Ott volt. Éreztük mind. Csöndesen figyelte, ahogyan a beavatatlanok tehetetlenségével ülök az ágy mellett. Unatkozott talán, hisz milliárdnyi haldoklást szemlélt már ugyanígy. Az járt a fejemben, vajon mami akarja-e, hogy fogjam a kezét? Akarja-e, hogy nézzem, lássam az arcát a kislámpa halvány fénykörében? Nem kellett szólni. Szavak nélkül tudtuk, mi az, ami most következik. Tudtam, hogy el kell engednem, és mami tudta, hogy mennie kell. A túlvilágra, a mennybe, az Univerzumba, az ismeretlenbe, a sok-sok lélek vagy fénytest közé, hogy aztán várja a feltámadást, vagy az újabb leckét idelent, az élők között, a Földön. Emlékestet tartottak egy október végi késő délutánon a Kossuth Klubban. A Napfogyatkozás Egyesület Polcz Alaine ismerőseit, barátait hívta el a beszélgetésre, hogy a hospice hazai megalapítója születésének kilencvenedik, halálának ötödik évfordulóján meséljenek róla, aki mindenkinél többet tett azért, hogy a haldoklók és gyászolók fájdalmát enyhítse. Egy különleges humorú, őszinte Polcz Alaine elevenedett meg ezen az estén, aki nem a haláltól félt, hanem az adminisztrációtól, aki igazi ínyenc volt, nem átallott belopakodni az éttermek konyhájába, ha valami nagyon finomat tálaltak neki, hogy belekukkantson a fazekakba, s elkérje az ételek receptjét. Legnagyobb sikerét nem a halálról, haldoklásról, hospice-ról vagy a gyászról írott köteteivel, hanem a szakácskönyvével aratta. Tanítványa, patronáltja volt dr. Pilling János is, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, a hazai gyászkutatás szakértője, aki fiatal orvosként a halálközeli élményeket kutatta. A klubesten a pszichiáter „Múlton innen, jövőn túl” című előadásában a gyermekvesztés családi hatásairól beszélt. Egy kisgyermek halála mindig irracionális, így az arra adott reakció is abszurd lehet. A szülők számára ez a közös múlt, a megélhető jövő, a jövőbeni támasz elvesztése egyszerre. A tragédia mellett a „ki gyászol jól” konfliktusai is terhelik ilyenkor a családot, ahol más-más hagyományai vannak a gyásznak. Van, aki sír, más „hamar túlteszi magát” az eseményeken. Van, aki fekete ruhát visel, s van, aki nem jelzi öltözetével a veszteségét. A modern kor pedig kész halotti tájékoztató nyomtatványokkal igyekszik segíteni a gyászolók feladatait, ami ugyan gyorsabbá teszi az ügyintézést, ám elveszi annak lehetőségét, hogy néhány személyre szóló mondatban megemlékezzünk halottainkról. Ez is azt jelzi: minél hamarabb túl kell lépni a feladaton. Ahogyan a történelmi korok váltakozása alakítja a gyászkultúrát, a különböző életkorokban is másként éljük meg a veszteségeinket. Csak alszik, majd felébred – vélik a kisgyermekek, úgy hat éves korukig. A kicsit nagyobbak megszemélyesítik a halált, mint csontvázat, kaszást vagy fekete angyalt, amely egyszer eljön értünk. A kamaszoknál a legjellemzőbb, hogy italba fojtják a bánatukat, vagy promiszkuitásba menekülnek, az örömökkel igyekeznek siettetni a feledést. A gyász teljes szakirodalma a női gyászról szólt egészen a nyolcvanas évekig. Míg a gyengébbik nem érzelemteli módon éli meg a gyászt, addig a férfiak úgy érzik, fájdalmukat nem mutathatják, nem illendő sírniuk, összetört társukban nekik kell tartaniuk a lelket, így a teherbe, a gyászba sokszor bele is betegszenek. Ezek az érzelmi különbözőségek szintén konfliktusokat okoznak a kapcsolatban. Az önvád és egymás hibáztatása, a bűnbakkeresés sok esetben válásba torkollik. A partnerek a tragédia árnyékában még kevésbé értik meg egymást mint korábban, a szexuális élet is háttérbe szorul, ami néhány hónap után már újabb feszültségek forrása lehet. Ezeket a konfliktusokat az érzések, gondolatok nyílt kibeszélésével, megosztásával lehet kezelni, s úgy, hogy elfogadjuk, igyekszünk megérteni egymás gyászreakcióit. „Gyönyör ejt teherbe, de szenvedés szül” – sűríthető egy mondatba az a pozitív fejlődés, amelyet a gyász indíthat el, s amelynek köszönhetően a kapcsolatok bár egyes területeken destruálódhatnak, másutt viszont elmélyülhetnek, ahogyan a személyes erő is növekedhet. Ahogyan a magas gyermekhalandóság miatt a történelmi korok emberei másként viszonyultak szeretett magzatuk elveszítéséhez, úgy a régi idők gyászolóit még segítették a mára eltűnt rítusok, mint a virrasztás, a siratás, az otthoni felravatalozás, amelyeket ma már nem lehet, de talán nem is kell visszahozni. Pilling János szerint azonban valami újnak, a család számára kialakított hagyománynak át kell vennie ezek helyét. Lehet ez egy emlékül gyújtott gyertya az ünnepek alkalmával, amikor megemlékezhetünk arról, aki már nincs velünk. De lehet akár internetes közösség is, mint a gyászportál.hu, ahol az elveszített hozzátartozóhoz kapcsolódó érzésekről, élményekről, az elhunyt életéről írhatnak a fórumozók, mintegy emléket állítva szeretteiknek. Hol van, aki meghalt? Isten elé kerül? Létezik túlvilág? Van menny és pokol? – ezekre a kérdésekre keresi minden gyászoló a választ. A halál, a szeretett hozzátartozó elvesztése az, ami magával hozza a spiritualitást, új dimenziókat nyitva az itt maradók számára. Átadtam a kezét a halálnak. A lelke, vagy könnyű fényteste már őmellette volt. Akkor lettem beavatott. Addig nem tudtam, hogy nem rémületes a várt halál. Nem hideg és nem zord. Többé nem féltem a haláltól. Arra gondoltam, mami most már jó helyen van. Nem gyötri tovább fájdalom. Azt nekünk hagyta, akik itt maradtunk. Egy darabig még ott voltak, a halál és ő. Figyelték, mint csukjuk le az itt maradt porhüvely szemeit, hogyan simítjuk le a haját, igazgatjuk el a paplant, a párnát. Mami lehet, még látta, ahogy végiggördül egy könnycsepp az arcomon. Intett talán. Aztán csöndesen, ahogy csak a halál és a lelkek tudnak, kiléptek az ismeretlenbe azon az úton, amit mindannyian megismerünk. Majd egyszer. eLitMed.hu, Tarcza Orsolya 2012-10-31