hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


A halál művésze



A halál művésze
Gyimesi Ágnes Andrea
| |
 

Árvai György, a Természetes Vészek Kollektíva alapítója, előadásaival bejárta a világot, dolgozott nagy- és független színházakban. Idén júniusban, a Prágában megrendezett 11. Nemzetközi Szcenográfiai Quadriennálén a magyar szekció tagja volt, és a legjobb kurátori koncepció aranyérmét nyerte el.

– Honnan ered a halállal való foglalatosság a te esetedben?

– Bennem van, de sokáig nem tudtam, hogy ezzel foglalkozom.

– Hogyhogy nem tudtad?

– Már sok mindent csináltam, mire visszafelé tekintve, felismertem a motívumot.

– Nem előrevetíted?

– Dehogy! Ez a történet izgat. Halálközelben is voltam, végigéltem apám és anyám halálát. Nem fogtam a kezüket, de ott volt a levegőben évekig minden jellemző. Nem inspirált jobban, hogy voltak ilyen tapasztalataim, de nem is tántorított el.

– Számodra mi a halál?

– Egyfajta kezdet. De nem a vallás felől közelítek.

– Minek a kezdete?

– A halál statikusan és permanensen ismeretlen állapot, talán ezért landolok folyton ennél a témánál. Lehet, hogy nem találok más olyan minőségű ismeretlent, ami lenyűgözne. A szerelem is lehetne ilyen, ha vonzana mint meghatározó életélmény, önkifejezési irány. Nem azért, mert megoldottam azokat az élethelyzeteimet, mindig zűrös utakon jártam, de nem találtam számomra érdekes kérdéseket benne.

– Mi az, amit keresel a halálban?

– A kérdésed tudatosságot feltételez, így hát nem tudok válaszolni rá. Egyszerűen oda lyukadok ki.





– Nem oda indulsz, de végül odakanyarodik a dolog…

– Majdnem mindig. Prágában, négyévente van a Quadriennálé világkiállítás, ahol az elmúlt évek díszlet és jelmez tervezői Brazíliától Japánon keresztül, bemutatják a munkáikat. A szakmának Európában ez a legnagyobb nemzetközi fóruma. Én már több kiállításán részt vettem, idén a 62 nap előadásom installációja nyerte a pályázatot. De az, hogy mivel töltjük meg, mi lesz az a tartalom, amivel megjelenünk Prágában, nyitott maradt, meghirdettük a díszlettervezői szakmának. Bárki jelentkezhetett, aki teljesítette az alapkiírás feltételeit, vagyis, hogy a vetített képet négy oldalról lehessen nézni egyenértékűen, nem úgy, mint egy színházban. Gyakorlatilag megbukott a rendszer. A pályázók ezt nem tudták magukban átdimenzionálni, mintha tv-t néznének, frontális, statikus képekben gondolkodtak.
Felvetettem, hogy találjunk ki egy nem létező művészt, aki már meghalt, építsük fel az életét, csináljunk neki honlapot, s egy mementó kiállításával jelenjünk meg Prágában. Öt alkotói energiából létrehoztunk egy zseniális Bodza W. Mihály polihisztor szcenográfust, története szerint dimenziókutatás közben eltűnt, s most e kiállításra rakjuk össze az életművét. Eredetileg az volt az én szándékom, hogy hozzunk létre egy nem létező hőst – ami ebben az országban adekvát szerep –, nem tud létezni, elpusztul, majd emléket állítunk neki. Toleráns voltam, megegyeztünk, hogy nem halt meg, csak eltűnt.

– Akkor még egyszer, mi van a halálban? Minek a kezdete?

– Nem tudom, csak azt, hogy valaminek a kezdete.

– Színpadra akartad vinni Nádas Péter Saját halál című művét. Neki van erre megoldása?

