A betegséget elkerülni sokkal könnyebb és eredményesebb, mint gyógyítani, hiszen ha valamit kezelni kell, az már veszteséggel jár. A leghatékonyabb az, ha a kór ki sem alakul – mondta lapunknak dr. Tompa Anna, a Semmelweis Egyetem Népegészségtani Intézetének igazgató-helyettese, aki az onkológiai ellátás biztonságosságáról tarott előadást a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) elmúlt hétvégén megrendezett II. Tudományos Szakdolgozói Kongresszusán, Siófokon. – Már több kutatás is igazolta, hogy a citosztatikumokkal dolgozó nővérek szervezetében kimutathatóak ezek a kemikáliák. Az Önök intézetében mióta kísérik figyelemmel ezt a folyamatot? – Több mint húsz éve. Csak a finnek előztek meg bennünket, akik a nyolcvanas évek elején vizeletvizsgálatokkal igazolták a citosztatikumok jelenlétét. Mi a legkomplexebb biomarkereket felhasználva igazoljuk, hogy ezek a szerek már igen alacsony szintű expozíció esetén is kromoszóma rendellenességeket, DNS-repair károsodásokat és immuntoxikus hatásokat fejtenek ki. – Tehát kimutatják a betegségeket? – Nem, hiszen a vizsgálataink nem diagnosztikus értékűek, hanem az adott munkakörben foglalkoztatottak kockázatszintjét határozzák meg, ami a munkáltatónak jelzi a beavatkozási pontokat. Kutatásunkat a nemzetközi szakirodalom is egyediként jegyzi, Hungarian Nurse Study néven. Erdményeinket elsőként 2001-ben egy new yorki tudományos folyóiratban közöltük. Ennek köszönhetően a tengerentúlon is elindultak az epidemiológiai és biomarker vizsgálatok. Mára az onkológiai osztályok minimál követelményei tartalmazzák a NIOS (National Institute of Occupational Health) előírásai szerinti munkavégzést, ami a citosztatikus kezelések előfeltételeként a zárt rendszerek használatát írja elő, hogy a szer se a környezetbe, se a munkahelyre ne juthasson ki, különösen figyelve a személyzet védelmére.

fotó: Manek Attila

– Magyarországon mi a helyzet? – A kutatásunk egyértelműen alátámasztja, hogy ott, ahol minden védelem nélkül dolgoztak a nővérek – itthon a kilencvenes évek végéig ez tipikus volt –, a citosztatikum nagyon súlyos károsodásokat okozott a szervezetükben. – Melyek ezek? – A mi vizsgálataink szerint a kromoszóma rendellenességek száma háromszorosára emelkedett a nem citosztatikummal dolgozó egészségügyi dolgozókhoz képest, csökkent az immunrendszer védekező képessége, főleg a B sejtek aránya és a leukociták ölőképessége (oxidativ burst). Hosszú távon leggyakrabban a pajzsmirigy alulműködése, vagy egyéb endokrin zavarok, nőgyógyászati betegségek, petefészekciszták, adenomák, miómák, vagy menstruációs és reprodukciós problémák jelentkeztek. Jellemzőek a különböző hematológiai eltérések, így a vashiányos anémia, enyhébb esetekben rosszullétek, hajhullás, súlyos esetben rák. Kifejezetten szolid tumorral az általunk vizsgált populációban nem találkoztunk, de arra vonatkozóan vannak adataink, hogy az egészségügyben foglalkoztatottaknál magasabb a tumorincidencia, mint az átlag lakosság körében. – Miközben a citotoxikus szerek éppen ennek a betegségnek a gyógyítását szolgálják? – Igen, ebben a problémakörben tapasztalható ez a furcsa ellentmondás. A citosztatikummal kezelt beteg szervezetében a teljes védelmi mechanizmus működésbe lép a nagymennyiségű anyag beadása után. A naponta indokolatlanul „adagolt”, csekély mennyiség azonban nem váltja ki ezt