TARTALOM

 VISSZA

 


Visconti gyermekei


Visconti gyermekei

| |
 

1976. március 17.-én hunyt el Luchino Visconti olasz filmrendező.

Kevés művész mondhatja el magáról, hogy alkotása stílusteremtő erővel bír, s minden gyöngéjük ellenére minden bizonnyal azok a művek a legemlékezetesebb darabok a művészetekben, melyek egy-egy új irányt nyitnak a kultúra mezejében, jelentőségük épp úttörő voltukban rejlik.

Ilyen műalkotás Visconti 1943-as Megszállottsága is, mely megjelenésével a fasiszta cenzúra tiltása ellenére is kiszabadította a palackból a neorealizmus szellemét.

A Megszállottság Visconti első rendezése, melynek kópiáit csak nagy nehézségek árán sikerült megmentenie a megsemmisítéstől, a művet a maga korában mindössze egyszer vetítették. James Cain A postás mindig kétszer csenget című regényét vitte filmre a rendező, és a történetet a sivár Pó-síkságra ültette át, a tájat és az embereket nagy láttató erővel megjelenítve.

Visconti az általa útjára bocsátott új stílus, a neorealizmus leghíresebb képviselője volt, bár a Megszállottságra előfutárként tekintenek, s csupán a később rendezett Vihar előtt című filmjével vált valóban neorealista filmművészet eszköztárát tudatosan alkalmazó kiemelkedő alkotóvá. E műve minden kétséget kizárólag az irányzat legjelentősebb darabja, s ez munkamódszerét tekintve nem is olyan különleges. A filmben szereplő, a maffia ellen a megélhetésükért küzdő halászokat amatőr szereplők játsszák, akik a különböző szituációkban saját életüknek megfelelően improvizálnak a vásznon.

A neorealizmus mint műfaji megújulás az 1940-es években bontakozott ki a filmművészetben; húsz év fasizmus után az alkotók új utakat keresve megkísérelték az elszakadást az ideologikus kötöttségektől, s a műtermi közegbe ágyazott művi filmvilágtól.
E művek a nemzeti és kulturális identitáskeresést szolgálták, a helyszíni felvételek, a természetes fény, az úgynevezett egyszerű emberek, az alsóbb néposztályok valóságának megjelenítése átélhetőbb emberi viszonyokat állított a nézők elé, és hogy mélyebb összefüggésekre világított rá a személyes lelki fejlődés, az egyén és társadalom kapcsolata terén, hiteles, dokumentarista módszerekkel.

Milyen különös, hogy mindennek egyik kiemelkedő alkotója épp egy arisztokrata, Don Luchino Visconti di Modrone, Lonate Pozzolo hercege régi milánói család sarja, kinek felmenői között olyan nevek találhatók, mint maga Nagy Károly. Felmenői Milánóban a német császárok helytartói voltak. A művész neveltetésére jellemző volt, hogy házukban olyan nagyságok fordultak meg, mint Puccini, Toscanini, vagy az író, D’Annunzio. Harminc éves korában költözött Párizsba, ahol Jean Renoir filmrendező munkatársa lett, és kiváló művészek társaságában csiszolódott szemlélete.

Visconti munkássága, melyet a hatvanas évektől kezdve alapjaiban támadtak, kiterjedt az opera műfajára is, de színpadi szerzőként is jelentőset alkotott. Nyíltan vállalta homoszexualitását, mely egy mellékszereplő alakjában már a Megszállottság című filmben is föllelhető, csakúgy, mint további műveiben. Például az Elátkozottak Martin szerepében, aki aberrációi és homoszexualitása miatt a nácik játékszerévé válik, vagy utolsó előtti filmjének főhőse, Ludwig, a homoszecuális bajor király II. Lajos alakja.
Műveinek későbbi jellegzetes motívumai például az erkölcsi értékek válsága, a bűn és bűnhődés kérdésköre, s a család széthullása.

Olyan művek fűződnek még Visconti nevéhez, mint a híres családtörténet, a Rocco és fivérei, az amerikai forgalmazó által megvágott, s ezáltal illusztrációvá váló, színpadias mű, A párduc, és a Thomas Mann novella alapján rendezett csodálatos Halál Velencében, melynek rendkívüli kidolgozottságát és artisztikumát talán egy későbbi filmje sem tudta felülmúlni, még ha átütő erejét több kritikus meg is kérdőjelezte.
Munkássága körül hangos volt a csatazaj, ez mára halkulni látszik. Visconti nem váltotta meg a világot, nem volt dekadens, kiváló útmutatót adott a dekadencia szomorú értelmezéséhez.


NZs.
2013. 03. 18.

Kapcsolódó anyagok

Ebadta lehetőségek: kutyás terápiák az egészségügyben műhelykonferencia

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

O tempora, o mores!

Steven Pinker Az erőszak alkonya című könyve nemzetközileg is jelentős hozzájárulás a globalizálódó világ civilizációjának megértéséhez. Magyar nyelvű megjelenése azt ígéri, hogy nálunk is többen éreznek hajlandóságot egy effajta átfogó értelmezéshez.

Tovább


Ha gyógyítani akarunk, akkor hallgassunk a megérzéseinkre is!

„Vidéki orvosként ilyen díjat kapni, óriási elismerés. Igaz: nekem a legfőbb kitüntetés a beteg, a hozzátartozó mosolya”— vallja az Év Onkológusának választott dr. Bánhegyi Róbert János, a Békés Megyei Központi Kórház Onkológiai Centrumának osztályvezető-helyettes főorvosa, aki két fontos dolgot tart mindig szem előtt: a beteget, a daganatos betegséget mindig holisztikusan kell megközelíteni és tudni kell örülni az apró sikereknek is. A fiatal orvos csaknem háromezer szavazattal lett a legelismertebb doktor, ami rekord a díj történetében. Pedig, ahogy ő mondja: vidékről mindig sokkal nehezebb az érvényesülés.

Tovább


Merj segítséget kérni!

Magyarországon ugyan csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig az élmezőnyben vagyunk. Társadalmi beágyazódás, a magyar virtus, vagy a tabuk felelősek a rossz statisztikákért? Megannyi oka van annak, hogy miért állunk még mindig ennyire rosszul. Pedig az öngyilkosság megelőzhető, ezt vallja Oriold Károly, a 11 éve működő Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója, aki minden lehetőséget megragad, hogy ledöntse a tabukat és közbeszéd tárgyává tegye ezt az ügyet.

Tovább


Frida Kahlo a Magyar Nemzeti Galériában

Az eredetileg orvosnak készülő Frida Kahlo kisgyermekkorától kezdve betegeskedett. Hatéves korában egy vírusos betegségben a jobb lába eltorzult, majd tinédzser évei végén egy buszbaleset során a gerince és a medencecsontja több helyen eltört...A budapesti kiállítás kapcsán dr. Bellák Gábor művészettörténészt kérdeztük.

Tovább


Visconti gyermekei