– Az, amikor utána tovább élsz, vicces halál. Nem vitatom, hogy egy ember életében őrületesen nehéz lehet túlélni önmagát. Volt egy ismerősöm, aki szíműtéten esett át, kiemelték a szervet, az agya konstatálta, hogy már nem él, majd kapott egy másik szívet, és visszatért. Nem tudta feldolgozni a történetet, súlyos depresszióba esett. Az agya nem volt fölkészülve arra, hogy ilyen is létezhet.

– Nap mint nap foglalkozol a halállal, meghalással?

– Nem. A saját életemet nem értékelem túl sokra.

– Ennek a kontextusában sem? A történeteidnek van egy ellenpontja, ahol egy kezdeti állapot várakozik rád. Ez akkora sansz, hogy bizonyos helyzeteket akár súlytalanná is tehet.

– Hát igen. Ha nyavalyáim lennének, beteg lennék, minden más lenne. De most még nincsenek, így egészségesen nem tudom fölbecsülni az életemet. Ám a végponton gondolkodni vagy a végpontban létezni nem okoz nekem gondot. Abban a pillanatban, ha a halál elveszítést is jelent, az más kategória.

– Ezek szerint nincs halálfélelmed.

– Egyáltalán nincs, és nem is tudom pontosan, mit jelent. Persze, ez nem egyenlő azzal, hogy éjszaka, sötétben, háttal végigmennék a tetőn.

– Tehát nem a lét megszűnéseként értelmezed, hanem a folytatásaként.

– Abban nem vagyok biztos, hogy van lét! Abban nem vagyok biztos, hogy ami most történik, az van. Ez kicsit összefügg azzal, amit idéztél (1), hogy létrehozol egy műalkotást, azonban nem rajzolod le, nem írod meg. Van?

– Igen.

–Ez itt, van? Mi a garancia, hogy ez létező? Az álom nagyon érdekes teszt. Az álmodó emberek a halálhoz is egészen máshogy viszonyulnak. Én intenzíven és mindig álmodom, emlékszem rá és élem is, amit az álom után leszűrtem magamnak. Úgy emlékszem az álmomra, hogy az életem ébren léte soványabb dimenzió, mint ami ott történik. Innentől kezdve nem tudom az ittlétet piedesztálra emelni. Mikor alszom, látszólag nem tudom kezelni a dolgokat, mégis közelebb vannak hozzám. Az életem ötven százaléka álomlét. Volt egy előadásom, melynek az volt a címe: Álomlét. A Csipkerózsika történetéből indultunk ki, még a Bozsik Yvettel. Mikor elvégezte a balett intézetet, az Operett Színházba került, s ott Csipkerózsikát táncolt, mi is előjöttünk egy verzióval.

– Nádas Péter író, a Saját halál című könyvében pozitív élménynek írja le, Beney Zsuzsa költő, tüdőgyógyász azonbanazt mondta egyik interjújában (2), hogy: Az én élményem rettenetes volt. (…) úgy éreztem, mintha borzasztó mélyről haladnék fölfelé, de amit lent hagyok, az a sűrű feketeség. (...) a lélek nélküli anyag..

– Nincs halálélményem, életélményem van csak. Ha mélyre mennék, biztos találnék ilyen élményt is. Az apámat visszahozták a halálból, olyan balesete volt még születésem előtt, amibe háromszor bele kellett volna halnia. Életben maradt, lehet, hogy onnan átörökített valamit belém.

– Beney Zsuzsa szavai szerint (3) ’ez olyan élmény, amely a mi gondolkozás rendszerünk számára pillanatnyilag felfoghatatlan. A Semmi maga, a semmi marad utánunk.

– A "semmi", nem rossz szó erre. Tudok vele azonosulni, mivel közel van ahhoz, amit arról gondolok, amit csinálok. Az közelebb van a semmihez, mint a valamihez, így aztán a halál is közelebb van ehhez.

– Amennyiben kezdetnek nevezed a halált, a kezdet nem lehet "semmi".

