TARTALOM

 VISSZA

 


Öregek


Öregek

| |
 

Vásárolni menni kellő elfoglaltságnak mutatkozik, hogy végre elosonhassunk a magunkra rótt írói penzum, a borús gondolatok és a sanyarú szerkesztői kötelezettségek elől. Kellő alkalomnak tűnik arra, hogy gyakorlati ellenőrzés alá vessük a világ berendezkedésének működési modelljét, amiről az imént értesültünk. Nevezetesen, a világ nem más, mint az elme vetítő vásznán kóborló képek halmaza, melyben bár minden elébünk kerülő jelenet megkomponált, mégis, minthogy akkor van születőben, illékony, és gyöngécske, Robusztus testet neki csupán figyelmünk adhat. Minden részlet jelentőséggel bír, s számunkra üzenetet hordoz, meglehet, akár életünk rejtelmét föltáró megvilágosító mozzanatot, mely a későbbiekben alappillérként hordozza majd életünk építményét, oromzatát.

Vigyázat, intett ez a bölcs szöveg, észlelésünk csökött, érzékeink satnyák, elménk is korlátozott, ráadásul itt belül folytonos háború dúl, énjeink egymást csépelik, vonszolják egymást jövőből a múltba, onnan vissza, jelenünk porondjára; hadra kelve már emlékek kóbor figuráival. Nem csoda hát, ha mindez elvonja figyelmünket a végtelen, arany, egyetlen üdvözítő jelenről.

Gyerünk tehát le az utcára! Vegyünk a gyerekeknek dinnyét! Nincs még szezonja, de már kapni fölhasogatva.

A sarkon túl, biciklire támaszkodva áll az a magas nő, akivel látásból ismerjük egymást. Nemrég hunyt el anyja, akkor megöleltem, ő megköszönte. Korábban mindig betegnek tűnt, de most látom, kirándulni fog, nem is egyedül…
Mosolyogva bólintunk, tovább, tovább.
A virágtartó mögött épp ágyaz valaki. A fal és a betonvályú közötti tér a lakása, itt alszik, ebédel, a vályú asztal is, szekrény is. Középkorú férfi cseresznyepiros overállban. Még nem hagyta el az egészség, nem olyan, mint a többiek, akik a halál előszobájában várakoznak. Elhaladok előtte, s már itt a következő kép, az erkély. Átnézek a túloldalra, föl az emeletre. A kis balkon. Most már valaki más csinosítja. Anyám két éve halott.

– Anyu, anyu – szólítom. – Mi van édesem? – Prímán él még bennem a hangja… A sarokig most már nem jön senki, elvagyok ezzel a hanggal ott belül – balkanyar.

Jöttek az úton, mint a jelenés, jöttek a fal mentén. Nem is öreg, agg volt a pár: a kiszáradt ágacskához hasonló görbe hátú nő, és a még nála is kisebb, borostás arcú hullaszín arcú uracska, ki nehezen emelgette fűzős cipőit. Úgy tűnt, minden lépés egy-egy hősi tett, még egy lépésnyit haladt, majd megállt. Állt a falnak dőlve, szája nyitva…
Az év legmelegebb napja van, június vége, hirtelen jött négynapos meleg.
– Jöjjön már, tessék haladni – kiabál az asszony bele, egyenesen a fülébe. Hangja egy jóval termetesebb személyé, egy múltbélié; a hang maradt, míg a test összeszáradt.
– Hát ez nem igaz! Ne álljon már meg! Lépjen!
– Nem tudok – mondja amaz –, nem megy.
– De, mennie kell, nem állhat itt.
– Nem, nem tudok...
– Akkor mi lesz? – a kérdés fennakad a levegőben, a jelenet behangolt, a szereposztás bejáratott, nyilván már a sokadik finomításon esik át.
– Hát lehet, hogy akkor nem tudunk tovább együtt haladni – drámaiabbra veszi a férfi a szót, sokat sejtetően elcsuklik a hangja. A nő is megenyhül.
– Ne butáskodjon. Csak jöjjön – húz egyet rajta –, most meg mit csinál, elesik itt nekem?
Oly erővel csattan fel, hogy úgy hiszem, magára vonja az utca figyelmét, de nem. Ügyet sem vet rájuk senki. Az indulat gerjesztette energia célba ér, az öreg megembereli magát, újra elindul.
Már mennek is tovább, egyenletes tempóban, egymásra dőlve; kezük összekulcsolva, szinte önálló életet él szelíden, mint a jó kisgyerekek keze, a testvéreké, akik együtt mennek iskolába, a megpróbáltatások elé…
Betérek a boltba. A kacsaorrú férfi leméri a dinnyét, „majd ha találkozunk egy másik életben”– búg mellette a dal. Húzom a dinnyét a gurulós kocsiban. Két lépéssel beérem őket megint. Döglesztő a meleg.
– Hát mi lesz, ha majd egyedül kell mennie? –, a nő nem adja fel a nevelést, mindig is ő volt, ő is marad az erősebb fél.
– Akkor azonnal fölakasztom magam – nyűgösködik az ember.
Ezt nem bírom tovább hallgatni.
– Segíthetek?
Megijednek. Rést ütöttem kettősük falán, szinte hallom a csörömpölést, felém fordulnak szinte világtalan arccal.
Az agg nő sebesen társasági modorra vált, fogsora akár a bádogedény széle, szembogara homályos tükör, tétován úszkál pillantásom alatt.
– Lassan jön szegény, nagyon öreg – int a férje felé. – Kilencven éves elmúlt…– kis szünet, nézi milyen hatást gyakorol rám. Elégedett az eredménnyel. – Különben én is annyi vagyok –, huncut mosoly.
– Segíteni akar – tolmácsolja –, neked kell segítség?
– Nem kell nekem semmi! – az öreget nem lehet kizökkenteni a kétségbeesésből.
– Hát nem kell neki, köszönjük…
Ellépek mellőlük. Milyen kedves, hallom még mögöttem.
Kellő távolságból visszanézek, vetek rájuk még egy pillantást. Nem is lep meg, szinte remélem, hogy nincs már ott senki. Senki nincs az utcavégen. Felszívta őket az alkony vagy talán egy kapualj.