a reakciót, hanem adott szintet biztosít a vérben, ami az erre hajlamos egyéneknél a már említett betegségeket indukálhatja. – A hazai politikai döntéshozók figyelmét nem sikerült felhívni a problémára? – Az Országos Kémiai Biztonsági Intézet (amelyet idén szüntettek meg A Szerk.), több mint húsz éve működteti a Primer Prevenciós Fórumot (PPF), amelynek egy 1998-ban indított programjához sikerült megnyerni a szaktárca támogatását is. Ennek köszönhetően ma már nincs olyan onkológiai központ, ahol nem áll rendelkezésre lamináris boksz, hogy legalább az infúziók elkészítése biztonságos legyen. A másik nagyon fontos, szintén bevezetett intézkedés volt, hogy a citosztatikus infúziók elkészítése a központi gyógyszertárak és a megfelelően képzett gyógyszerészek kompetenciája lett, hogy ne a nővérek keverjék ezeket a szereket. Ez ma jellemzően így is történik, kivéve, ha a kórháznak nincsen saját gyógyszertára. Ezzel együtt a kezelési módszerek ma egyáltalán nem biztonságosak, mert az infúziós szerelékek légtelenítése leggyakrabban a kórtermekben történik, többnyire a mosdóba, ami nem csak környezeti szennyezést okoz, de egészségkárosodást is előidéz azoknál, akik a szoba levegőjéből belélegzik a citotoxikus szert. – Ezek szerint a környezetben is megtapad a citosztatikum? – A Teva Gyógyszergyár vizsgált környezeti koncentrációkat, és fellelt nyomokat a kilincseken, padlón, berendezési tárgyakon. A szervezetben nehéz mérni a citosztatikumok mennyiségét, mert ezek a szerek rendkívül gyorsan metabolizálódnak. Mi kromoszómavizsgálatokat végeztünk, amelyek kifejezetten a hatást hivatottak mérni. A vizsgált nővérek között egyaránt voltak, akik kontrollált, nem ellenőrzött, vagy viszonylag biztonságos környezetben dolgoztak. Most közös felmérésen dolgozunk a gyógyszergyárral, hogy milyen különbségeket tudunk mérni a védőszűrővel dolgozó onkológiai szakasszisztensek és azok között, akik ezt nem használják. Úgy vélem, könnyen megjósolható az eredmény… – Tapasztalataik szerint idehaza milyenek a munkakörülmények? – A nővérek személyi védelme jellemzően nem biztosított. Egyszer használatos köpennyel, dupla, nem áteresztő gumikesztyűvel, maszkkal, esetleg arcvédővel kellene felszerelni az ellátó személyzetet, olyan egyszer használatos eszközökkel, amelyek veszélyes hulladékként eldobhatóak. A citosztatikumok meglehetősen jól tapadnak és hosszú a felezési idejük, így a nővér a családját is veszélyezteti azzal, ha hazaviszi a munkaruháját kimosni. Megállapítható, hogy az egészségügyi intézmények halmozottan hátrányos helyzetű munkahelyek, ahol a fizikai, a kémiai és a biológiai ágensek egyszerre vannak jelen, számos fertőzés, sugárhatások érhetik a dolgozókat, a stressz, az éjszakai munkakör már önmagában is hajlamosít a daganatos megbetegedésekre. – Az onkológián dolgozók tisztában vannak a citotoxikus készítmények veszélyeivel? – A főiskolai képzésnek része a kérdéskör a gyógyszertanban és toxikológiában egyaránt, azonban az, hogy a védelem megvalósul-e a gyakorlatban, az osztályvezetőtől és az intézmény menedzsmentjétől függ. Ha a vezetők fontosnak tartják a dolgozóik biztonságát, megteremtik annak feltételeit, aminek persze ára van. A zárt rendszerű készülékek használatával a környezeti szennyezés és a kontamináció is minimálisra csökkenthető, ám ezek a rendszerek meglehetősen drágák. Viszont