hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


„El tudom hordozni”


Gyimesi Andrea
| |
 

LAM 2006;16(5):492-5.
LAM-INTERJÚ


Él egy ember ebben az országban, aki önként arra szánja életét, amit ha úgy adódna, mások leginkább csak sorscsapásként élnének át – AIDS-es gyerekeket nevel. Mára csupán egy gyereke maradt. Ezt a beszélgetést most, a dolog természetéből adódóan, a beazonosíthatóság ellen, nevek és kézzelfogható adatok nélkül adjuk közre.

– Nagyon kevés dolgot tudok Önről, csupán pár apró momentumot, amelyekből próbálok az életéhez közelíteni. Azt azonban sejtem, hogy tudja, mit jelent az elhívás, s az a szó, hogy elhivatott. Vagyis valamit egészen pontosan tudni, és dönteni, anélkül, hogy bármi biztos vagy bizonyos lenne. A bizonyosság csak az elkövetkező, a döntést igazoló történetekben van, illetve lesz benne.
– Kap egy talentumot, s azzal kell élnie.
– Csupán megérteni, elhinni és felvállalni kell…
– 1991-ig éltem az életemet, amelynek életformája nagyon nem tetszett. Kerestem a helyemet, de nem találtam.
– Mi volt az az életforma?
– Az égvilágon mindenbe belefogtam. Dolgoztam cipőgyárban, voltam zöldséges, majd eladó, mivel egy barátnőmmel együtt 15 évesen kerültem Budapestre. Kemény volt, de olyan életet hagytam magam mögött, s zártam le gyerekként, ami még ridegebb volt. Itt a szüleimre gondolok. Apámat kivéve a családunkban mindenki egészségügyis volt, azért én is egészségügyi iskolába szerettem volna menni, de az anyám nem engedte. Ezért jöttem fel Pestre. Gyerekkoromban a kórház volt a mindenem. Mivel az anyám, a nővéreim, a rokonságom mind ott dolgoztak, azt a levegőt szívtam magamba. Azután beíratkoztam egy angol tagozatos gimnáziumba, de az számomra unalmas volt. Hirtelen elhatározással felköltöztem Budapestre, két műszakban dolgoztam. Tanulhattam volna, de dolgoznom kellett, hogy el tudjam tartani magam. Harmincéves koromig bármibe fogtam, semmit nem éreztem a magaménak. Egyszerűen nem voltam boldog.
1991-ben a Nemzeti Egészségügyi Intézet meghirdetett egy utcai szociális programot, amelyre jelentkeztem. AIDS-prevenciót végeztem mint utcai szociális munkás. Új fejezet indult az életemben, tudtam, hogy a helyemen vagyok. Öt évig jártam az utcára a melegekhez, akik közül sokan HIV-fertőzöttek voltak.
Időközben beíratkoztam a közép-európai teológiai iskolába, megtértem. Este fél 6-tól fél 10-ig tanultam, majd mentem a korzóra vagy a Népligetbe, beszélgettem velük, vittem nekik ezt-azt. Csak megjegyzem, hogy most fogtam bele ennek a történetnek a megírásába. Könyv lesz belőle. Folytatva a történetet: a megelőzésről voltak nyomtatványaim, amelyek egyikében olvastam, hogy Romániában 2600 gyereket megfertőztek HIV-vírussal, s ez nagyon megmaradt bennem. Közben rendszeresen jártam az AIDS-es betegekhez a László Kórházba. A földszinten voltak a felnőttek, az emeleten a gyerekek. Szóltak, hogy menjek fel a gyerekosztályra, van ott egy kisfiú, nézzem meg. Fölmentem, s ez a kis tökmag ott ült egy pici széken, akkor volt Marcikám hatéves. Rám nézett, s azt kérdezte: „hozzám jöttél?” S én ott helyben elolvadtam. Aztán jött a többi gyerek, összeszedtem őket, az egyikhez később le is jártam vidékre.
________________________________________
Rám nézett, s azt kérdezte: „Hozzám jöttél?”
________________________________________
– Lejárt vidékre?
