hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A hippokratesi iskola kórtani szemlélete
Dr. Nemes Csaba orvostörténelmi sorozata III.


A hippokratesi iskola kórtani szemlélete
Dr. Nemes Csaba orvostörténelmi sorozata III.

| | |
 


A Corpus Hippocraticum gyakorlata száműzte a mágikus, természetfölötti, theurgikus elemeket (theurgia = az istenek akarata) és kórtanát az 5. századi természetfilozófia tanítására építette.

De az egyetlen őselemből kiinduló ion természetbölcselők vagy Demokritos monisztikus atomelmélete helyett Hippokrates végül Empedokles négy elemből felépített eklektikus ontológiai nézetét fogadta el. Ezt a természettudományos világképet vették át több lépcsőben kortársai és követői is, kiegészítve azt több, Socrates előtti filozófiai iskola tételével. Alapjául az a meggyőződés szolgált, mely szerint az univerzum és az emberi test építőkövei azonosak és ugyanazon természeti törvényeknek engedelmeskednek (antropomorf természetfilozófia). Mint a szofista Protagoras hirdette: „Az ember mindennek mértéke”. Parmenides és Alkmaion „isonomia”-elmélete az egészséget az alkotóelemek egyensúlyában (eukraszisz) vélte megtalálni. Thales és Herakleitos „víz és tűz”-teóriáját és Pythagoras harmónia-elméletét Hippon és a krotoni Philolaos ültette át az „ellentétek” kettős rendszerébe, a hideg-meleg illetve a száraz-nedves ellentétpárba. (Ezekről a Hippokrates előtti dualista elméletekről szól a Corpus Hippocraticum a diétáról és a régi orvostudományról szóló könyve.

Ezekre az ellenkező pólusú fizikai kvalitásokra vezethető vissza az allopathia elve is: „contraria contrariis curantur”, amely a homeopathia fellépéséig („similia similis curantur”) a gyógyszeres terápia alapját képezte. Hippokrates Anaximenestől átvéve ehhez hozzávette a levegőt, a testüregeket – Praxagoras szerint a verőereket is – kitöltő pneumát, amit majd a Kr. u. 1. században a pneumatikus iskola vezetője, az Attaleiaból származó Athenaios (Kr. u. 1. sz.) és a sztoikus filozófus Chrysippos épít ki egy mindent átfogó rendszerré (3. 10. 3 fejezet). A klasszikus humorálpatológia megteremtése azonban Polybos és Galenos nevéhez fűződik, akik Empedokles 4 elemét (föld, víz, tűz és levegő) a négy kardinális testnedvvel (chymoi, latinul: humores) azonosították (Corpus Hippocraticum: De natura hominis). A vér (haima) már Homerosnál is az életet adó principium; két másik testnedv, a nyák (phlegma) és a májban található sárga epe (chole) is jelen van élettani körülmények között és csak fokozott termelődésük (hurutos betegségekben és hasmenésnél) okoz betegséget. A negyedik hypotetikus testnedv, a lépben termelődő fekete epe (melaina chole, innen: melancholia) azonban először Polybosnál jelenik meg mint különösen pathogén tényező. A klasszikus humorális kórtan szerint ez a négy kardinális nedv a test legfontosabb alkotóeleme.
Végül Aristoteles és Galenos elméletében egészül ki a humorálpatológia további ellentétek négyes rendszerével, ezek elemi fizikai tulajdonságaival (hideg-meleg, száraz-nedves, 4 testnedv, 4 életkor, 4 vérmérséklet és a 4 évszak), amit az arab medicina is átvett. A szicíliai Philistion felfogásában a levegőnek a hideg, a víznek a nedvesség, a tűznek a meleg és a földnek a szárazság az élettani korrelátuma.


Hippokrátész (Rubens rézkarca, 1638.)




A hippokratesi orvoslás a betegséget a testnedvek kóros keveredésével (diszkraszisz, dyscrasia), fokozott termelésével, „forrásával”, a testnedv áramlásának (rhein) „elakadásával”, más testrészeken történő lerakódásával vagy a kórokozó ágens (materia peccans) gátolt kiválasztásával magyarázta. A betegség folyamat, átalakulás (Herakleitosnál: metabolé), stádiumai rendszerint az ún. „kritikus napokon”, pl. a 4., 7. vagy a 14. napon krízissel oldódnak. Ha ez elmarad, a betegség idült stádiumba megy át, illetve halállal végződik. Egy-egy testnedv túlsúlya nyilvánul meg a négy galenosi (flegmatikus, szangvinikus, kolerikus és a melankólikus) alkatban.

