Goethe, a mágus sokat foglalkozott a tudomány helyzetével, foglalkozott botanikával, földtannal és anatómiával, s a színek keletkezésének ősjelenségéről elmélkedett és írt. Goethe fölöttébb sokat elmélkedett a megismerés és tudomány szerepéről és úgy attól tartott, hogy a newtoni tudományos világkép mentén haladva világunkat hatalmába keríti majd az ördög, akivel Faust a vészterhes szerződést kötötte. Ezeket a veszélyeket bár pontosan soha nem határozta meg, Faust doktor alakjában körülírja, miben is áll a tudomány eme irányának démonikus volta. Goethe a Faust első részében, melyen egész életén keresztül dolgozott írta meg mindazt, ami eszméje az emberről és világról félszázados életének tapasztalatain átszűrődött. Faustot a mély, még absztraktabb tudás utáni oldhatatlan vágy ösztönzi, hogy végül aláírja a végzetes paktumot az ördöggel. A természetes élettől és a világba ágyazott szemlélettől való elrugaszkodásban, az absztrakt tudásban lakozhat a gonosz. Goethe megérezte azokat a démonikus erőket, amelyek egy ilyen irányú fejlődés során felébredhetnek, és el akarta őket kerülni. Ám Goethe ösztönösen érezte a jövőt, így írt: „A tért hódító gépesítés gyötör s aggaszt engem, ahogy közeledik, mint egy égiháború, lassan, lassan; de az iránya már bizonyos, és el fog érkezni, s akkor lezúdul.” Zelterrel folytatott levelezésében ezt olvashatjuk: „Gazdagság és gyorsaság, ez ma mindenki csodálatának és vágyainak tárgya. Vasút, gyorsposta, gőzhajó, a kommunikáció minden módon való megkönnyítése, ez hajtja a művelt világot önmaga felülmúlására, a mindentudásra és ezáltal a középszerűségben való megmaradásra. Századunk voltaképpen azoknak a jófejű, tanulékony, gyakorlatias embereknek kedvez, akik, ha valamiben némi jártasságra tesznek szert, máris felsőbbrendűnek érzik magukat a tömegeknél, bárha tehetségük nem kiemelkedő is.” Goethe ideológiáját is az „unum, bonum, verum”, az „Egy, Jó, Igaz” jelentette, mely az emberiség számára kijelöli az irányt a kutató elme bolyongásában. A technika eredményei, melyek nem ezen az úton járnak, Erich Heller megfogalmazásával élve, nem többek a pokol kényelmesebbé tételére tett kétségbeesett erőfeszítéseknél. Goethe számára mindenfajta természetlátás és természetértés alapját a közvetlen érzéki tapasztalat jelentette, tehát az érzékeink által közvetlenül felfogható szabad természeti történés. Goethe meggyőződése szerint a természetben az ember számára láthatóan nyilatkozik meg az isteni rend. Erre az ember által felfogható tartalomra kell tehát szerveződnie a tudományos módszernek is. Az ősjelenség, a princípium keresése is egy minden jelenség alapját képező, Isten által alkotott struktúra felderítése kell hogy legyen, mely ott van az ember orra előtt, amúgy s nem puszta képzelgés, hanem nagyon is közvetlenül megtapasztalható dolog. „Óvakodni kívánunk az absztrakciótól.”– írta egyik művében. Itáliai utazása közben mélyreható tanulmányokat folytatott a botanika terén, és arra a következtetésre jutott, hogy a növények legkülönfélébb formáiban megfigyelhető egy alapvető princípium, az „ősnövény”, „amellyel a természet mindegyre játszadozik, s imigyen játszva hozza létre az élet sokszínűségét”. Ám ennél a megállapításnál, az absztrakció megalkotásának küszöbén meg kell állni, mert „Amikor elértük a szemlélet határait, nem szabad utunkat olyképpen folytatnunk, hogy szemléletünket absztrakt gondolkodással helyettesítjük.” A goethei természetlátás középpontjában az ember és közvetlen természetélménye áll, amelyhez aztán a jelenségek értelmes rendben kapcsolódnak. Ám a természettudomány már Newton óta teljesen más utat választott. Kezdettől fogva az absztrakción alapul. Sikerei után a goethei intelmeket senki sem méltatta figyelemre. a modern tudomány és technika elemei pedig teljesen átformálták a Föld arculatát. Kérdés, hogy végleg lezárult-e az út, és nem lehetséges-e, hogy amit Goethe a természeti jelenségek isteni rendjének érzett, máig teljes világosságában áll előttünk, csak éppen az absztrakció egy magasabb fokán? Minthogy a tudomány meglelt egy olyan alapstruktúrát egy láncmolekulát, a nukleinsav kettős spirálját, amely az egyes élőlények összes öröklött tulajdonságát magában hordozza, fölmerül a kérdés, hogy vajon nem tudna-e a modern természettudomány olyan válaszokra jutni, amelyek kiállják a goethei értékítélet próbáját? Talán nem teljesen képtelen ez a fölvetés, különös tekintettel azokra a felfedezésekre, amelyek felölelik a biológia, a kémia és a fizika területét, és amelyek csak az utóbbi évtizedekben, az elemi részecskék fizikájában tett felfedezések nyomán váltak ismertté. Lassan túlhaladottá válnak Goethe félelmei: „És az újkori fizikának éppen az a legnagyobb hibája, hogy kísérleteit mintegy leválasztotta az emberről, s a természetet kizárólag abból akarja megismerni, amit mesterséges instrumentumai mutatnak.” NZS