– Minden hétvégén mentem a szülőkhöz, látogatni a beteg gyerekeket, meg egy másik kisfiúhoz is, és ehhez az angyalhoz, a Marcikához hétköznap jártam be a kórházba. Megismertem három gyereket, három családot, plusz a Marcikát, akinek nem volt családja. Az egyik évben úgy döntöttek a kórházban, hogy ennek a kisfiúnak nevelőszülőket keresnek. Ezzel párhuzamosan egy másik gyereknek is, aki intézetben élt, épp akkor kerestek nevelőszülőt. Õ a kórházból azért került nevelőintézetbe, mert az édesanyja eltűnt. A kisebbik, Marcika, kórházban, a nagyobbik gyerek nevelőintézetben – mindketten AIDS-esek. Nagy nehézségek árán megkaptam őket, a nevelőszülőjük lehettem, Budára költöztünk, s kezdtük a közös életünket. De egyedül voltam, egyedülálló szülő nem nevelhet gyermekeket. Szerencsémre, keresztény vagyok, s a gyülekezet mögém állt. Úgy vettem magamhoz a gyerekeket, hogy a lelkipásztor megígérte, hogy mindig mellettem lesznek majd. Isten szépen helyrerakta ezt.
– Az örökbefogadási procedúrában van különbség egy egészséges és egy AIDS-es gyermek között?
– A nevelőszülejük vagyok, nem fogadtam, nem fogadhattam örökbe őket. A kicsinek az édesanyja, a nagyobbiknak pedig a rokonai nem akarták. Marcika, a kisebbik, ráadásul a mai napig román állampolgár. A másik az, hogy nevelőszülőként fizetést és ellátmányt kapok, ellenkező esetben egy fillérem nem lenne, és a gondozás mellett másutt dolgozni szinte kilátástalan dolog.
– A kicsit elhagyták a szülei?
– A kicsi Romániában fertőződött meg. Az édesanyja férjhez ment, további gyermekei lettek. Ellátni egy AIDS-es gyereket, plusz a többi gyereket! Ebbe családok mentek tönkre. Ha nem hagyta volna itt az anyja, már nem élne. Én ezt értem, megértettem. Láttam, mit művelnek velük, főképp vidéken. A környezetük félt tőlük. Egyszerűen nem lehetett békében megmaradni, marták, fenyegették őket, szították a tüzet körülöttük. A kórházban létrejött egy alapítvány, s a körülményekhez képest nagyon jó dolga volt Marcikának, egészen más lelkülettel jött hozzám, mint az, aki nevelőintézetből érkezett. A kettőjük közt az volt az óriási különbség, hogy az egyiknek halálra volt zúzva a lelke, a másik ellenben szeretetközösségben élt. Marcikát hazahordták az orvosok, a doktornő, aki kezelte, az ápolók. Rendszeresen kaptunk pénzt arra, hogy vigyük el nyaralni. Valójában neki több családja volt.
– A rendszeresen szedett gyógyszereket honnan kapják?
– Mindig a kórház biztosította. Most már a Gyermek-AIDS Alapítvány fedezi; van, amit a kórház.
– A nagyobbik fiacskája miképp került ide?
– Hat és fél éves volt, amikor hozzám került. Tizenöt éves, amikor meghalt. Õ jött a nevelőintézetből.
– Az intézetben hogyan tudták megoldani, hogy egy AIDS-es gyereket ellássanak?
– A betegszobában élt, de nagyon nyitott volt az ellátás. Kapcsolatban lehetett a gyerekekkel. Nem féltek tőle, pedig AIDS-es volt. Talán az igazgató miatt, aki nagyon szeretetreméltó ember, és igazán értett az intézetvezetéshez. Láttam, hogy milyen jó dolguk van ott a gyerekeknek. Amíg ott élt a nagyobbik fiam, a testvérbátyja járt hozzá. Nézzen körül, ez a lakás az intézeté, mindent ők vettek nekünk! Hihetetlen nagy szerencsém volt, mellém állt a gyülekezet és a másik oldalon a munkahelyem.
Marcikám volt a súlyosabbik eset, és mégis ő él. Istenfélő gyerek, e nélkül nem élne. Úgy hoztam haza, hogy éjjel-nappal ment a hasa, hányt, csontsovány volt. Hatszor „temettem el” hét év alatt. Romlott az állapota, majd megerősödött, s ez így ment hullámokban.
– Akkor szinten lehet tartani ezt a betegséget?
– Igen, s várni, hogy mifelé megy.
– Mifelé?
– Itt maximálisan megkapunk mindent. A gyerek megkapja a gyógyszerét, a táplálékkiegészítőket, vitaminokat és szeretetközösségben él. Valószínűleg, ha űznék, hajtanák, mint a nagyobbikat, akkor már rég meghalt volna. De ha nyugalomban élnek, békességben, akkor tovább tud élni, ez a felnőttekre is vonatkozik. Én a gyógyulás csodájában hiszek.
– Vannak sorsfordító pillanatok. De tudni kell, hogy a csoda nem csak úgy odajön, hanem sok mindent kell tenni érte.