Egy természetes és jól vizsgálható élettani funkció, az emésztés analógiájára a betegség kezdetén a kórokozók még latens, nyers állapotban vannak jelen (apepsis). Klinikai tünetek csak akkor mutatkoznak, ha a kóros összetételű testnedvek „forrni” kezdenek (pepsis, coctio); a láz ennek külső jele. A forrás következtében a kóros testnedv „megérik”, a kórokozó csírák ártalmatlanná válnak; ezután kerülhet sor a pathogén ágens (materia peccans, pl. nyák, vér vagy genny) kiválasztására. Amivel a betegség egy kritikus stádium után visszafejlődik (lüszisz, lysis). Ha a materia peccans kiürítése természetes úton (orrvérzés, menses, izzadás, hasmenés, köpet) lehetetlen, a kóros és ártalmas anyagot művi beavatkozással (érvágással, köpölyözéssel, hánytatók vagy purgativumok adásásával) kell a szervezetből eltávolítani.

Ez a merev és a modern medicina felfogásától teljesen idegen kórtani elmélet – melyhez hasonló sémákat a kínai és az indiai medicinában is találunk – zárt, ellentmondás nélküli, racionális és logikus rendszer volt, alkalmas a betegségek keletkezésének kauzális magyarázatára és egy egyszerű, az ellentétek kiegyensúlyozását célzó terápia bevezetésére. Amíg egy orvosi világkép elmélete és gyakorlata egységes és felépítésében harmonikus, addig sikeres is marad. Ebben az értelemben az Asklepiadok gyógyító tevékenysége az 5. században eredményesnek mondható. Ez természetesen az orvosi tudás határainak ismerete és a beteg segítsége nélkül elképzelhetetlen. „Az orvos a művészet szolgálója; a beteg pedig az orvos támogatásával harcol betegsége ellen”.

Nem lenne teljes a hippokratesi medicináról alkotott képünk, ha nem említenénk világképének egy másik jelentős vonását, a környezet (évszakok, hőmérséklet, csapadékviszonyok, éghajlat, uralkodó szelek, a település fekvése, egyszóval a klíma), valamint a testi-lelki alkat és az egy tájra jellemző ún. „makrokozmikus” betegségek, járványok összefüggését. Hippokrates itt már nem orvosként, hanem antropológusként jelenik meg előttünk; ő a „földrajzi patológia” és az orvosi meterológia első képviselője. Ezen túlmenően Hippokrates még a fajok elkülönülését, a néptörzsek kialakulását is ilyen klimatikus különbségekkel magyarázza. A milieu fontosságát az újkori medicina sokáig elhanyagolta, korunkban azonban a túlélés feltételévé vált.

Az 5. században megszületett hippokratesi medicina az orvoslás történetében eddigi egyik legnagyobb paradigmaváltását jelentette. Ez a medicina gyakorlatot elméleti alapozás nélkül nem ismer. Megszületett az orvoslás művészete, a techné, amely azóta is a humanista gondolkodás egyik ismérve. Ez a század volt a görög művelődés aranykora, amelyben a tudományos gondolkodás kölcsönös „ozmózisa” a természetfilozófiából kialakult medicina és a Socrates előtti filozófia között soha nem látott intenzitást ért el. Művelődéstörténeti paradoxon, hogy mindez éppen akkor történt, amikor a görög városállamokban seregestül ágáltak a kuruzslók, a sarlatán gyógyítók és egyre-másra épültek Asklepios szentélyei.

Egy másik paradoxon: A hippokratesi medicina elemei idegen, kozmológiai hasonlatokra épültek. Az ember a világmindenség mása, modellje. Hogyan lehetett egy ilyen elméleti orvostudomány mégis sikeres a betegségek felismerésében, a kórjóslatban és a gyógyításban? Más szóval: miképpen jutottak el a látható jelenségek megfigyelésétől a láthatatlan erők működésének felismeréséhez? Az alábbiakban C. Lichtenthaeler segítségével erre keresünk feleletet. Spekulatív elemeket, empirikus gyógyító törekvéseket és antropomorf betegségelméleteket, valamint prognosztikai és terápiás utalásokkal teli kórtörténeteket az archaikus orvoslásban is találunk. A görög orvosok azonban ezen felülemelkedve hatékony és általánosan érvényes szabályokat, tudományos rendszert teremtettek. Valamennyi betegség egy egység, entitás, amelyet tipikus tünetek és kórlefolyás jellemeznek. A testnedvek „forrása”, átalakulása, majd kiürülése több betegség lefolyását is észszerűen magyarázta. A hippokratesi kor orvosának gondolkodását és diagnosztikai módszerét azonban csak akkor érthetjük meg, ha kilépünk a modern orvostudomány bűvköréből. Korunk orvosa hisz a kísérlet érvényességében. Tényeket gyűjtve azok oki összefüggését természettörvényekkel magyarázza. Az indukció módszerével a már ismert jelenségekből a még ismeretlen általánosra következtet. A tünetekből diagnosztizálja a kórképet, és ennek kórtani elméletét kísérletben ellenőrzi (falsificatio). Mivel a hippokratesi medicina a kísérlet fogalmát nem ismerte, módszerei alapvetően mások voltak. Mérhető tények helyett egy tünet megjelenési formáját vette alapul. A görögöknél a kísérletet az absztrakt gondolkodás helyettesítette.

