Halasi Zoltán költőként, esszéistaként, műfordítóként lett ismert és elismert. Már a publicisztikája is jelezte széleskörű érdeklődését a különféle kultúrák iránt, aztán egy váratlan fordulattal prózát kezdett írni. Még váratlanabb, hogy ez a próza az elsüllyedt kelet-európai zsidó kultúrát idézte meg. Az apropót hozzá egy lengyelországi zsidó költő jiddis nyelvű holokauszt-poémájának lefordítása szolgáltatta. Az Ének a kiirtott zsidó népről című ezer soros vers a soáról tudósít az áldozatok szemszögéből, a költeményt egy bőrönd fogantyújában csempészték ki egy tranzitlágerből. Halasi Zoltán holokauszt-prózája, az Út az üres éghez a poémafordítással egy kötetben jelent meg 2014-ben. Azóta publikált egy átütő erejű „regényes” verseskötetet (Bella Italia, 2016) és egy formabontó drámát (A nép nevében, 2018). A dráma egy részletét - Béke velünk címmel - felolvasószínházi előadás keretében 2019-ben bemutatták a FÉM-ben. – Mi a legfontosabb, amit el kell mondanunk Jichak Katzenelsonról? – Az Ének a kiirtott zsidó népről című poémáját egy franciaországi tranzitlágerben írta meg a biztos halál tudatában, addigra már szinte mindenkijét megölték. Végül Auschwitzba került, érkezése napján, 1944. május elsején a gázba küldték. – A Jelenkor recenzense, Vilmos Eszter rólad szólván „önfeláldozó elhivatottságot” emleget az Út az üres éghez kapcsán, hiszen éveket szántál kutatásra, számos nyelven olvastál forrásokat. „Nem érzem túlzásnak áldozati szertartásnak nevezni Halasi több éves, egyszerre tudományos és művészi munkáját” – állítja Zoltán Gábor méltató kritikájában. A poéma kedvéért tanultál meg jiddisül. – Valóban. Az eredeti szöveg zaklatott hangvételét, a 16. századi hitújítókra, a krónikás énekekre, néhol a Nagyon fáj József Attilájára, máshol Heinére emlékeztető verses dikcióját így sikerült visszaadnom. Közvetítő nyelvből ez nem ment volna. Megjegyzem, a jiddis költő tudatosan nyúlt ehhez a tradícióhoz, a verses közösségsirató zsidó hagyományához. – Ugyanakkor Bán Zoltán András kritikus a 19. századi irodalmi eszmények alapján megírt poémát némiképp „Holt-tengeri tekercsnek” érezte. Térey János szintén inkább a te holokauszt-prózádat és a kötet harmadik részében szereplő verseidet értékelte: „elsüllyedt zsidó Atlantiszról” beszél a könyvedről írt méltatásában. Lefordítottad a poémát, de el is rugaszkodtál tőle. Hogyan született meg az Út az üres éghez? Mi volt a fő törekvésed? – Méltó szavakat és műfajokat találni Európa leggyalázatosabb „hagyományára”: a zsidókkal szembeni vádakra, előítéletekre, a népirtási kedvre. Megítélésem szerint ugyanis a zsidók története rendkívül éles fényt vet európai kultúránk kasztrendszerszerű, rabló és tékozló vonásaira. Felfedeztem továbbá, hogy a kelet-európai zsidók próbáltak lépést tartani az európai modernizálódással, nemcsak egyénileg mint kapitalista vállalkozók például, hanem szerették volna közösségként is definiálni magukat a nemzetek sorában. Egyfajta kulturális reformkor ment végbe a jiddis nyelvű zsidóság körében a huszadik század elején, ennek vetett véget a soá. A lengyel zsidók modern szekuláris irodalmat teremtettek, amit azonban végleg maga alá temetett a közösség teljes pusztulása. – Egyik prózafejezeted a fazsinagógákról szól egy művészettörténész, a másik a jiddis költészetről két kortárs zsidó irodalmár, a harmadik a lengyelországi zsidó néprajzról egy folklorista szemszögéből. Mindenütt a kultúra kollektív formáiról beszélteted őket, miért? – A kultúra nemzedékek együttes munkájának eredménye. Egy elpusztított közösség sok-sok generáció szokásvilágát, érzelmi kultúráját, nagy erőfeszítéssel létrehozott kulturális arcait viszi magával a sírba. A hordozó hardverrel együtt a szoftver is eltűnik örökre. Egy megmaradt fogból ma már a DNS