– Isten adott egy lehetőséget. Vagy elfogadod, vagy nem. Ha hajlandó vagy továbbmenni azon, amit ajánlott, akkor igen. Gazdag és teljes az életem. Én ebbe a szolgálatba – mert ez nem munka – belebetegedtem. A másik oldalon viszont van az életemnek egy olyan illata, olyan szintje, amit Istennel megélek, hogy mindegy, hogy mennyire nehéz, mindegy, hogy mennyit szenvedünk, mégis túl tudunk lépni mindenen. Nehéz volt elviselni, hogy a gyerekek betegek. A nagynak a lelke volt a beteg, a kicsinek a teste. S olyan viszonyokat kellett teremtenem, hogy ne sérüljenek tovább. Én is úgy jöttem ebbe a kapcsolatba, hogy semmim sem volt. Az iskoláimat is közben végeztem el. A gyerekeknek sem volt semmijük, hármunknak egymáshoz kellett szoknunk, meg kellett egymást tanulnunk, s állítom, hogy messze jobb kapcsolatunk volt, van, mint nagyon sok családban a családtagoknak.
________________________________________
Olyan viszonyokat kellett teremtenem, hogyne sérüljenek agyerekek tovább.
________________________________________
Isten mindenre megtanított. Én a mai napig figyelem az embereket, amit mondanak, megszűröm, s átveszem, ha jó tanácsot vagy bölcsességet hallok. Nekem minden adott ahhoz, hogy bármit megtegyek. S ez lesz belőle: egy beteg gyerek tizenöt–húsz évet is megél még! Egyébként meghalnának. Marci majd eldönti, hogy merre akar menni, bár ő is, mint én, misszionáriusnak készül. Példának ott áll előttem Teréz anya, Albert Schweitzer, akik betegekkel dolgoztak, és sosem fertőződtek meg. Az AIDS és a lepra olyan betegségterület, amelyért bármit megtennék és meg is teszek.
– Amikor a melegeknél felvilágosító és hittérítő munkát végzett, sikerrel járt?
– Ezt nem tudom lemérni.
– Nagyon szerették, igaz?
– Nagyon, nagyon. Annyira jó volt a kapcsolatunk. Meghallgattam őket, majd elmondtam a véleményemet. Nem lenyomtam a torkukon, hogy pusztulj el, ha nem úgy élsz, ahogy mondom, hanem csak elmondtam a véleményemet. Isten szándékát. Azt, hogy mivel tud védekezni, s hogy van kiút ebből az egészből.
– Van, akivel tartja a kapcsolatot?
– A melegekkel mára nem, de AIDS-es felnőttekkel igen. Van egy barátom, tíz éve megtért, olyan vékony, mint az ujjam, elvileg nincs immunrendszere, azt mondják az orvosok. Jelenleg magas szintű, kiváló életet él. Megélte a Kaposi-szarkómától kezdve az AIDS-nek minden kínját, megélte azt, hogy hamarosan meg fog halni. Beíratkozott a teológiára, elvégezte. Azóta Istennek szolgál, embereket szolgál. (…) Ma idős emberekkel foglalkozik, az egyik szolgálat vezetője lett. (…) Nem ásta el magát az AIDS miatt. Ma is tartok kapcsolatot felnőttekkel, de csak mértékkel – gyerekekkel foglalkozom.
– A korzóra és a Népligetbe járók között tudtak szűréseket végezni?
– Igen, de olyan is volt, akire tízszer, tizenötször vártam, hogy elkísérem, de mégsem jött. Az esélyt megteremtettük arra, hogy szembesüljenek azzal, hogy AIDS-esek, de sokan féltek ettől. Pedig minél előbb elkezdik a kezelést, annál tovább ki lehet tolni az élettartamot. Ha a fertőzöttségéről valaki nem vesz tudomást, nagyon gyorsan olyan stádiumba kerülhet, és másokat is odajuttathat, ahonnan már sehová nincs út. A László Kórházban láttam és látom is, hogy az osztályvezető főorvos mindent megtesz a betegekért. Hiszem, hogy az egyik legjobb ellátást kapják Európában. Létrehoztak egy alapítványt is. Állítom, hogy Magyarországon az AIDS-betegeknek messze jobb dolguk van, mint nagyon sok más országban. Mégis támadják őket (a kórházat).
– Miért?
– Mert túl sokat várnak el, holott a kórháznak nem az a dolga, hogy eltartsa a betegeket.
– A betegek vagy a külvilág támad?
– A betegek. Mindig az támad, aki kap.
– A nagyfiú belehalt ebbe a betegségbe?
