hirdetés

TARTALOM

 VISSZA

 


Mimike nem alhat ágyban


Mimike nem alhat ágyban
Nagy Zsuzsanna
| |
 

Az utcakoszból egyenesen a lepedőre – ez nem tűnik higiénikusnak. Viszont hullámokban mindkét jószág megpróbálja felülírni a szabályt: kutya nem mehet ágyba, a kosárkájában van a helye! Talán az általunk használt bútorok szintjére való felemelkedés a nagyobb társadalmi rang megszerzésének illúziójával szolgál, s azt egy csapatban élő lény soha nem tévesztheti szem elől. Időről időre megpróbálkoznak hát nagy karriert befutni, ügyvezető igazgatóvá a fotelben, elnökké válni az ágyban, és párnák közt elhalálozni majdan, karrierjük csúcsán.

Tóbiás esetében ennek a törekvésnek mereven ellenállt a család, és ő megértette, hogy itt bizony nincs mit tenni. Egyik nyaralásunk során én aludtam a földön (mit tesz isten, ilyenkor mindig én alszom a földön), megértette, hogy a letett matracra sem léphet rá. Mert most az az „ágy”. Tóbiásnak okossága ellenére szerintem eléggé szomorú élete van. Egész nap hever fennakadt véreres szemgolyókkal, melyek a semmit pásztázzák, hanyatt fekve, ájultan, mintha az égből pottyant volna alá. Vagy kiesett volna a hatodikról. A gyerekek eléggé irigylik. Milyen jó a Tóbikának! Bezzeg ő egész nap itthon maradhat. Senki nem veri föl hajnalban. Nem kell leckét írnia, sem felelni, nem kell készülnie az életre, ami különben is eléggé ijesztő és érthetetlen, mint például a bioétel. Amit csak a felnőttek vesznek komolyan.
Ám egyszer volt, hol nem volt, hogyan és miként, már ott találtuk Tóbiást beágyazódva a fotelbe. Ez az ő vára. A fotel réseibe rejti kincseit. Ezt védi Mimike meg-megújuló támadásaival szemben. Itt vicsorog bágyadtan kislányom képébe, amikor az ajnározza. Tóbi úriember, nem harap. Még akkor sem, ha nem hagyják aludni, elveszik a csontját, és csupa szeretetből körömmel csipkedik bársonyos fülét. Bágyadtan vicsorog. Ahányszor nyúlnak felé, annyiszor. Ezzel szórakozunk. Tudományos bizonyíték született. Tíz esetből kilencszer, tíz centiméterre Tóbi pofájától a kislányom keze kiváltja a pofabőr felhúzódását az ínyről. A mozgás sebességétől függően lassan vagy gyorsabban. Ez afféle automatizmus. Az őszinte utálaté. Ennyi megengedett. Ily mértékben még egy angolosan gyomorbajos, szplínes és visszafogott úr is kimutathatja érzelmeit. Szóval tiszteletben tartjuk, hogy ez az ő fotelje. Meg hát eléggé büdös is. Néha beletelepszik valaki, de csak úgy, a szélére kucorodva.
De néha járt az ágyunkban Tóbiás. Egyszer például jóféle préselt marhabőrből való csontot kapott, amivel nem tudott egy ültő helyében megbirkózni. A csonttal keresztbe szelt aggodalmas pofával járkált a lakásban. Főként kislányomat ítélte a legveszélyesebbnek a csontra nézve. Hörgött, morgott, már amennyire tudott, mert egy kicsit a légzésben is akadályozta a dolog, és rémisztő peckes testtartással, felmeredő farokkal mutatta: ezért a dologért én harcolni is tudnék. Egy ideig mulattunk rajta, aztán kikerült a figyelem középpontjából. Hamar előkerült kissé merev testbeszéddel, de már csont nélkül.
Tóbika, hát hova dugtad? Ide? Vagy talán ide? És Tóbi szörnyű aggodalommal szívében játszotta ezt a hideg-meleg játékot, jött utánunk, figyelte minden mozdulatunkat. Egyszer csak ott állt az ágyon, kissé ijedten, mint aki azt kérdezi, hát ide meg hogy kerültem? Megállt középen, nagyterpeszben, mint egy bakkecske. Kislányom kajánul figyelte. Komoly párbaj volt, az idegek párharca. Tóbika, hát hova dugtad, hova? Tóbi őrjöngött, szinte toporzékolt az ágyon. Aztán nem bírta tovább. előhúzta a párna alól – És fúj, Tóbi menj a fenébe! – a nyálas, széttrancsírozott cafatot…