Ha egy kosi orvos izzadó beteget vizsgált, nem arra gondolt, hogy milyen a verejték kémiai összetétele és kiválasztásának neuroendokrin mechanizmusa. Csak arra, vajon az izzadság meleg vagy hideg-e, és hogy az a test melyik pontján jelentkezik. Mert mindennek prognosztikus jelentőséget tulajdonított. Korunk kísérleti indukciós módszere a jelenségek világán túl az általánosat, a még ismeretlen természettörvényt keresi. Nem így a hippokratesi orvos, aki a láthatatlan vagy ismeretlen környező világ jeleiből halad az egyedi, az ismert és érzékszerveinkkel tapasztalható jelenség (pl. egy betegség tünettana) felé. Ez a deduktív eljárás a hasonlat, Anaxagoras definiciója szerint – „a jelenségek a láthatatlan megnyilvánulásai” – az analógia elvén alapul. Egy még feltáratlan kór mibenlétéhez, patogéniájához a természetben keres alkalmas mintát. Ha egy folyamat a makrokozmoszban létezik és ismert, az emberi mikrokozmoszban is jelen van és hasonló természetű. Innen a testnedvek „forrásának” elmélete. Azaz a külső világ jelenségeiből következtet a szervezetben működő ismeretlen erők (episzteme) jelenlétére. Hipotézisnek ebben a módszerben semmi szerepe sincsen, mert a hippokrateszi iskola megfigyeléseit kísérlettel nem igazolta. A testnedvek forrásáról, kríziséről, lerakódásáról és kiürüléséről szóló tanítás sem metafora, hanem törekvés a kóros folyamat értelmének megértésére. Ugyanez vonatkozik a prognózisra is, amelyben szintén deduktív módszerrel a tünetek tarka világából és a kórlefolyás szabálytalanságaiból következtet az egyetlen és egyértelmű kórjóslatra. Egyszeri jelenségekben a mindig érvényes általános törvényszerűséget keresni: a görög gondolkodás egyik tipikus jellemvonása, akkor is, ha ez a spekulatív elemek elharapódzásának veszélyével jár. Az 5. század a hamar termő elméletek kora.

Utoljára szóljunk még a természet és a természetfölötti erők viszonyáról a görög orvoslásban. Ebben is világképük csodálatos zártsága és egysége nyilvánul meg, anélkül, hogy ez a fejlődés akadálya lenne. A „környezetről” írott munkában az évszakok változása és vele a járványok fellépése egyszerre természetes és isteni jelenség (theion). A természet rendje egyúttal: isteni szabály és összhang. Az archaikus világképben a véletlen, az ismeretlen, a kifürkészhetetlen utal az isteni erők jelenlétére. Az 5. századi görögöknél éppen fordítva: nem az egyszeri esemény, nem a szingularitás, hanem a jelenségek szabályszerű periodicitása, a szokványos mindennapi jelenségek jelentik a csodát. Az istenek létezését. Ezért harcol a hippokratesi orvos a mágia, a „szent betegség”-et (morbus sacer) „gyógyító” sarlatánok ellen. Az orvos tisztelje az isteneket, de legyen mentes a babonától. Isteni eredetű, azaz szent betegség nincsen; ebben Hippokrates és kortársa Thukydides megegyeznek. Az epilepszia sem az, Hippokrates racionális kórtanában természetes oka van: az agy betegsége.

Dr. Nemes Csaba, Überlingen am Bodensee (E-mail: csaba@nemes.de, a szerző honlapja: www.medicine-history.de)


Kapcsolódó anyagok

Pályázati Felhívás - Segítő szakmában dolgozó alkotók részére

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Az elmegyógyintézet csak ürügy - Horváth Csaba rendező a Száll a kakukk fészkére című előadásról

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

Tovább


A transzgenerációs tünetekről - interjú Olga Szuligával

Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni.

Tovább


Őrségváltás a LAM-nál

Prof.Dr.Kiss Istvánt és Dr.Kapócs Gábort főszerkesztőket kérdeztük a 25 éves Lege Artis Medicinae (LAM) folyóirat jövőjéről.

Tovább


A hitvilág és a fogyasztás – videointerjú Antal Z. Lászlóval

Antal Z. László akadémikust a SZVT-n tartott előadását követően az emberi hitvilág és a fogyasztási mintázatok összefüggéséről kérdeztük. A kutató meglátása szerint a fogyasztói társadalom az emberkép és a hitvilág, a halálon túli történésekről alkotott kép erőteljesen összefügg.

Tovább


A hippokratesi iskola kórtani szemlélete Dr. Nemes Csaba orvostörténelmi sorozata III.