– Az volt a fájdalma mindvégig, hogy nem élhetett együtt a családjával. Nagyon szeretett engem, de a családja után vágyott az utolsó pillanatig, amit megértettem. Az anyja eltűnt, a bátyja egyedülállóként Ausztriában dolgozott, a másik testvérének három gyermeke van. Mellé egy egész ember kellett, és tudomány, tapasztalat, szeretet és végtelen türelem…
– Hová jártak iskolába?
– Nem vették fel őket sehová, hiába kopogtattunk. Először a Magyar Gyermek AIDS Alapítvány taníttatta őket, kijárt egy tanárnő. Jelenleg a gyülekezet segítségével létrehoztunk egy alapítványi iskolát. Néhány óra ott van, s a többi a nagy iskolában a többi gyerekkel. Először külön voltak, aztán beolvadtak a nagy egyházi iskolába. Ahogy idővel a szülők elfogadták a betegségüket, s ezzel együtt őket is.
– Nem hiszik el, hogy az AIDS így nem veszélyes?
– Egyszer elgondolkodtam, hogy ha több egészséges s egy AIDS-es gyermekem lenne, akkor kinek a javára döntenék? Azt kell mondjam, hogy az egészségesek javára. Amint a többiek kezdték megszokni a gyerekeket, a szülők is feloldódtak. Látják, hogyan élünk, és hogy nincs semmi baj velük. Mára már idejárnak tanulni, játszani az egészséges gyerekek, itt alszanak, de ehhez el kellett telnie hét vagy nyolc évnek.
– Természetesen a vallási közösségen belüli jelenségről beszélünk.
– Persze, állami iskolában nem létezik ilyesmi.
– Itt, a házban tudják, hogy a gyermekei AIDS-esek?
– Senki nem tudja. Nem szabad megmondanom.
– Félelmet szül az emberekben.
– Eddig nem mondtam meg sehol, és ezt a döntésemet soha nem bántam meg. Az én felelősségem, hogy vigyázzak azokra a gyerekekre és felnőttekre, akik idejönnek. Rögtön észreveszem, ha egy gyereken van valamilyen vágás vagy seb. Ha beteg, nem engedem be. Ha az én gyerekem beteg, akkor sem engedem be. Kutya kötelességem, hogy vigyázzak a többi emberre, s meg is teszem. Nem tartom helyesnek, hogy nem mondhatom el, de nem teszem ki a gyereket az örökös bántalmazásnak. Köszönöm, láttam hogyan bánnak vele a felnőttek és a gyerekek is…
– Hogyan bánnak vele?
– Volt olyan orvos, aki rendkívül agresszíven beszélt a gyerekemmel, mert félt tőle. Aki fél, az mindig megsebzi a másikat. Ma már úgy tekintek rájuk, hogy te félsz, én meg lenyelem a félelmedet. Ha tudok vele beszélni, és meg tudom győzni, nyertem egy embert. Nem fogok senkit rákényszeríteni a mi életünkre. Az ajtónk nyitva áll, ide az jön be, aki akar. Ha nem akar, nem jön be. Ha az egyik ember nem vállal valamit, mindig van egy másik, aki bátrabb.
________________________________________
Ha az egyik ember nem vállal valamit, mindig van egy másik, aki bátrabb.
________________________________________
– Volt olyan, hogy komoly atrocitások érték a gyerekek állapota miatt?
– Igen, de ezt nem mondom el magának sem. Elástam, elbújtattam, nem akarok vele foglalkozni. Csak azért beszélek erről, mert szeretném kifejezni, hogy a kapcsolatot senkire nem kényszerítem rá, és mindig van egy másik lehetőség. Nagyon jó életünk van, gazdag, tartalmas. Viszont nem vizsgáljuk a múltat. A gyerekem élete sokak előtt példa, tisztelik és imádják. Kis termetű, ahhoz képest, hogy 17 éves. Azonban kiváló jellem.
– Ha felneveli Marcit, nem akar több gyermekkel foglalkozni?
– Ha lesz AIDS-es gyerek a környezetemben, akkor igen, de egyelőre nincs. És valójában én már a leprásokkal szeretnék foglalkozni. Fekete-Afrikába készültem misszionáriusnak – de összetalálkoztam a gyerekekkel. És most Ázsián gondolkodom, ott sok leprás van.
– Telepek vannak és elkülönítik őket?
