Vannak olvasmányok, amelyek csak az idő múltával nyitják meg rejtelmeiket, olyan kötelező olvasmányok, amelyek lényegét elfedik tanulmányaink, aztán kikerülnek figyelmünk előteréből. Hogy azután, egy pillanatban, akár egy kinyilatkoztatás vagy üzenet felbukkanjanak életünkben. Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála túlságosan ismert ahhoz, hogy rendszeresen olvasgassuk és érdeklődést váltson ki belőlünk, ám most mellbevágó erővel szögez bennünket a benne foglalt felismerés: mi sem tudjuk, hogyan kell élni. Hogy életünk mindennapjainak küszködése, kisszerű kalandjaink és élvezeteink elfedik előlünk a valót: nevezetesen, hogy életünk véges, mind meghalunk, s csak a szenvedés leplezetlen tükrében mutatkozik meg a lényeg: a közös szenvedés és őszinte részvét mások iránt s a kegyelem. A hiteles, belülről átélt, a vállalt szenvedésekkel tűzdelt, teljességében megélt élet parancsa megkerülhetetlen. Tolsztoj világa az előírtságtól formálódó ember világa, akinek léte jelentéssel bír. Valójában megtervezett lény, kinek e tervet fel kell ismernie önmagában, végrehajtania és keresztül vinnie a világban. Tolsztoj egyik tökéletes kisepikai műve az Ivan Iljics halála. A középkorú, sikeres törvényszéki bíró szenvedéstörténete ez, ki a halál küszöbén világosodik meg, és hosszú testi szenvedése révén döbben rá, hogy egész élete a javak felhalmozása, a hivatalnoki alkalmazkodás, az élvezetek és látszatok fenntartására tett erőfeszítései miatt „nem úgy élt, ahogy kellett volna”. A mikor már önmaga előtt sem titkolhatja a kórt, orvoshoz fordul. „Ivan Iljicset csak egyetlen kérdés érdekelte: veszélyes-e a baja, vagy sem? Az orvos azonban elengedte a füle mellett ezt a cseppet sem helyénvaló kérdést. Az orvos szempontjából ez fölösleges kérdés volt, és nem volt érdemes vele foglalkozni; az ő szempontjából csupán a diagnózis valószínűségeit kellett latolgatni: vándorvese, idült hurut, vakbélgyulladás... Ivan Iljics életéről szó sem volt, a vita a vándorvese meg a vakbél között folyt. És a vitát az orvos Ivan Iljics szeme láttára fölényesen eldöntötte a vakbél javára, azzal a fenntartással, hogy a vizeletvizsgálat esetleg újabb adatokat szolgáltathat, és akkor az ügyet revízió alá kell venni. Mindez szóról szóra egyezett azzal, amit Ivan Iljics maga is ezerszer éppilyen fölényesen elvégzett a vádlottakon. Az orvos azután éppoly fölényesen elmondta összefoglalóját, és szemüvege fölött diadalmasan, sőt vidáman tekintett a vádlottra.” A sikeres és társasági körökben oly népszerű bíró látszatokból szőtt élete felborul, és a maga teremtett világ hirtelen összeomlik: „Lehetetlenség volt tovább áltatnia magát; valami újszerű és rettenetes ment végbe benne, valami olyan jelentőségteljes, amihez fogható még soha életében nem történt vele. Ő, csak ő tudott erről; a körülötte élők nem értették vagy nem akarták tudomásul venni, és azt hitték, hogy minden éppen úgy megy tovább, mint azelőtt. Ez fájt a legjobban Ivan Iljicsnek. Látta, hogy családja, főleg felesége és leánya - akiket teljesen lefoglalt a társasági élet - semmit sem értenek az egészből, bosszankodnak rajta, amiért olyan mogorva és követelődző, mintha ő tehetne róla. Igyekeztek ugyan titkolni előle, de azt észrevette, hogy terhükre van; felesége azonban kidolgozott magában egy bizonyos álláspontot férje betegségével szemben, és megmaradt ezen az álláspontján, tekintet nélkül arra, hogy Ivan Iljics mit mondott, mit cselekedett.”… Végül: „Ivan Iljics tudta, hogy haldoklik, és kétségbe volt esve. Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges. A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logiká-jában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó - világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek, és semmiképp sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt; de ő nem Kaj, és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól; ő Ványa volt mamával, papával, Mityával és Vologyával, sok-sok játékkal, kocsissal, dadussal, később Katyenkával, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor minden örömével és bánatával, lelkesedésével.” Szerb Antal szerint az orosz irodalom értelme Dosztojevszkij és Tolsztoj. A két óriás közös vonása az olvasó szempontjából, hogy műveiket másképp olvassuk, mint más írókét: nem az irodalmat „élvezzük” bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk. Valamivel, ami a lelkiismeret-vizsgálathoz hasonlít.” (Szerb Antal Tolsztojról és Dosztojevszkijről. Részletek A világirodalom történetének „Az orosz irodalom nagy kora” című fejezetéből) Lev Tolsztoj halála Mindarra, amire oly ragyogóan megadta önmaga és a világ olvasói számára a választ, Tolsztoj magára nézve hosszú élete során mégsem meríthetett megnyugvást önmaga számára. Vajon hogyan halt meg Tolsztoj? És miért szökött meg élete végén? Sokan szemére vetették, hogy nem aszerint élt, amit hirdetett. Feleségével való küzdelmes viszonyát hosszasan tárgyalta a különböző szerzők sora. És az egy fedél alatt élő, egy ágyban alvó,. tízenöt gyermeket nemző, egymással folyton hadban álló pár házasságának részleteit ismerheti az utókor, érzelmi hullámvasútjuk jól követhető a különböző írásokban, így az Ivan Iljics halálában is. Élete végén hogy miért bujdosott el Tolsztoj? Ezt bizony csak találgatni lehet; erre a kérdésre senki se felelhet valami határozottat és szegény Tolsztoj grófné örökre vádlott marad, mert Tolsztoj naplói erről tanúskodnak. Ám senki se tudja kellőképpen megmagyarázni, mért akart Tolsztoj kolostorba vonulni, majd miért menekült tovább. Tervébe hat embert avatott be, s vitte magával Makoveczki doktort, és leányát, Alexandra grófnőt. Tolsztoj igen nehéz természetű ember volt. S miközben élete végén prófétai hevület fogta el, Dosztojevszkij jellemzi őt legjobban. "Karenin Anna szerzője, jóllehet páratlan művész, olyan orosz zseni, aki csak azt látja tisztán, ami éppen a szemei előtt van s azért folyton csak azzal foglalkozik. nem tudja fejét sem jobbra, sem balra fordítani, hogy azt is észrevegye, ami oldalt van. Erre úgy látszik képtelen. Egész testével meg kell fordulnia s akkor az előbbinek éppen az ellenkezőjét fogja hirdetni, mert szigorúan őszinte." Élete végén valóságos országos híresség volt. Még film is készült róla nyolcvanadik születésnapján. https://www.youtube.com/watch?v=tk4whJ2aURY&feature=related Feltehetően Tolsztoj tisztában volt vele, hogy élete nincs összhangban tanaival, hiszen ezt a kortársak közül és közvetlen környezetében élők is gyakran a szemére vetették. Hívei s különösen a parasztok figyelmeztették rá, hogy ne csak prédikáljon, hanem valóban cserélje föl kényelmes úri életét az általa hirdetett tiszta, egyszerű, evangéliumi paraszti életre. Tolsztoj minden bizonnyal érezte, hogy hamarosan bekövetkezik a vég, 1910. október 28.-án megszökött hazulról. Előző nap felesége idegösszeomlást kapott, rettenetes jelenetet rendezett, öngyilkossággal fenyegetőzött, ezt is a minden tolsztoji megnyilvánulást és gondolatot dokumentáló, a család belső életében nyilvános lelki fegyverként használt naplótengerből tudjuk. Tolsztoj eltűnt otthonról, s a következő 10 napon az asztrapovi pályaudvaron, 1910. november 20.-án az állomásfőnök szobájában meghalt. Nyilván önmagához hűen, szépen akarta befejezni életét, és kissé későn, de elhatározta, hogy csak lelke üdvösségének fog élni. "…hiszem, hogy az élet, ész és a belátás csak azért adatott nekem, hogy az embereket felvilágosítsam. Hiszem, hogy az igazság megismerése olyan adomány, amelyet azért kaptam. Ez az adomány tűz, de csak akkor, amikor lobog. Hiszem, hogy életemnek egyetlen értelme, hogy ebben a bennem lakozó világosságban éljek s magasra tartsam az emberek előtt, hogy ők is meglássák."— írta 1877-ben. NZS