hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


„Érzek én, csak nehezen…”



| |
 

Cs. Mária mellém ült a buszon. Megint, csak úgy, mint eddig, ha meglát, átfúrja magát a tömegen, örömmel üdvözöl, mesél, ott folytatja, ahol abbahagyta, emlékszik a legapróbb momentumra, mit osztott meg velem, és mit nem. Engedélyt kértem tőle, hogy megírjam a beszélgetéseinket. Beleegyezett.

– Két gyereket szült?

– Igen, de már csak egy él belőlük. A lányom 12 éves korában meghalt. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, nem kellene gyerek. Inkább szülnék békát, mint gyereket.

– Miért?

– Miért?! Azt a sok szenvedést, ami velük jár, a terhesség, a szülés, aztán a nevelés. A volt anyósom is állandóan keresztbetett, míg már nem engedtem látni az unokáit. Az anyámék meg a folytonos jajongásukkal megőrjítenek.

– Azt mondja meghalt a kislánya, mi történt?

– Egészséges, szép gyerek volt, kicsit bambula, de nem fogyatékos. Látszólag szófogadó, aztán a hátam mögött állandóan panaszkodott. Világ életében rosszindulatú volt.

– Rosszindulatú?! Hogy mondhat ilyet egy halott gyerekre?

– Úgy, hogy az apjára ütött! Itthon engedelmeskedett, aztán az iskolában csinálta a murit.

– Mit csinált?

–Verekedett, nem figyelt az órán, nem volt meg a leckéje, nem pakolt be, elvesztette a nehezen szerzett ceruzáit, könyveit. Folyton pótolnom kellett, de miből, könyörgöm, miből?

– Nem tudott neki segíteni? Leckét írni, bepakolni?

– Mikor? Dolgoztam, takarítottam, a semmiből főztem, még tanuljak is vele? Az az iskola feladata nem az enyém. Mondtam neki, hogy agyonverem, ha nem tanul, de az sem segített. A bátyja meg nem egy észlény, ő sem tudta megírni a leckéjét.

– Nem megírni kell, hanem közreműködni abban, hogy elkészüljön.

– Nem érti, hogy nem tudtam mikor? Későn jártam haza, örültem, ha tiszta ruhát adtam rájuk. De a bátyja is egy aljas ember lett, most bevarrták, azért látogatom, mégiscsak a fiam. Nem tagadom meg.

– Bevarrták?

– Bandázott, loptak, rongáltak, ez lett az eredménye. Nem akar dolgozni, pedig be kéne segíteni, hogy valahogy meglegyünk. Most égre-földre esküdözik, ha megváltoztatom a vallomásom, segíteni fog, meg dolgozni is.

– Megváltoztatja a vallomását?

– Ellene vallottam, tanulja meg, mi az élet. Most megkapja, ami jár neki. Ha ő ad nekem majd valamit, akkor én is adok. Elegem volt az ingyenélőkből.

– A kislányából is elege volt?

– Hát, hogy ne lett volna elegem! Enni azt kért, de egy mosogatást, söprést, azt nem, hiába mondtam, hogy ez így nem fog menni.

– Bántotta őt?

– Ki? Én? Dehogy bántottam! Néha, ha nagyon megmérgesített, akkor odacsaptam, de bántani, nem.

– Odacsapott, azaz megütötte. Ez bántalmazás.

– A gyerekem volt, nem? Azt csinálok vele, amit akarok, ez nem bántalmazás. Az, hogy néha kap egy pofont, az természetes.

– Nem természetes.

– Akkor, hogy neveli a gyerekét tisztességes életre? Magyarázással? Azzal sokra megy, nem használ semmit. A pofon, az igen, azt megjegyzi, aztán legközelebb majd százszor meggondolja, hogy szemtelen lesz-e.

– Szemtelen volt, azt mondja, mégsem tanult belőle.

– Nem, az apja úristenit!

– Akkor mégsem működött az, ha megütötte.

– Akkor legalább csönd lett egy darabig, nekem már ennyi is elég volt. Szét vagyok nyúzva, nézzen rám, én szép voltam, most milyen vagyok? Fogatlan, a hajamat sem tudom festeni. Ezt ők csinálták belőlem.

– A gyerekek?

– Hát, ki más? Az apjuk jól megruházott, majd lelépett, visszament az anyósomhoz, az meg óbégatott, hogy az unokáit látni akarja. De annak ára van.

– Ára?

– Ára. Segíteni kell minket, nem? Akkor kotkodácsolhat, hogy látni akarja az unokáit.

– Miben halt meg a kislánya?

– Beteges volt, abban. Köhögött, meg nyivákolt, hogy itt fáj, ott fáj, aztán karácsonykor meghalt.

– Az orvos mit mondott?

– Mondta, hogy halott, amikor kijött, aztán elvitték, még eltemetni se tudtam, segélyt kellett kérnem.

– Milyen betegségben halt meg?

– Mondták, fel is boncolták, de már nem tudom. Valamilyen elégtelensége volt. Engem vádoltak, vizsgáltak, aztán abbahagyták a vizsgálatot, nem én voltam. Én mondtam, hogy mindent megtettem, amit megtehettem. Az anyósom a mai napig engem vádol, hogy miattam halt meg. Nem szerettem, azt mondja, pedig szerettem, a lányom volt. Az anyám meg minden karácsonykor kiveri a palávert, feketébe öltözik, gyertyát gyújt, ezt mind el kell viselnem.