– Nem mindenhol. Van, ahol az AIDS-esekkel együtt vannak. Isten megmutatja, merre menjünk. Nem köthetem Marcit, hogy merre menjen. Én vagyok a bázis, etetem, itatom, kimosom a ruháit, azonban önálló személyiség, neki kell meghoznia a döntéseit. Tizenkét éves korukban magam elé állítottam őket, s azt mondtam, hogy eddig én álltam mellettetek, most ti jöttök. Most Isten előtt ti vagytok felelősek a döntéseitekért. Adok egy példát, ha követed, követed, ha nem, nem. Ez a gyerek követte.
– Ön miért lett beteg?
– A stressz, ami ezzel a munkával jár, nem egy köznapi ember életéhez mérhető. Ember legyen a talpán, aki éveken keresztül nézi, hogy a gyermeke folyton rosszul van, reggeltől estig megy a hasa, hány, és nem tudja, még mi várható, sem a dolgok kimenetelét. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elmúljon a félelem. Isten kezébe teszek most minden percet, nem szorongok, nem félek, a haláltól sem. Megtanultam, hogy a gyerek nem az én tulajdonom, Isten azért adta, hogy vigyázzak rá, de erőt is ad neki és nekem is. Ma már szemernyi félelem sincs bennem, bármilyen beteg ember itt lehet, meghalhat előttem, el tudom hordozni. S ha nem a saját bőrömön tapasztalom meg, soha nem tudtam volna elhordozni ezeket az embereket, sem a kicsiket, sem a nagyokat…
– Pedig már akkor megtért, nem?
– De akkor még tudatlan voltam. Se tapasztalatom, se tudásom.
– Mi hiányzott, a bizalom?
– A hitetlenségem nagyobb volt, mint a hitem. A hitemet Isten kimunkálta, van tapasztalatom, gyakorlatom, tudásom.
– Milyen végzettsége van?
– Van egy missziós szakon végzett teológiai diplomám, egy szociális gondozó, ápoló, egy hospice-ápolói és az utcai szociális munkás, valamint a hivatásos nevelőszülői bizonyítvány.
– Ezek egymásra épülnek.
– Egymást kiegészítik. Nyolc évig jártam a teológiára, amit ott tanultam Istenről, egész más volt, mint amikor először kinyitottam a Bibliámat. Nem csak a száraz tanítás van most már bennem, hanem a gyakorlat is. Hiába áll ott a fejedben az ismeret, ha nem gyakorlod!
– Miért pont az AIDS-esek és a leprások? Annyiféle fájdalom van…
– Isten azt kérdezte: „Elmész-e ide követségbe?”, mondtam: „Megyek.” Ha nem megyek, ad mást. Nem kényszerít semmire.
– Mit érez bennük?
– Rájuk nézek, s azt érzem, hogy te vagy a testvérem. Nem azt látom, amit más lát, én csak azt látom, hogy szeretem őket. Nem tudom máshogy elmondani.
– Tiszta képlet. S azt gondolja, ha felnő a gyermek, akkor elmegy, s ott fog élni? Mondjuk Kínában? Ázsiában?
– Burmába szeretnék menni. De addig, amíg a gyerekem itt van, ő az első. Ha Isten azt mondja nekem, hogy menj, akkor megyek. Akkor Isten szava az első, de akkor őt jó kezekbe rakta.
– Ez is elhívás. Ez olyan, mintha minden elő lenne készítve.
– El van döntve.
– Az ember szinte tudja a sorsát.
– Lehet tudni. Azt mondja, kérdezz, s én válaszolok. Én kérdezek. S mindig ad választási lehetőséget. Nem látom, de hallom. S tudom, ki beszél hozzám. Kegyelemteljes gyülekezetbe járok, nem azt mondja, hogy csináld, és pusztulj bele, hanem választási lehetőséged van. Döntsd el! Ha úgy gondolod, Istentől van, s van kedved hozzá, menj. Támogatunk. Ha nemet mondasz, keresünk mást. Ha úgy gondolod, hogy pihenned kell, pihenj. Ha kiszolgálom a gyerekemet, ők is kiszolgálnak. Minden nap jön valaki látogatóba, elvisznek minket orvoshoz. Jobb dolgunk van, mint a legtöbb embernek.
– Ez nem úgy van, ha valaki „ráteszi magát” a sorsára, akkor a sors eltartja? Minden értelemben, mint fizikai s mint szellemi élőlényt. Ha valóban rálépsz az utadra, akkor kezes számodra a világ, ha nem, akkor nem.
– Ha az utadon jársz, s mégis kimész belőle, falakba ütközöl, és előbb-utóbb csak visszatérsz. Ha nem, akkor egy rom lesz az életed.
– Ezt csak Isten képes megtenni? Én nem vagyok rá képes?