– Miért ne lehetne? Nullpont. Nem viszek semmit. Érdektelennek találom a formai életem jelenlétét. A privát nevemet is onnantól kezdve használtam, mikor a felelősségre vonás miatt kötelezővé vált.

– Svájcban volt egy meghatározó élményed…

– Kóborolás közben találtunk egy nagy kerítéssel elzárt területet, és egy óriási kaput, ami nyitva volt. Bementünk, körbenézve egy templomot, egy nagyobb házat, üvegházakat, szökőkutat találtunk. Nyitott lélekkel léptem be a templomba. Kopaszra borotvált, fehér ruhába öltözött papokat pillantottam meg, húsz éves kortól kilencvenig. Amint megálltam, azt éreztem, hogy a talpam besüllyed a padlóba, nem bírtam megmozdulni.

– Beszívott a tér.


– A tökéletes, gyönyörű képtől a földbe gyökeredzett a lábam. Ez nem ’népmese’ volt, hanem létező dolog. Egy rítust láttunk, csodaszép, leírhatatlan rendű koreográfiát, némán jöttek-mentek, hol ki, hol be, leraktak dolgokat, dolgoztak, praktikus szituáció volt. A kopaszságuk miatt összemosódtak a korosztályok, mi, az ő aspektusukból, nem léteztünk. Egyszer csak észrevettem, hogy tőlünk egy méterre egy ravatal volt felállítva, rajta egy nagyon öreg bácsi feküdt, semmi nem volt ráterítve. Az egésznek volt intimitása, nem nyilvános templom volt. Rájöttem, hogy a halott elengedésére celebrált előkészület részesei lettünk.

– Hogy jöttetek ki?


– Fogalmam sincs. Olyan dózist kaptam, hogy az érzet hetekig bennem volt. Ráadásul, ez ebben a kultúrában, Európában történt. Megváltoztak az arányok és a dolgok bennem. Éreztem, hogy ezzel kell valamit kezdenem. Csendzóna címmel jött létre egy előadás, mert amikor kiléptünk a kerítésen, megláttam egy piros táblát, melyre németül az volt írva, hogy Csendzóna, bár a környéken egyetlen élő lelket nem láttam.

– A halál több változatával foglalkoztál már. Az öngyilkossággal, a 62 napban (4), ami egy speciális változata ennek a történetnek, a hosszan tartó éhenhalás, s a halál beállta előtti fázisok vizsgálata. Van egyfajta eufória bizonyosfajta szélsőséges állapotokban...

– A 62 nap című darab tudatos választás volt, egyértelműen a halálról szólt. Volt több ilyen, három, négy előadásom talán, amire nem érvényes, hogy egyszer csak észrevettem, hogy megint odafordult. A mi kultúránkban a halál tragédia, negatív jelentéstartalmú, és veszteségként értelmezhető. Balin részt vettem egy temetésen, ami örömünnep volt. Persze ha egy gyermek hal meg, ott is tragédiának élik meg, de ha ott volt az ideje, „idejében” hal meg valaki, az teljes öröm.

– A 62 napban a test teljes funkcióvesztéséről szólt, amikor kizárólag a tudat létezik már.

– Pontosan. A test kontrollálja az agyat.

– Ez nincs messze a transzcendens élményektől, hiszen a testen felüli, a testet kikerülő dolgok létezésével foglalkoztál.

– Igen, de ugyanakkor kulturális számadás is történik. Abban a periódusban, mi jut eszedbe, miről beszélsz. Mi lesz fontos, mi irritáló? Számomra alapvetően fontos szereppel bírtak azok a momentumok, amit abban a végállapot közelítésben megemlít a szereplő. Megemlíti a szüleit? Nem. Ezt tudatosan kerültem, csak egyetemes dolgok kerülhettek be, ami lebontva persze akár egy korty vizet is jelenthetett.

– A haldoklás állapotában új asszociációs rend is születhet a tudatban.


– Én is ezt érzem. A 62 nap érdekes adaléka, hogy látta valaki, aki 40 napig végigcsinálta ezt. Levelében azt írta, hogy nem érti, honnan tudom, hogy ez valóban így történik. Örült, hogy nem használtam hatásvadász elemeket, melyek nagyon csábítóak lennének az adott helyzetben.

Jegyzetek:
1. Krasznahorkai: ’vajon olyan biztos-e, hogy tényleg nem lehet ecset nélkül festeni, hangszer nélkül zenélni, és nemhogy számítógép, de papír és toll nélkül írni…(…) képzeljünk el egy világot, MOST AZONNAL, amelyről tudomásunkra jut, hogy vannak valahol benne művészek, akik ecset nélkül festenek, hangszerek nélkül zenélnek és toll és papír nélkül írnak. ’
2. Beney Zsuzsa Beney Zsuzsa költő, tüdőgyógyász volt http://www.elitmed.hu/ilam/hirvilag/az_igazsag_arcai-1940/
3. Beney Zsuzsa u.ott.
4. http://balkon.c3.hu/balkon_2002_1_2/14szazados.html





Kapcsolódó anyagok

Útmutató szerzőinknek

Nagy kockázatú hypertoniás betegek telemedicinális gondozásának célvérnyomás-elérést segítő és vérnyomás-variabilitást csökkentő hatása. HIRIHYP_TELEMED MHT

Az antihipertenzív kezelés hatását befolyásoló tényezők eredményességének vizsgálata (CONADPER-HU)

Hol vannak a „vérnyomásgének”?

A hypertonia kezelése szívelégtelen betegekben: a 2016-os európai és a 2017-es észak-amerikai ajánlás összevetése

Hozzászólások:

4.,   Gyimesi Ágnes mondta   2011. Július 29., Péntek 22:43:00
Kedves Andrea!
Köszönjük. Igen, ez rémisztő a sokaság közepette, pedig átélhető létállapot.
Minden jót
GYÁA
3.,   Balkay Andrea mondta   2011. Július 25., Hétfő 12:26:44
Nagyon izgalmas dialógus volt, köszönöm!

A "semmi" e kényszeresen nyüzsgő kultúra emberének ijesztően hangzik.
A halál "előtt" és a halál "után" problémája is kultúrafüggő.
Számomra inkább egyidejűleg létezik evilág és túlvilág, a semmit pedig a jó és rossz beteljesedéseként is át tudom élni.

2.,   Balkay Andrea mondta   2011. Július 25., Hétfő 12:01:05
Nagyon izgalmas dialógus volt, köszönöm!

A "semmi" e kényszeresen nyüzsgő kultúra emberének ijesztően hangzik.
A halál "előtt" és a halál "után" problémája is kultúrafüggő.
Számomra inkább egyidejűleg létezik evilág és túlvilág, a semmit pedig a jó és rossz beteljesedéseként is át tudom élni.

1.,   Balkay Andrea mondta   2011. Július 25., Hétfő 11:17:24
Nagyon izgalmas dialógus volt, köszönöm!

A "semmi" e kényszeresen nyüzsgő kultúra emberének ijesztően hangzik.
A halál "előtt" és a halál "után" problémája is kultúrafüggő.
Számomra inkább egyidejűleg létezik evilág és túlvilág, a semmit pedig a jó és rossz beteljesedéseként is át tudom élni.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A baloldali könyvkiadó: Cserépfalvi

Cserépfalvi Imre könyvkiadó, könyvkereskedő 115 éve, 1900. július 28-án született.

Tovább


A számítógép atyja

Konrad Ernst Otto Zuse német tudós, feltaláló, a számítógép egyik "atyja" 105 éve 1910. június 22-én született Berlinben.

Tovább


A szemlencse-átültetés úttörője

Szvjatoszlav Fjodorov orosz szemorvos, a szemlencse-átültetés úttörője 15 éve, 2000. június 2-án halt meg.

Tovább


A zabolátlan költő

1431. április 8. Megszületett Francois Villon francia költő

Tovább


A halál művésze