TARTALOM

 VISSZA

 


Szakálltörténet


Szakálltörténet

| |
 

Giovanni Scaliger, a 16. századi olasz humanista szerint a szakáll „a férfi legszebb és legszentebb testrésze”.
Más kultúrákban viszont előfordul, hogy szálanként kitépve szabadulnak meg tőle.
Az arcszőrzet viselésének rendje és divatja koronként változó, más és más szabályozás alá esik. Az emberi faj esetében nem minden népcsoportnál nő egyformán az arcszőrzet, vannak olyan népcsoportok is, különösen az Egyenlítő táján, akiknek szakálla-bajusza gyér vagy nem nő ki, nem terem szőr az orcán.

A dús szakáll számos vallás szerint a hithű érzelmeket és spirituális elkötelezettséget jelentett: „A ti hajatokat kerekdedre ne nyírjátok, a szakállad végét se csúfítsd el. (3Móz 19,27).”- olvasható a Bibliában, s ehhez az utasításhoz tartják saját tolmácsolásuk szerint például magukat a rasztafarik és az ortodox zsidó vallásúak is.

Azon a tájon, ahol az arcszőrzet megjelenése a serdülőből férfivá érés jele, gyakorta a férfiasság, bölcsesség, tekintély és hatalom jelének tartották e díszt. A szakáll sokféle jelentést hordozhat. Azokban a társadalmakban, ahol a szakálltalanság a meghatározó előírás, a másképp gondolkodást szimbolizálhatja, vagy utalhat elesettségre, bezártságra, ápolatlanságra.

Előfordul az is, hogy a szakállnövesztés a gyász jele, másutt az arcszőrzettől megfosztottság a becsület elvesztését jelenti.

Egyes iszlám országokban a csalást nyilvános szakáll-levágással büntették.
A szakállnak gyakorta mágikus megtartó ereje is lehet: a holland matrózok például, akik bizonytalan kimenetelű hosszú-hosszú útra indultak, addig nem borotválkoztak, míg haza nem jutottak.

Az ókori görögök is növesztettek szakállt, ők azonban begöndörítették, és fésülték a többi fejletlenebb néppel ellentétben. A borotvát bizonyára az ókori rómaiak találták fel. A római császárok, illetve méltóságok az elsők, akiknek a szobrain nem látunk szakállt

Sémi népeknél, asszíroknál, babiloniaknál vallási előírás a szakáll viselése. Mezopotámiában a szőrzet hossza a társadalmi rangot is jelezte: a tekintélyesebbek hosszabb, a köznép rövidebb szakállról volt felismerhető. A rabszolgáknak szégyenszemre csupasz állal kellett élniük.

Az egyiptomiaknál, akiknek arcszőrzete eléggé gyér, hosszú ideig csak a fáraók előjoga a rituális álszakáll, amelyet viszont isteni származásuk jeleként a női uralkodóknak is viselniük kellett. Egyiptomban az első dinasztia idején kezdtek borotválkozni, addig a szakáll nőtt, amíg tudott. A fáraók a szakállas időkre való emlékezésül, bizonyos alkalmakra műszakállt kötöttek állukra.

Az egyetlen nő fáraó, Hatsepszut is kénytelen volt álszakállt kötni állára. Az asszír férfi csigákba szedte szakállát, a zsidó szokások szerint pedig a szakáll ápolása a szabadság és a jámborság jele volt. Egyébként bizonyos istennőket Egyiptomban és görög földön egyaránt szakállas alakjukban is tiszteltek.

A haj, szakáll és bajusz ápolása általánosságban hozzátartozott az ókor emberének mindennapjaihoz. Leírták, hogy a thermopülai csata előtt a spártai katonák hajuk fésülgetésével, olajos kenegetésével készülődtek a harcra. Szakállt és bajuszt az idősebb korosztály, a filozófusok, vagy a hadvezérek viseltek, viszont a hellenizmus térhódításával elterjedt a borotválkozás, a sima arcbőr.

Ezt Nagy Sándor és saját korosztálya terjesztette el, hiszen Alexandros még csak 32 éves volt, amikor meghalt. Mint tudjuk, utódai, a diadokhosok, majd az epigonok mindenben igyekeztek Nagy Sándort utánozni, így a mellszobrain, pénzein látható kisfiús arcvonások – melyek mentesek voltak az arcszőrzettől – divatosak lettek a hellenisztikus világban. Ugyanakkor II. Philippos szobrai még a szakáll viselés divatját tükrözik.

Érdekes azonban, amíg Perzsiában korábban szintén az ápolt szakállviselet volt divat, Egyiptomban pedig a borotválkozás, mindkét helyen a korábbi szokás maradt meg a hellenizmus térhódítása után is a helybeli lakosság körében. A görög-makedón eredetű uralkodó osztály viszont Alexandrost utánozta, vagyis a sima arcbőr látható minden uralkodó portréján.


Nagy Sándor azonban a csupasz áll híve volt. Nemcsak maga nem viselt szőrzetet, hanem csata előtt katonáiét is levágatta, nehogy az ellenség belékapaszkodhasson. A világhódító maradandó divatot teremtett, a görögök - néhány filozófus kivételével - évszázadokig borotválták az arcukat.