alapján rekonstruálható az ember testének egésze, talán az étrendje is, de a szelleme, az érzésvilága, a kapcsolatrendszerei nemigen. Európa szegényebb lett a zsidóság kiirtásával. Bár a mai embereknek nincs hiányérzetük, mert a jelenükkel vannak elfoglalva, én megkíséreltem valamit feltámasztani abból, ami kulturálisan elveszett. – Igen, ezt a témát részletesebben is körüljártuk már korábban, a Literán A könyved olyan döbbenetes jelenségeket is ábrázol, mint a gettógazdaság, a csempészés, a tömeges éhezés vagy a szelekciók szociálpszichológiai mechanizmusa. – A varsói gettó olyan emberi társadalmat jelentett, amelytől folyamatosan megvonták a létezés alapfeltételeit. Ételt, higiéniát, kultúrát, pénzt, szabad mozgást. Amíg el nem vitték Treblinkába, a zsidó közösség csekély hányada rabszolgaként dolgozhatott a német hadiüzemekben, elég primitív körülmények között. Hogy éhen ne haljon, mindenki eladta, amije volt: a javakat a lengyel lakosság vehette meg bagóért. Ezen a pénzen folyt az élelmiszer becsempészése. A szőrmét a nácik rendeletileg gyűjtötték be azzal, hogy a zsidó ne melegedjen, ha a német katona fázik a fronton. A lengyel önkormányzat emberei viszont nem szállították el a gettóból a szemetet… És bár hullottak az emberek, saját kis földalatti üzemeket, iskolákat, szegénykonyhákat, koncerteket, gyerekmegőrzőket szerveztek – a többségből nem veszett ki a szolidaritás. – Ez az egyik különlegessége az Út az üres éghez prózarészének: hogy ehhez kerestél és találtál olyan irodalmi formákat, amelyek látszólag dokumentumok, ám valójában te írtad őket. Interjúk, statisztikai felmérések, szabályos tanulmányok, jegyzőkönyvek olvashatók a könyvben, de mindegyik rendkívül olvasmányos. – Ez volt a célom, hogy szokatlan irodalmi eszközökkel, mindig a közösségen keresztül, érdekes tálalásban felmutassam: igenis, ebben a vert helyzetben is volt emberi heroizmus, éspedig a hétköznapokban, a túlélésért folyó mindennapos küzdelemben. A gyerekekről, a családról, a szegényekről, az éhezőkről való gondoskodásban. Mert a megsemmisítésre ítélt zsidó közösség nem veszítette el emberi arcát, nem vált „birkanéppé”, ahogy ezt azóta is mondogatják róla. De éppígy a sötét oldal, az önzés, a kollaboráció, a „hátha én megúszom” is része a holokausztnak. – Erre bőségesen vannak példák a szelekció logikáját bemutató, dermesztő Katlan című fejezetben. Különösen erősek azok az olykor az áldozatok nézőpontjából megírt prózák közé beékelődő szólamok, sőt fejezetek, amelyek a nácik szemszögét is tükrözik. – A háború hódítás, a hódítás extraprofitot hoz: ezt szolgálja a fegyverkezés, erre kell a pénz, erre a zsidó vagyon. Mivel az „ördögtől” veszem el, hős vagyok, nem bűnös. Innen már csak egy lépés, hogy a társadalmat megtisztítom a „kártevőtől”. Nem a német nép volt gonosz. A nácik gyúrták át, tették engedelmes gépezetté a német embereket. A pénzről, a rasszizmusról és a munkaidőben „ölőgéppé” alakított rendőrökről szóló fejezetek ennek a folyamatnak a lenyomatai. – Hallom, hogy fordítják a könyved angolra. – Anna Bentley dolgozik rajta hősiesen. Nagyon örülnék, ha sikerülne kijutni a kis magyar piacról az angolszászra. De mivel az Út az üres éghez minden fejezete más-más műfajú, hangvételű, egy-egy rész alapján nem lehet következtetni az egészre. – Az én kedvencem, ha lehet ilyet mondani, a már említett Fúga című fejezet, melyben a menekülő gyerekek történeteinek újabb és újabb részletei meghatározott szeriális rendben, mintegy búvópatakként bukkannak elő. – Ezért is lett Fúga a címe. – Itt látszik, hogy igyekszel a lengyelekhez is méltányos lenni, hiszen egyetlen zsidó gyerek sem maradt volna életben, ha a lengyel lakosság nem segít. – Így van, de azért azt is rögzítem, hogy a segítség nem volt magától értődő. Ebben