De a Mimike! Amikor megérkezett hozzánk első dolga volt, hogy vett egy nagy levegőt és fellódította testét az ölembe. Most minden reggel különös szertartás zajlik. Amikor úgy véli, ideje felkelni mindenkinek, nagy fejével benyomja az ajtót, és bebandukol a hálószobába. Kacsázó járással, nagy farklengetéssel közelít az ágyhoz, közben mosolyogva bólogat. Minden ízében jelzi, hogy egyrészt tudja, tilosban jár, másrészt nagyon boldog. Eltelt a hosszú éjszaka, édes Zsuzsikám, örülhetünk egymásnak ismét a szép napvilágnál (van-e reggeli esetleg). De többnyire húsz-harminc perccel elvéti az időpontot, még aludhatnék egy keveset. Kirontok az ágyból, nem mész ki Mimike azonnal! Akkor átugrik a gerendán, félve haragomtól, de az ajtóban lelassít, egyre lassabban és lassabban, már-már lassított felvételként halad, kicsit megtolom puha fenekét a lábammal, akkor kifogy belőle az elem, lehanyatlik a földre. Fekszik az ajtóban tehetetlenül. Nyögve emelgetem, Mimike a transzcendens meditáció egyik gyakorlatába kezd: „nehéz a test, nehéz a test!”. Teljesen elengedi magát, és a mázsányi súlyt nem lehet kilódítani az ajtón. Aztán lassan hanyatt fekszik, mint egy bajadér, bajuszos száját mosolyra húzza, és nem néz a szemembe, félretekint, de arcán a meggyőződés: „ugye, milyen cuki vagyok?„ (hengergeti kövér pocakját, lóbikálja csutka lábait). „Egy ilyen kis tündért akarsz te kirúgni?” Bosszankodva, de azért vakargatom, mintha kis koca lenne. A gazda szeme hizlalta föl szépre (meg a sok mindenféle, amit a szánkból elkunyerált), lesz hurka-kolbász, sonka egész évben. Vagyis miket beszélek! De mi hasznunk a kövér Mimikéből? Mégis. Valahogy tetszik nekem, hogy olyan derék jószág, nem afféle árva kutya, mint amilyent a minap láttam az utcán, akinek fél szeméből váladék csorgott, látszott a horpadt oldalán, mocskos bundáján, hogy egy jó ideje más elveszhetett, s az első hívó szóra felállt a fal mellől, és kissé bizonytalan mozgással eliszkolt onnan.
Szóval Mimike jó húsban van. Felnyalábolom és nyögve áthelyezem a nappaliban lévő rattan fotelbe. Ő ott alszik. De ezt valahogy senki nem hagyta jóvá. Csak belenyugodtunk egy idő után. Hogy hetente kell mosnom a párnákat. És hogy Mimike már félig megette alvóhelyét. Öklömnyi folytonossági hiányok a vesszők között, egyszer majd leszakad valaki alatt az a fotel.
Kimegyek a fürdőszobába, Mimike kiverte a szememből az álmot, úgysem tudnék visszaaludni, ő pedig besurran a szobába a kislányom mellé. Megnyalogatja arcát, hogy aludj csak nyugodtan, édeske, és ne szólj senkinek semmit. És kicsit kapar a párnán, nagy fenekét befúrja a mélyedésbe, fészket készít oda, ahová az esti altatáskor az arcomat fogom tenni. Mimike teljesen magabiztos. Nem zavartatja magát. A lelke mélyén abszolút biztos benne, hogy mindez jár neki. Mer’ a Mimike azt is megérdemli.

NZS



Kapcsolódó anyagok

Twitter használatába a gyógyszerészi oktatás

Dénes Tamás: El kell döntenünk, mennyire fontos a magyar társadalomnak az egészségügy

Hozzászólások:

Nincs hozzászólás ehhez a cikkhez.

A hozzászóláshoz be kell jelentkeznie.


Extra tartalom:

 
ROVAT TOVÁBBI CIKKEI

Közös jelek, bábeli zűrzavar -- beszélgetés Boros Mátyás képzőművésszel

Régóta rajzoló ember vagyok, a családi legenda szerint a rácsos ágyban kezdődött. Az idők során akarva-akaratlanul kialakítottam olyan biztos pontokat, formákat, amelyeket rajzolás közben bármikor elő tudok venni.

Tovább


„Kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget”: tavaszi gyógyító hiedelmek

Az érdekességre törekedve tekintjük át a magyar nyelvterület tavaszi gyógyító szokásait.

Tovább


Egy közös történet: Az Olaszliszkai

Egy színházi előadás arról, hogy miért érzi valaki annyira reménytelennek az életet ebben a pillanatban Magyarországon, hogy véget vessen az életének. És bár ez nem lehetett az alkotók szándéka, de egy előadás arról, hogy miért lett öngyilkos Borbély Szilárd.

Tovább


Tényeken innen és túl -- személyes gondolatok

A tavalyi év szava az angol Oxford szótár szerkesztősége szerint nemzetközi szinten a „post-truth” kifejezés volt. A német nyelvészeti társaság, a Gesellschaft für deutsche Sprache pedig a „postfaktisch”-t választotta. Az angol kifejezés jelentése: igazság utáni, a németé: tények utáni.

Tovább


Mimike nem alhat ágyban