága miatt nem érzékeli, mennyire veszélyes a terep. Menetközben épül fel, közben tudatosul benne, hogy ez küldetés számára, megérik benne egy teljes világ megváltásának a vágya. Szinte biblikus. Az elején még egy cél nélküli emberről van szó, aki lébecol a világban, és igyekszik megúszni az életet. Úgy kerül be az intézetbe, hogy eljátssza az elmebetegséget, csak hogy ne kelljen dolgoznia a büntetőtelepen. Igazi nagy játékos, de megváltó lesz belőle.


(Fotó: Horváth Gábor, Vörösmarty Színház)

McMurphy megformálásakor fontos volt, hogy hús-vér ember legyen. Esendő. Ne legyen túlhangsúlyozott. Legyen benne törékenység, félelem. Ezen sokat dolgoztunk Sághy Tamással. Legyenek benne azok az ellenpontok, amitől ember lesz, nem hős. Ha nincs félelem, nincs mit legyőzni; akkor nincs tétje a figurának. Az nem elég, hogy jön egy csávó rágógumival, megmondja a frankót, aztán hazamegyünk.

- Mennyire működött ebben a darabban egymás mellett a prózai és a fizikai színház?

Amennyire kell. Nem kell feltétlenül telerakni mozgással, csak mert valaki egyszer azt mondta, hogy az a fizikai színház. Soha nem az a lényeg, hogy a műfajt prezentáljuk, hanem hogy az adott művet megfogalmazzuk. A fizikai színház kicsit misztikus fogalom. Egyre gyakrabban használják, de engem mindig inkább a darab érdekel, amit csinálok, nem a műfaj.

- Miért az indián világához kötődik a mozgásos nyelv?

Mert a történet alapvetően realista, például a szövegnek nincs különösebb költői hatása. A mozgás pedig általában az árnyalatokat igyekszik szolgálni. Az indián motívuma az, amit árnyaltan, költőien lehet megfogalmazni. Az ő szürreális látomásai hangsúlyosak a regényben. A filmben az indián nem kap kiemelt szerepet, ami nagy hiányossága – ha jól tudom, a szerző elégedetlen is volt emiatt.

- Meg se nézte a filmet. Öt Oscar után sem volt hajlandó.

Ez tetszik. Öt Oscar ide vagy oda, ő nem volt elégedett. Nem azért írta a regényt. Igaza van. A regény szerintem káprázatos alapanyag. Dale Wassermann színpadi drámája kevésbé, de Zöldi Gergely új fordítása sokat segített rajta. Maibbá tette.

- Mennyire akartatok elszakadni az elmeosztálytól mint tértől?

Az volt a szándékunk, hogy tágítsuk az értelmezést. Legyen asszociatív a darab, ne túl konkrét. Antal Csaba díszlettervező nagyszerű munkájának az a kulcsa, hogy a rácsos ketrecek mind nyitva vannak. Nagy sztereotípiával azt mondhatom, hogy az ember önnön korlátaitól szenved, és ezt hivatott jelenteni a díszlet.

- Nagyon szépek voltak a mozgatható ketrecek. Ahogy mindenki viszi magával a maga...

...rácsos kuckóját. (Nevet.)

- Volt más olyan darabod, amiben a nem hétköznapi mentális állapotoknak szerepük volt?

Majdnem minden előadásomban van arra példa, hogy felborul a psziché, és az adott karakter szélsőséges állapotba kerül. A nagy füzetben például Nyúlszáj szélsőséges karakter, és pszichésen roncsolt. De a szélsőséges színészet nem hatáselem, hanem a darabon belül kell hogy legyen létjogosultsága. Nem szeretném, hogy csak azzal menjenek haza a nézők, hogy képzeld, Krisztik Csaba anyaszült meztelenül mászkált a színpadon.

- Milyen eddig a Száll a kakukk fészkére fogadtatása?

Fehérváron szeretik, nagy az érdeklődés. Teltházakkal megy, 10-12 előadás volt eddig, de már elterjedt a híre a városban. Szereti a közönség, a fiatalok is. Budapestről is jönnek.

- A tavalyi évadban ezt éreztem a leginkább aktuális kérdésekkel foglalkozó darabnak. Pedig semmilyen kikacsintás nem volt benne, nem használtál olyan sablonokat, amelyeket a jelen állapotainkról szólva szokás.

Örülök, hogy te mondtad ki, nem én. Engem a jelenre vonatkozó rész csak annyira izgatott, amennyire a színházcsinálásban ösztönösen izgat az, hogy korszerű legyen. Sulykolni, erőszakolni, hogy közismert tartalmak jelenjenek meg, az szerintem illusztratív, fantáziátlan, és a közönséget is hülyének nézi. A közönség nem csak az egyszerű dolgoknak örül: képes befogadni az árnyalatokat, szereti a jófajta elvontságot. És ha absztrakt ábrázolásmódban fedezi fel a látott előadás és a valóság közti kapcsolatot, az a nézőnek mint gondolkodónak és műélvezőnek is nagyobb sikerélmény, mint ha egy az egyben hallaná és látná azt, hogy mi történik a világban.



Hogy csak egy példát mondjak a darab aktuális vonatkozásairól, ott a Főnéni, aki olyan hatáskörrel ruházza fel önmagát, amihez nincs papírja. Ő egy főnővér. Megzsarolja és sakkban tartja az orvost a kábítószerfüggése miatt, de nincs rá feljogosítva, hogy emberi életekkel rendelkezzen. Mégis ezt csinálja. Szakmaiatlanul van döntési pozícióban. Ha valaki ezt kiolvassa, akkor örülök, de nem erőltetem.

- Most mivel foglalkozol?

Most mutattuk be a Bartók Concerto-ját az Ördögkatlan-fesztiválon, legközelebb az Őszi fesztiválon lesz. Majd Gerhart Hauptmann Patkányok című drámáját kezdem el rendezni a Forte Társulattal. November végén lesz a bemutatója a Szkéné Színházban. A Vörösmarty Színházban pedig a Carment fogom rendezni. De nem Bizet Carmenjét. Prosper Mérimée regénye alapján írt Márton László kb. tíz éve egy nagyon izgalmas színpadi adaptációt. Az is hús-vér emberekről szól.

Cziglényi Boglárka
eLitMed.hu
2016.szeptember