Hadrianus uralkodása idején, a Kr. u. 2. században jött újra divatba a szakáll, hogy azután hosszú évszázadokig uralkodjon. A latin barba (szakáll) szó egyébként kelta eredetű, ezen a nyelven a "barb" férfit jelentett, és nem véletlenül hozható kapcsolatba a „barbár” kifejezéssel.
Az arab világban mindvégig fejlett szakállkultusz uralkodott: itt a férfiúi becsületet hordozta az arcszőrzet, amelyet előszeretettel festettek, bodorítottak, kenegettek és illatosítottak.

A katolikus papságnak III. Sándor pápa (1159–1181) írta elő a borotválkozást. Ezt a rendelkezést azonban nem mindenki tartotta be. Heves vita zajlott a 16. században is a papi szakállviselet szabályozása körül.
Európában szinte évszázadonként változott a divat e téren.

A szakállra az 1660-as évektől elterjedt parókadivat mért súlyos csapást. XIV. Lajos udvarában a kényes ízlés nem engedte be a szőrös képűeket. Oroszországban Nagy Péter cár maradi bojárjai igen rosszul jártak, hiszen a cár állítólag saját kezűleg borotválta meg őket, mert a cél az volt, hogy Európába vezesse az országot, s az engedetlenek pedig a fejükkel együtt veszítették el a szőrzetüket.

Az 1848-as nemzedékből mindenki, aki magát a haladás hívének tekintette, körszakállat: Kossuth-szakállat és bajuszt viselt, míg a reakció továbbra is szőrtelenül járt.

III. Napóleon a maga pedert bajszával és kecskeszakállával olyan divatot teremtett, amelyet Garibaldi vörös ingesei, majd fél évszázaddal később az olasz fasiszták is utánoztak.
A szakáll az 1880-as években, míg a bajusz 1920 körül ment ki újra a divatból, ami a sima bőrű fiatalság ekkor ébredő kultuszával függött össze.
Csak az 1960-as évek végének hippimozgalma, továbbá a kubai forradalmárok, Fidel Castro, Che Guevara példája nyomán kezdődött újabb térhódítása e divatnak.

S végül, a nagy feladvány, a Russel-paradoxon:


Egy kis faluban sok-sok férfi él, akik közül az egyik a borbély. Ezek a férfiak mindannyian "csupasz áll"-pártiak, ám mégis két csoportra oszlanak. Az egyik csoportot a borbély borotválja, a másik csoport viszont saját maga borotválkozik. (Tehát mindenkit vagy a borbély borotvál, vagy maga borotválkozik.) Kivétel nincs. Akkor vajon ki borotválja a
borbélyt?

NZS

Forrás: Magyar László András: A repülőkenőcs. Gondolat Kiadó


Kapcsolódó anyagok

Mivel érdemes kezdeni a vérnyomáscsökkentő terápiát?

Neurofiziológiai agyújraélesztés

Reflexiók a kibontakozó ökológiai krízisre az 1970-es évek művészetében

Tudományos program

Absztraktok

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Reflexiók a kibontakozó ökológiai krízisre az 1970-es évek művészetében

Az ökológiai gondolkodás az 1970-es évekig nem volt számottevő jelentőségű, bár Aldo Leopold ökológus már a század elején felhívta a figyelmet az erőforrások kimerülésével kapcsolatos aggodalmaira.

Tovább


A népszerűsített kéz

A könyv egy igényesen összeállított, bevezetésből és öt részből álló mű, amely részenként 2-4 fejezetben színvonalas ismeretterjesztő stílusban foglalkozik az emberi kézhez társuló antropológiai, humánbiológiai és orvostudományi kérdésekkel. Sőt, a szerző nagyvonalúan élve az alcímben jelzett „és még annál is több” megjegyzéssel, egyes fejezetekben a fő témától igen jelentős távolságokba kalandozik gondolatainak alaposabb kifejtése érdekében.

Tovább


A csók története

A filematológia az oszkuláció aktusával foglalkozó tudomány. Aki eddig nem ismerte volna e szavakat, a torontói professzor Marcel Danesi Csók története című ismeretterjesztő könyvéből megtudhatja, hogy a bizony léteznek tudósok, akik folyamatosan bővítik a csók témájáról felhalmozott tudományos ismereteket. Elmondása szerint a szerző csupán erre az egyszerűnek tűnő kérdésre kereste a választ: “Miért tartjuk ezt a nem higiénikus aktust gyönyörűnek és romantikusnak?”

Tovább


A kifutó veszélyei

Az evészavarok az elmúlt évtizedben kitüntetett figyelmet kaptak a pszichiátriai szakirodalomban. Ennek fő oka, hogy az anorexia nervosa és a bulimia nervosa viszonylag gyakori mentális betegségekké váltak, de újfajta evészavarokról (például: izomdiszmorfia, orthorexia nervosa, purgáló zavar) is egyre több kutatás születik.

Tovább


Szakálltörténet