a szomorú történetben a hősök a kivételek, a többség enged az erőszaknak, a megmaradás kényszereit követi. A történelmet, benne a holokausztot, én emberi produktumnak tekintem, és egy erről szóló könyv szerintem nem nélkülözhet egy csipet iróniát. Ezt egyébként Vekerdy Tamás is lelkesen üdvözölte hozzám írott levelében. Sőt, neki ez az egész prózai szöveg valahogy színpad után kiáltott. – Ez tényleg meglepő. Iróniád egyébként nagyobb mennyiségben kapott helyet A nép nevében című monstre színművedben. Mi volt az apropója? – Megbízást kaptam egy népbíróságokról szóló dráma megírására. De a felkérés nem ilyen nagyszabású szövegre szólt, hanem egy könnyen, kis térben előadható doku-darabra. – A végeredmény minden, csak nem dokumentumdráma. Az élőnek tűnő szereplők közé kerültek Nagy-Magyarország címertartó angyalai, a Szent Korona, meg maga a Kárpát-medence. Mit jelent nálad a népbíróság mint olyan? – Ebben a darabban minden több önmagánál. A bíróság a régi és új világ között tipródó és persze a derekát beadó lakosság metaforája. Miközben a bukott rendszert elítéli és hozzáidomul az újhoz, egyszerre bevallja és meg is tagadja saját múltját. – A dráma egy kompakt részletét – Béke velünk címmel – felolvasószínházi előadás keretében bemutatták 2019-ben. – Alkalmi együttes adta elő, profik és amatőrök vegyesen. – Ebbe a változatba főként Trianon tárgyú jeleneteket választottál. Miért? – Amikor írtam a darabot, fel sem merült bennem a jubileum. Trianon a Horthy-rendszert jelképezi. Trianon eredménye a revízió, a revízióé a német megszállás, azé a deportálások és a nyilas uralom. Trianon alkalmas arra, hogy rajta keresztül érzékeltessünk egy magyar rendszerváltást. – Az 1945-öst, amikor felálltak a népbíróságok? Vagy egy későbbit? Többször elhangzik a darabban: „A múlt arcai áttetszenek rajtunk.” – Igen. A történelem olyan, mint egy régi festő: lazúroz – új és új rétegeket visz fel egy közösség arculatára, legjobban az utolsó, a felszíni látszik, de az összhatást mindig együtt adják ki. – Te a fordulatot próbálod modellezni, amiből több is volt a mi huszadik századi történelmünkben. Az egyik legmegrázóbb jelenet a vörös-, majd a fehérterror megidézése. Nem érzed-e a kétfajta terror összemosásának veszélyét? – A lúg is mar, a sav is mar. Ez a két erőszakcsoport nálam szimmetrikus, mondhatni, dramaturgiai ikrek. De a darab a szólamainkról szól, nem a történelmi tényekről. – Ezért van annyi idézet benne? Petőfi-parafrázisok, Vörösmarty-, Ady- vagy Weöres- verstörmelékek úsznak be, és egy fontos ponton Tandori A damaszkuszi út című halhatatlan kétsorosa. „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,/ legfőbb ideje, hogy.” Örökzöld politikai retorika? – A költészet felemeli a politikát a mocsárból a délibábok lebegő világába. Történik, ami történik, a köztudatunk egy dimenzióval mindig feljebb szárnyal. Az ártatlanság és a felelőtlenség gyermeki honában. Ezt az abszurd ellentmondást segítenek kitakarni a közismert idézetek. – Mi egyszer már beszélgettünk a drámádról, Elfriede Jelinek apropóján, hiszen a Nobel-díjas szerző nyolc színművét fordítottad le virtuóz módon. Az ő ihletését le sem tagadhatod. A drámád megjelenése óta már a harmadik átírt verzióját olvastam el. Miért érezted szükségét az újabb és újabb átírásnak? – Hogy közönségbarátabb legyek. Ez a szójátékokra, nyelvzenére és nem egyéni hősökre építő dráma idegen a magyar színházi hagyománytól. – Miért nem idomulsz a hagyományainkhoz? – A hagyományt meg kell újítani. A madáchi világdráma sem a hazai színházból nőtt ki. – Te milyen irányban újítasz? – Azt szeretném valahogy megmutatni, hogy mi mindannyian különféle szólamokból épülünk fel. Kórustagként élünk és sztereotípiákat harsogunk. Békétlenül. Csontos Erika 2020.március