– Önerőből is meg lehet tenni. De nincs az a finom illata az életednek és nincs az a finom íze. Kaphatok úgy is egy gyönyörű almát, hogy belül mégsem olyan az íze, mint kívülről látszott. Azonban mikor Isten mondja, hogy menj el Romániába a lepratelepre, s erre én, hogy jó, elmegyek, de nincs pénzem, nincs erőm, nincs akaraterőm és egészségem sincs. Erre ő: „Erről majd én gondoskodom.” S ad pénzt, erőt és akaraterőt. Nem igaz, hogy magamtól meg tudom ezt tenni. Amikor Isten küld oda egy embert, vagy mint neked, talentumot ad, mondjuk, szépen rajzolsz…
– Énekelek.
– Ha te a talentumoddal kiállsz és énekelsz, mennyi gazdagságot adsz a lelkemnek! Nekem a két kezembe adta a talentumot, hogy lemossam annak a betegnek a hátát, hogy bekenjem egy kis olajjal, hogy megfordítsam a lepedőn, hogy énekeljek neki vagy meséljek. Például, azt sem tudtam, hogy tudok mesélni. Olyan meséket mondok a gyerekeknek, hogy az csuda!
– Milyen ellenérzéseket szül a környezeted ez iránt a munka iránt?
– Nem érdekel. Téged érdekel?
– Most már nem. Amikor elkezdtem énekelni, akkor azt hittem, hogy az én hibám, és rosszul teszem a dolgom. Az elhívás azonban egyértelmű. Nem vagyok vallásos, azért kérdem, hogy irányíthatom-e a sorsom?
– Megteheted, de sokkal nehezebb. Te nyitott vagy Istenre. Én mindezt a gyakorlatból ismerem.
– Ez mit jelent?
– Ez más, már együtt élsz vele. Tőle kérek tanácsot, erőt, mindent tőle kérek. Könnyebb valakire rávetni az egészet, s elvenni tőle az erőt, mint nekem gondolkodni, s erőlködni folyamatosan, hogy valamit létrehozzak. Én is gondolkodom, csak egy olyan elme van a segítségemre, aki mindent lát, és mindent tud. Én részleges ismerettel rendelkezem, ő mindennel rendelkezik… ezért tudok elmenni az AIDS-esekhez, a leprásokhoz.
– Vannak olyan emberek, akik átszűrik a világon ezt az információt, csak nem tudnak róla, vagy nem arra vannak kitalálva, hogy ezt tudatosítsák magukban. Én is úgy érzem, hogy sok mindent tudok előre.
– Sok mindenben segít Isten már akkor is az embernek, amikor az még nem ismeri. Mindenkinek van az életében egy pillanat, amikor Isten megközelíti, s azt mondja, figyelj ide, itt vagyok.
– Mi a halál?
– Kétféle halál van. Van az örök halál, amikor valaki elutasítja Jézus Krisztus nevét, s a pokolba megy. Ez nem függ attól, hogy mennyi jót vagy mennyi rosszat tett. Vagy válaszol neki, s örök élete lesz a mennybe, vagy a pokolba kerül. S ez a klinikai halál után jön.
– Mi a pokol?
– Ahogy a mennyország létezik, úgy a pokol is azok számára, akik elutasítják Jézus váltságművét.
– Lélektelen anyag, mondta egy költőnő, amikor átkerült a halál állapotába.
– Akkor nem ismerte Jézust. Láttam olyan embert, aki a pokolba megy. Van fogalmam erről, tudom, milyen, amikor valakit odavesznek. A halál az már egy intim szféra. Az már a pont, egyedül Istennel.
Láttam gyerekeket haldokolni. Azt mondta Isten, ne tovább, ez már az én területem, innentől ne törődj vele, majd én foglalkozom vele. Láttam egy daganatos gyereket haldokolni, mindenki azt mondta, hogy már nem hall, nem lát, imádkoztam, beszéltem hozzá, s a gyerek visszafordult, tudta, ki vagyok, hogy Istentől mentem hozzá. Ott vagyok, s az utolsó pillanatban kapnak egy reményt. Rettenetes dolognak tartom, amikor a haldokló magára van hagyva, tárgynak nézik, nem veszik figyelembe, hogy fájdalmai vannak, s arról is meg vagyok győződve, hogy utoljára a hallását veszíti el. Tudja, mit szoktam csinálni a haldoklókkal? Leülök, énekelek, beszélek vagy csak ott vagyok mellettük, csöndben. Nagyon finoman kell velük bánni. Lehet babusgatni, a fájdalmát csökkenteni, de jelen lenni úgy kell, hogy a másik tudja, hogy ott vagyok, de ne legyek teher. Ha egy megszülető gyermekkel úgy bánunk, hogy ő a világmindenség közepe, akkor egy haldoklóval kétszer úgy kellene bánni. Hadd legyen ő a világ közepe!




