Vásárolni menni kellő elfoglaltságnak mutatkozik, hogy végre elosonhassunk a magunkra rótt írói penzum, a borús gondolatok és a sanyarú szerkesztői kötelezettségek elől. Kellő alkalomnak tűnik arra, hogy gyakorlati ellenőrzés alá vessük a világ berendezkedésének működési modelljét, amiről az imént értesültünk. Nevezetesen, a világ nem más, mint az elme vetítő vásznán kóborló képek halmaza, melyben bár minden elébünk kerülő jelenet megkomponált, mégis, minthogy akkor van születőben, illékony, és gyöngécske, Robusztus testet neki csupán figyelmünk adhat. Minden részlet jelentőséggel bír, s számunkra üzenetet hordoz, meglehet, akár életünk rejtelmét föltáró megvilágosító mozzanatot, mely a későbbiekben alappillérként hordozza majd életünk építményét, oromzatát. Vigyázat, intett ez a bölcs szöveg, észlelésünk csökött, érzékeink satnyák, elménk is korlátozott, ráadásul itt belül folytonos háború dúl, énjeink egymást csépelik, vonszolják egymást jövőből a múltba, onnan vissza, jelenünk porondjára; hadra kelve már emlékek kóbor figuráival. Nem csoda hát, ha mindez elvonja figyelmünket a végtelen, arany, egyetlen üdvözítő jelenről. Gyerünk tehát le az utcára! Vegyünk a gyerekeknek dinnyét! Nincs még szezonja, de már kapni fölhasogatva. A sarkon túl, biciklire támaszkodva áll az a magas nő, akivel látásból ismerjük egymást. Nemrég hunyt el anyja, akkor megöleltem, ő megköszönte. Korábban mindig betegnek tűnt, de most látom, kirándulni fog, nem is egyedül… Mosolyogva bólintunk, tovább, tovább. A virágtartó mögött épp ágyaz valaki. A fal és a betonvályú közötti tér a lakása, itt alszik, ebédel, a vályú asztal is, szekrény is. Középkorú férfi cseresznyepiros overállban. Még nem hagyta el az egészség, nem olyan, mint a többiek, akik a halál előszobájában várakoznak. Elhaladok előtte, s már itt a következő kép, az erkély. Átnézek a túloldalra, föl az emeletre. A kis balkon. Most már valaki más csinosítja. Anyám két éve halott. – Anyu, anyu – szólítom. – Mi van édesem? – Prímán él még bennem a hangja… A sarokig most már nem jön senki, elvagyok ezzel a hanggal ott belül – balkanyar. Jöttek az úton, mint a jelenés, jöttek a fal mentén. Nem is öreg, agg volt a pár: a kiszáradt ágacskához hasonló görbe hátú nő, és a még nála is kisebb, borostás arcú hullaszín arcú uracska, ki nehezen emelgette fűzős cipőit. Úgy tűnt, minden lépés egy-egy hősi tett, még egy lépésnyit haladt, majd megállt. Állt a falnak dőlve, szája nyitva… Az év legmelegebb napja van, június vége, hirtelen jött négynapos meleg. – Jöjjön már, tessék haladni – kiabál az asszony bele, egyenesen a fülébe. Hangja egy jóval termetesebb személyé, egy múltbélié; a hang maradt, míg a test összeszáradt. – Hát ez nem igaz! Ne álljon már meg! Lépjen! – Nem tudok – mondja amaz –, nem megy. – De, mennie kell, nem állhat itt. – Nem, nem tudok... – Akkor mi lesz? – a kérdés fennakad a levegőben, a jelenet behangolt, a szereposztás bejáratott, nyilván már a sokadik finomításon esik át. – Hát lehet, hogy akkor nem tudunk tovább együtt haladni – drámaiabbra veszi a férfi a szót, sokat sejtetően elcsuklik a hangja. A nő is megenyhül. – Ne butáskodjon. Csak jöjjön – húz egyet rajta –, most meg mit csinál, elesik itt nekem? Oly erővel csattan fel, hogy úgy hiszem, magára vonja az utca figyelmét, de nem. Ügyet sem vet rájuk senki. Az indulat gerjesztette energia célba ér, az öreg megembereli magát, újra elindul. Már mennek is tovább, egyenletes tempóban, egymásra dőlve; kezük összekulcsolva, szinte önálló életet él szelíden, mint a jó kisgyerekek keze, a testvéreké, akik együtt mennek iskolába, a megpróbáltatások elé… Betérek a boltba. A kacsaorrú férfi leméri a dinnyét, „majd ha találkozunk egy másik életben”– búg mellette a dal. Húzom a dinnyét a gurulós kocsiban. Két lépéssel beérem őket megint. Döglesztő a meleg. – Hát mi lesz, ha majd egyedül kell mennie? –, a nő nem adja fel a nevelést, mindig is ő volt, ő is marad az erősebb fél. – Akkor azonnal fölakasztom magam – nyűgösködik az ember. Ezt nem bírom tovább hallgatni. – Segíthetek? Megijednek. Rést ütöttem kettősük falán, szinte hallom a csörömpölést, felém fordulnak szinte világtalan arccal. Az agg nő sebesen társasági modorra vált, fogsora akár a bádogedény széle, szembogara homályos tükör, tétován úszkál pillantásom alatt. – Lassan jön szegény, nagyon öreg – int a férje felé. – Kilencven éves elmúlt…– kis szünet, nézi milyen hatást gyakorol rám. Elégedett az eredménnyel. – Különben én is annyi vagyok –, huncut mosoly. – Segíteni akar – tolmácsolja –, neked kell segítség? – Nem kell nekem semmi! – az öreget nem lehet kizökkenteni a kétségbeesésből. – Hát nem kell neki, köszönjük… Ellépek mellőlük. Milyen kedves, hallom még mögöttem. Kellő távolságból visszanézek, vetek rájuk még egy pillantást. Nem is lep meg, szinte remélem, hogy nincs már ott senki. Senki nincs az utcavégen. Felszívta őket az alkony vagy talán egy kapualj. NZS