meggyőződésem, hogy sem a nővéreket, sem az orvosokat nem szabad kitenni a veszélyeknek, ha azok megelőzhetőek. A magyar törvények egyébként egyértelműen garantálják, hogy senki nem foglalkoztatható egészségére ártalmas munkakörben. – Említette, hogy az onkológiai szakápolók hozzátartozói sincsenek biztonságban. És a beteggel egy háztartásban élők? – Ők is potenciálisan veszélyeztetettek, a beteg széklete, vizelete, hányadéka is tartalmaz citosztatikumot. Sokan szorgalmazzák, hogy ott, ahol adottak a tárgyi feltételek, hazavihesse a beteg az infúzióját, és otthonában kaphassa meg a kezelést. Ha megvalósulna, ez nagyon rossz gyakorlat lenne, hiszen teljesen laikus emberek „pancsolnának” a citosztatikumban, rizikónak kitéve a környezetüket és az ott élőket. – Mit tehetnek a nővérek a kockázatcsökkentés érdekében? – Megkövetelhetik a munkaruhát, a megfelelő védelmi bokszokat a munkáltatótól. Joguk van megtagadni a munka elvégzését, ha nem adottak annak biztonságos feltételei. – El tudja képzelni ezt a magyar egészségügyi rendszerben? – Voltak már ilyen karakán nővérek, akik többnyire nálunk kötöttek ki. Ám miután a munkáltató elvégeztette a citogenetikai vizsgálatokat, és kiderült, hogy a munkavállalónak igaza volt, a munkaadó mindent megtett, hogy biztosítsa a szükséges körülményeket, felszereléseket. – Akkor is, ha sokba került? – Az ellátórendszerben mindenki pengeélen táncol a teljesíthető és a kívánatos között. A munkáltatóknak is tudomásul kell venniük, hogy ha nem változtatnak, krónikus nővérhiánnyal kell szembenézniük. A migráns szakdolgozók ugyanis nem csak az alacsony fizetés miatt mennek külföldre, hanem mert nem hajlandóak az itthoni munkakörnyezetben dolgozni. Nagyobb megbecsülés és odafigyelés mellett akár kevesebb fizetésért is szívesen maradnának. – A citosztatikum kérdéskörében mi lenne a megoldás Ön szerint? – Tabula rasára van szükség minden területen. Az orvosok részéről is. Csak nagyon indokolt esetben kellene citosztatikus kezelést rendelni, azt is úgy, hogy tumorbiopsziával, in vitro igazolják a készítmény hatásosságát. A betegnek egy hónapon át beadott, ám hatástalan gyógyszeres terápia aktiválja a tumor rezisztenciagénjeit. Célzott, megfelelő ideig tartó, optimalizált kezelésekre lenne szükség. Igyekszem a szakma és a hatóságok figyelmét felhívni arra is, hogy az immunszupresszív szerek és az antibiotikumok ugyanezt a problémát rejtik magukban, és a legkülönfélébb nem kívánatos mellékhatásokat okozzák. – A szakirodalomban egyébként tudnak olyan felmérésről, amely az egészségügyi szakdolgozók egészségi állapotát térképezi fel? – Átfogó egészségügyi felmérés nincs, elszigetelt kutatásból volt néhány, s ha ezek reprezentatívak is, nem országosak. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) foglalkozási statisztikát nem vezet a betegekről, a Nemzeti Rákregiszter sem jegyzi a daganatos betegek szakmáját. Az Egyesült Államokban vagy Svédországban foglalkozásonként meg tudják mondani a halmozódó betegségeket, nálunk annak ellenére nincs ilyen statisztika, hogy mindenki folyamatosan jelent. Óriási adatbázisokkal rendelkezünk, csak nem megfelelően használjuk ezeket. Kívánatos lenne, hogy a jövőben a statisztikai adatszolgáltatásban hangsúlyt kapjon a foglalkozás, mert ez kulcsot adhat a megelőzéshez. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2015-09-14