NZS

Kulcsszavak

öregek, betegség, meghalás, dinnye, nyár, házasság

Kapcsolódó anyagok

A pulmonalis fizioterápia és az aerob edzésprogram javítja a kognitív funkciót és a fizikai terhelhetőséget

Carpal tunnel szindrómás betegek tüneti súlyosságának, funkcionális státuszának és szorongásszintjének meghatározása elektrofiziológiás stádiumuk szerint

Gyulladásos biomarkerek benignus paroxysmalis pozicionális vertigóban: törökországi eset-kontroll vizsgálat

A subthalamicus mag célkoordinátáinak összehasonlítása 1 és 3 Tesla MR-vizsgálattal mély agyi stimulációs műtétek tervezése során

A palliatív neurálterápia életminőségre gyakorolt hatása inoperábilis alsó végtagi obliteratív verőérbetegeknél

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Merj segítséget kérni!

Magyarországon ugyan csökken az öngyilkosságok száma, de még mindig az élmezőnyben vagyunk. Társadalmi beágyazódás, a magyar virtus, vagy a tabuk felelősek a rossz statisztikákért? Megannyi oka van annak, hogy miért állunk még mindig ennyire rosszul. Pedig az öngyilkosság megelőzhető, ezt vallja Oriold Károly, a 11 éve működő Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány alapítója, aki minden lehetőséget megragad, hogy ledöntse a tabukat és közbeszéd tárgyává tegye ezt az ügyet.

Tovább


Frida Kahlo a Magyar Nemzeti Galériában

Az eredetileg orvosnak készülő Frida Kahlo kisgyermekkorától kezdve betegeskedett. Hatéves korában egy vírusos betegségben a jobb lába eltorzult, majd tinédzser évei végén egy buszbaleset során a gerince és a medencecsontja több helyen eltört...A budapesti kiállítás kapcsán dr. Bellák Gábor művészettörténészt kérdeztük.

Tovább


A pánik a legtisztább önmagunkkal áll kapcsolatban – interjú Parádi Józseffel

Parádi József neurológus, pszichiáter és pszichoterapeuta sok évvel ezelőtt visszaadta a gyógyszerfelírási engedélyét. Úgy látja, hogy bár bizonyos, súlyos esetekben szükség lehet gyógyszeres kezelésre, a pszichoterápiás munka az elsődleges számára: a tüneteket elsősorban szerencsésebb fenomenológiai úton megérteni és feldolgozni.

Tovább


Aki bújt, aki nem

Sokféle hatás érte Herbert Anikot, művésznevén Hanikot Rejtett kert című kiállításának megalkotásakor. Az inspiráció egy része könyv formájában ott hever a Zend installációként elnevezett asztalon, így például egy japán verses könyv, Borges angol nyelvű novelláskönyve a The Garden of Forking Paths. Mindezeken túl Radnóti Miklós Bori notesze, Szabó Magda Danaida és Abigél regényei, Kertész Ákos Makrája is fontos ihletforrás volt számára.

Tovább


Öregek