hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Zsigmond Vilmosról


Zsigmond Vilmosról

| |
 

2016. január 1-jén, életének 86. évében elhunyt Zsigmond Vilmos operatőr. Illés György tanítványa 1956 óta az Egyesült Államokban élt, több mint hat évtizedes pályafutása során részt vett az Új Hollywood elismertetésében, mint számos fontos amerikai film társalkotója. Az utóbbi években többször járt Magyarországon, 2015-ben a Ludwig Múzeum kiállítást szentelt fotográfusi munkásságának.


Messziről kezdem…
Valamikor november végén elkezdtem a neten barangolni, karácsonyi ajándékötleteket keresve. Egy hírportál megírta, hogy felújított változatban újra kiadják gyerekkorom társasjáték-arzenáljának nagy, már-már utolérhetetlen klasszikusát, az Ezüst-tó kincsét. Megtudtam, hogy az eredeti társasjátékot 1988-ban készítették, és hogy elkészülésének kalandos a története, csakúgy, mint a Karl May-regényé, amely az alapjául szolgált. A játék a jól ismert Monopoly menetéhez hasonlít, van benne műpénz, beszédes nevű telkekkel („Pók Völgye”) való üzérkedés, aranyrögvadászat. A játék tartozékai közül az egyik legérdekesebb maga a terep: egy kemény kartonlap, rajta a pályával, amin kis figuráinkkal lépegettünk. Az önmagába visszaforduló útvonal egy hihetetlenül részletgazdag rajzon fut végig. A mitikus vadnyugat jelenik meg a cowboyok bőrébe bújt játékosok előtt: látunk erdőt, elhagyatott bányát, árva sivatagot, vízpartot gőzhajóval, a Sziklás-hegység régióinak városaiba vonulunk be, és még egy titokzatos sírkövet is fellelhetünk, egy bizonyos Carlsonét, akinek kilétére csak a regény elolvasásakor derül fény.

Amióta ismerem az Ezüst-tó kincse társasjátékot, mindig úgy gondolok rá: ebből filmet kellene csinálni.

Zsigmond Vilmos valóra váltotta az álmom. Még mielőtt megszülettem. 1980-ban elkészítette a Mennyország kapuja (Heaven’s Gate) című film látványtervét. A film nem egy Karl May-regény adaptációja, ellenkezőleg, távol áll az ifjúsági irodalomtól, de lélegzetelállító fényképezése éppen az, ami túltesz a képzeleten, vagyis pontosan „passzol” a mítoszhoz. Erről a filmről szeretnék pár szót írni, hiszen hogyan is tisztelegjünk egy művész operatőr előtt, ha nem éppen a munkáját méltatva? A kérdés talán sosem volt annyira jogos, mint az elhunyt magyar mester esetében. Kollégái, az operatőri szakma legjava szerte a világon, úgy emlékszik rá, mint visszafogott, szerény emberre, akinek a készülő film fontosabb, mint a technikai bravúr vagy mint a szépen csengő, de kétes elismerés: „szépek a képek!”. Bőven akad, aki nemcsak művészi alázatát emeli ki, hanem azt is, hogy a mester mennyire humánus volt. Koltai Lajos operatőr-rendező a Fény festője című interjúkötetben (Budapest, Osiris kiadó, 2001) elmondja, hogy Zsigmond Vilmos segített neki első hollywoodi munkáinál, ő egyengette az útját, mint tapasztalt előd, és meg is védte, amikor egy Sean Conneryvel készülő szuperprodukció forgatásáról ki akarták rúgni.


(részlet a Mennyország kapujából)

A Mennyország kapuja nem akármilyen mű az amerikai mozgókép történetében. Rendezője az a Michael Cimino, aki szinte pályakezdésének pillanatában az „Új Hollywood” egyik fenegyereke lett, olyan direktorok mellett, mint Martin Scorsese, Francis Ford Coppola, Brian De Palma vagy William Friedkin. A fenegyerek elnevezés nem túlzás. Cimino, az apokalipszis másik olasz-amerikai lovasa, pontosan a negyedik, 1978-ban elkészítette a Szarvasvadászt (The Deer Hunter) , amelyben az 1970-es évek fiatal generációja szembesítette Észak-Amerikát a vietnámi háború traumáival. Ebben a filmben nyújtja Robert De Niro karrierje egyik legjobb alakítását, partnerei közül pedig kiemelkedik Christopher Walken, aki a szerepéért megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Ahogy a színészek, úgy Cimino sem volt egyedül: ez a film volt az ő Apokalipszis mostja. De a rendező nem volt egyedül egy másik értelemben sem. Nem csak témaválasztása volt közös Coppoláéval, hanem abban is megegyeztek, hogy mindketten európai operatőrrel dolgoztak. Coppola az olasz Vittorio Storarót bízta meg, míg Cimino Zsigmond Vilmost szerződtette. Zsigmond Vilmos ekkor már húsz esztendeje az Egyesült Államokban élt, s bár az új országban eltöltött első évtized nem volt könnyű, szépen lassan az élvonalba került. Például mögötte volt már Steven Spielberg első mozifilmje, a Sugarlandi hajtóvadászat (Sugarland Express, 1974), az 1973-as Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálmás filmje, a Madárijesztő (Scarecrow) vagy Brian De Palma ma már klasszikusnak számító thrillerje, a Megszállottság (Obsession, 1976).