– Ön szerint, mi a halál?

– Volt, nincs, hát, az. Eddig kért enni, aztán már nem kér.

– Ennyi?

– Nem csak ennyi. Figyel engem, ott van, érzem. A lelke él, remélem, a mennyekben van, azért jó gyerek volt.

– Mégis mi a halál, próbálja megfogalmazni.

– A halál más, egészen más, mint mi vagyunk. Van is, meg nincs is. Ebben, az életben benne vagyunk, a halálban is benne vagyunk, de másképp.

– Hogyan?

– Őszintébben. Nem kell alakoskoskodni, meg szenvedni, a dolgok mennek maguktól.

– Nem kell alakoskodni?

– Nem. Meg magyarázkodni, csak úgy ott vagyunk, figyeljük az élőket. Nem kell máshogy gondolni, meg máshogy mondani. Úgy vagyunk, ahogy vagyunk. Krisztus ezt mondja, az igazság, meg az élet, hogy az ő. Akkor, ha meghalunk, mi is igazságban élünk, meg az életben. Meg a szeretetben. Én várom a halált, hogy tiszta szeretet legyen, ne kelljen össze-vissza gondolkodni, hogy mi legyen, miből élek meg, hanem csak a tiszta szeretet legyen. Van bennem szeretet, csak kiölte belőlem az anyósom, meg a mocsok férjem. Érzek én, csak nehezen.

– Várja a halált?

– Igen, megszabadulok ettől, ami itt van, és új leszek, olyan, amikor még hittem a jó életben. Már nem hiszek, ezért haragudtam a lányomra, hogy meghalt. Küzdök érte, szenvedek, erre ő meghal.

– Azt mondta, a kislánya figyeli Önt? Mit gondolhat arról, amiket mondott róla?

– Azt, hogy az anyja vagyok. Szenvedtem érte, itt hagyott, gyászolom, de nem öltözöm feketébe. Jézus megbocsát.

– Mit kell Önnek megbocsátania?

– Azt, hogy a világra hoztam a gyerekeimet. Miért? Hogy szenvedjenek? Mert szenvedtek. Ott jobban meglettek volna.

– Ott?

– Az Istennél. Ő jobban tudott volna gondoskodni róluk, mint én. Én csak ennyit tudtam adni nekik. Enni, meg tiszta ruhát. Az élet több, jó is kell, hogy legyen benne. Nekik nem volt jó életük.

– A fia még él...

– Igen, de ha meghalna, boldogabb lenne. Ellátnák az angyalok.


– Azt mondta, hogy várja a halált. Hány éves?

– 48. De eljön az hamarosan, már nem vagyok jól, sokat betegeskedem. A bánat kitépi a szívemet. Gondoltam, hogy megelőzöm a bajt, aztán annyi, de nem visz rá a lélek.

– Megelőzi a bajt?

– Hát, nyissz, aztán mehetek én is. Nem kell többet veszkődnöm, csak lennem. A kislányom vár engem.

– Biztos ebben?

– Biztos. Jó gyerek volt az, csak nem mutatta.

– Milyen a gyerekek nélkül élni?

– Könnyebb, el tudom látni magamat, valahogy kijövök a pénzből, ha dolgozom. Mondja csak, mindenki ezt mondja, milyen anya az ilyen.

– Nem mondom, ezt Ön mondja.

– De gondolja. Hát, anya az ilyen, iszik az ilyen anya!

– Iszik?

– Másképp, hogy lehetne ezt a mocskos életet elviselni?


Gyimesi Ágnes Andrea





Kapcsolódó anyagok

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Hogyan tekintenek a vidéki páciensek a gyógyszerészi szolgáltatásokra?

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Az elmegyógyintézet csak ürügy - Horváth Csaba rendező a Száll a kakukk fészkére című előadásról

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az egyik legizgalmasabb vidéki színház mostanában. Kiváló társulata magas művészi igényű, markáns, merész rendezésű, mégis széles közönség számára befogadható előadásokat játszik, számos műfajban. 2016 tavaszán mutatták be a Száll a kakukk fészkére című produkciót. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

Tovább


A transzgenerációs tünetekről - interjú Olga Szuligával

Néha elég csak annyi, hogy megkérdezzük, hogy az ön szülei életében mi volt akkor, amikor olyan idősek voltak, mint amilyen idős volt ön, amikor a tünetei megjelentek. Persze a kliens nem mindig tud tünetekről. Életeseményekről, furcsaságokról, viselkedésről, ismétlődő eseményekről, főleg érzésekről érdemes kérdezni.

Tovább


Őrségváltás a LAM-nál

Prof.Dr.Kiss Istvánt és Dr.Kapócs Gábort főszerkesztőket kérdeztük a 25 éves Lege Artis Medicinae (LAM) folyóirat jövőjéről.

Tovább


A hitvilág és a fogyasztás – videointerjú Antal Z. Lászlóval

Antal Z. László akadémikust a SZVT-n tartott előadását követően az emberi hitvilág és a fogyasztási mintázatok összefüggéséről kérdeztük. A kutató meglátása szerint a fogyasztói társadalom az emberkép és a hitvilág, a halálon túli történésekről alkotott kép erőteljesen összefügg.

Tovább


„Érzek én, csak nehezen…”