Kapcsolódó anyagok

Kiállításajánló: A természet fogaskerekei

Hogyan tekintenek a vidéki páciensek a gyógyszerészi szolgáltatásokra?

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

A bor íve

Az alkimisták szerették volna felfedezni a Bölcsek Kövét, amely a tudás végtelenjét adhatja az emberiségnek; meg akarták találni az örök fiatalság kulcsát, a Halhatatlanság Elixírjét; és meg akarták találni, hogy hogyan lehet egyik fémet a másikba átalakítani. Vida Péter szekszárdi borász igazi alkimista.

Tovább


Spirituális rokkantak és szenvedélyes józanok - Beszélgetés dr. Kelemen Gábor addiktológussal

Az úgynevezett szenvedélybetegségek egyszerre betegítik meg az emberi testet, lelket, szellemet és kapcsolatrendszert. Az a kérdés, hogy mit tekintünk betegségnek, történelmileg változik.

Tovább


Egy nehezen felismerhető betegség

Dr. Simon László gasztroenterológusprofesszor beszélget a Magyar Crohn-Colitises Betegek Országos Egyesületének (MCCBE) képviselőivel: Kriszt Magdolna elnökkel, Vuncs Judit vezetőségi taggal, Fekete Krisztinával, aki hat évig vezette az egyesületet és Gréczi Judittal, aki vezetőségi tag, védőnő és egészségfejlesztőmentálhigiénikus.

Tovább


A Láthatatlan kiállítás üzenete

Kiléptünk egy ajtón hunyorogva és kissé kábán az átélt élményektől. A katarzis tiszta, élő, egyértelmű érzésével. Nem is kérdés, hogy felemelő dolgot éltünk át - a megszülető emberi közösségét. Hogy úrrá lettünk a bajon, legyőztük a sötétséget.

Tovább