A legnagyobb szakmai elismerés azonban csak ezután következett. Abban az évben, amikor a Szarvasvadászt bemutatták a mozik, Zsigmond Vilmos elnyerte az Oscart a Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind) című Spielberg-film fényképezéséért. Spielberg tehát újra Zsigmondra támaszkodott. Meg Kodályra, egyébként. A Harmadik típusú találkozásokban érdekes főhajtást találunk a magyar zeneszerző életműve előtt. Zsigmond Vilmost 1981-ben Brian De Palma is visszahívta, ezúttal a Halál a hídon (Blow Out) című krimi képi világának megteremtéséhez. A film érdekessége, hogy tiszteleg az európai film, kiemelten Antonioni Nagyítása (eredeti címe: Blow-Up) előtt.

És most térjünk rá a Mennyország kapujára. Hogy Zsigmond Vilmost többször, többen visszahívták, hogy hűséges munkatárs volt, azért fontos kiemelnünk, mert itt a társ szó külön hangsúlyt kap. Cimino egyike azoknak Hollywood történetében, akiket először magasba röpített, majd nem sokkal később földbe tiport a kritika. De Zsigmond és még néhányan kiálltak mellette. A Mennyország kapuja a maga idejében nagy várakozást keltett, és hatalmas pénzügyi bukás lett. A forgatás elhúzódott, egyre drágábbnak bizonyult, a sajtó Cimino rossz hírét keltette, állítólag, mert keményen bánt a több száz főre rúgó alkotógárdával. A valóság és a fikció itt majdnem összeért: a film nagyszabású western, egy több mint négyórás, Amerika történetét feldolgozó nagy freskó, amelynek megszületése már-már önmagában is emlékeztet a mítoszra. „Igazinak” tekintett (mindenféle idegen vágás nélküli és más beavatkozástól mentes) változatát harminc évvel a csúfos premier után mutatták csak be. Azóta kultuszfilm lett belőle. Egyes mozikedvelők szerint a Mennyország kapuja a maga igényességével és hangulatával, az epikus hagyomány ébrentartásával olyan alkotások között foglal helyet, mint Sergio Leone Volt egyszer egy Amerika című opusza, Bertolucci 1900 című műve vagy a hozzánk időben közelebbi New York bandái Martin Scorsesétől.

A Mennyország kapuja képi világának kulcselemei az amerikai táj, az Újvilág pora és fénye. Az ábrázolást lehetne akadémikusnak nevezni, de lehet, hogy ez a szó itt nem pejoratív értelmű. Hiszen Cimino művéhez ez kell, ez a lenyűgöző látvány és ez a piszok. Mind Terrence Malick, mind a Coen-testvérek sokat merítettek ebből az imagerie-ból, de más és más operatőrrel. Az előbbi hajlik arra, hogy a fényt a transzcendecia megnyilvánulásaként fogja fel és használja, míg az utóbbiak a tizenkilencedik század historikus festészetéhez közelednek, bár megesik, hogy idézőjelek közé teszik azt, például a Félszeműben. A kép, túllépve a képkivágáson (mint bennünk élő kép) itt egy-egy Kafka-elbeszéléssel találkozik, de olyan lágyan, mint egy megérzés fuvallata. Talán érdemes visszaidéznünk, hogy a Coen-fivérek filmje egy remake: a hagyomány őrzője, és el is tér attól. A Mennyország kapuja megtörtént eseményeken alapul, s miközben szemére vethetnénk, hogy képeskönyvbe illik, éppen azt a folyamatot sugallja, ahogyan valami beleíródik a történelembe. Innen ered a film aktualitása is. A frissen Amerikába érkezett immigránsokra a korábban érkezettek gazdag csoportja támad. Elgondolkodtató.

eLitMed.hu
Lengyel Dávid


Kulcsszavak

Zsigmond Vilmos, operatőr, filmtörténet, Oscar-díj

Kapcsolódó anyagok

Zsigmond Vilmosról

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Gyógyító szerkentyűk képeskönyve – nem csak orvosoknak

Akár fiatalon, akár idősebb korban ébred fel ez az igény az orvostörténelem iránt, kiváló ajándék minden gyógyító szakember számára Magyar László András Solenoid és Pelithe. Régi gyógyszerkentyű című könyve.

Tovább


A gyógyító alkotói láz – Beszélgetés M. Kecskés András pantomimművésszel

A pantomim, a mozgásművészet és színházművészet elemeit egyesítem. Például jellegzetes pantomimes eszközöket használok elvont fogalmak kifejezésére. Egyszerű példát említve, pantomimes alaptechnika a súly cipelésének megjelenítése, de ezt a lélek mázsás súlyának kifejezésére is lehet használni.

Tovább


Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább