Mikes Kelemen, az erdélyi származású krónikás, aki a száműzetésben mindvégig hűségesen kitartott, s aki Szerb Antal szerint egyike a legvonzóbb és legszeretetreméltóbb magyar embereknek, 1761-ben így írja le rajongásig szeretett ura, II. Rákóczi Ferenc halálát: „Csötörtökön igen közel lévén utolsó végihez, elnehezedék, és az urat magához vette nagy buzgósággal. Estve a lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották, de maga ment a hálóházában. A szovát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é felvenni az utolsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége lévén, a pap szép intéseket és vigasztalásokot mondván neki, nem felelhetett reája, noha vettük észre, hogy eszin van. Azt is láttuk, hogy az intéskor a szemeiből könnyhullatások folytanak. Végtire szegény, ma három óra után reggel, az Istennek adván lelkét, elaluvék, mivel úgy holt meg, mint egy gyermek. Szüntelen reá néztünk, de mégiscsak azon vettük észre általmenetelit, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sírás, rívás vagyon közöttünk. Az Isten vigasztaljon meg minket.” E ragyogó stílus, csevegés, éles elme és szapora toll gazdája, Mikes Kelemen 17 évesen lépett a fejedelem szolgálatába mint apród, és 21 éves korában ment vele az emigrációba is. Első körben Franciaországig, ahol a pezsgő kultúra megtette hatását. Míg a szerencsés politikai fordulatokra várván Párizsban időztek, az itt töltött néhány év alatt az fogékony elméjű ifjú íróvá érett. Egy igencsak modern műfajt szemlélhetett egészen közelről, a leveleskönyv műfaját, melynek a későbbiek során ő lett első magyar alkotója. Mikes Törökországban írta meg legismertebb művét, s ott is halt meg hetvenegy éves korában, pestisben. 1717 októberétől 1758 decemberéig 207 levelet írt. Tudatosan alkotott, a levelek világa arányosan szerkesztett, jól komponált és harmonikus. Rákóczi végrendeletében főkamarásnak nevezte ki, és rátestálta a további intézkedés jogát, így hát ő temetteti el urát Galántában, s egyszersmind gondoskodik a test felboncolásáról, szívének és írásainak Grosbois-ba küldéséről. „A testet másnap felbontattuk, és az aprólékját egy ládában tévén, a görög templomban eltemették. A testet pedig a borbélyok füvekkel bécsinálták, mert még nem tudjuk, mikor vihetjük Constancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni halálát, mert a gyomra és vére tele volt sárral, az egész testit elborította volt a sár. Az agyaveleje egészséges volt, de annyi volt, mint két embernek szokott lenni, esze is volt annyi, mint 12-nek. A szívét Franciaországban hadta, hogy küldjük. A testet húsvét után egy nagy palotán kinyujtoztattuk, ahol isteni szolgálat volt harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni, harminc török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment, és mi mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának! Tegnap az istenszolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis házban tettük, ahol leszen mindaddig, még szabadság nem lesz, hogy Constancinápolyban vihessük.” Mikes, akinek sem hozzá méltó szellemes társasága, sem olvasója éltében, de még holta után is jó pár évtizedig nem akadt, 1761-ben halt meg Rodostóban, miután már évtizedekkel korábban föladta a hazajutás reményét. Negyvennégy évet töltött Törökországban. Számos irodalmi fordítása is úgy avult el, az ismeretlenség ködébe burkolva, hiába az óriási szellemi teljesítmény, a sok széppróza-fordítás, janzenista bölcselet és rokokó novellafüzér – amit talált, olvasott, ami megtetszett, azt lefordította. A 14 köteg kézirat, hétezerhétszáz negyedrét oldal nem gyakorolt semmiféle hatást a magyar irodalomra. Leveleskönyve – amelyet egy fiktív személynek, a képzeletbeli, fiatal „édes nénémnek” írt, s ami egy máig élvezhető, kimunkált, páratlan irodalmi alkotás – egy gyöngyszem, majdhogynem véletlenül, halála után harminc évvel látott napvilágot nyomtatásban. És mégis, nekünk szól ő, bárhol is ütjük fel e magányos szív munkáját, mindenféle érdekességet találunk benne, az élet gazdagságát, a világ és más kultúrák furcsaságait, a test bolondozását, bajt, betegséget, de mindent könnyeden, érzékletesen, csevegő szelíd modorban. „A törökök, azaz az írástudók, a környülmetélést nem tartják hitágazatnak, se az Alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták környülmetélni. A környülmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek atyja házánál; a gyermeket pedig felöltöztetik mentől cifrábban ha lehet, azután lovon az utcákon hordozzák muzsikaszóval. … A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba, ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el véle. Azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván és megszorítván kis fogóval, a borotvával elvágja. És az elvágott bőrt megmutatja a jelenvalóknak, mondván: az Isten nagy. Azonban pedig a gyermek sír és kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a hívők köziben vetetett…” Vagy például saját szembajáról: „Ennek előtte pedig egynehány nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudtam pedig, hogy semmi nem esett a szemeimbe. Másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A' jutott eszembe, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak, talám azok akarnak leesni. Úgyis lett, mert harmadnap múlva nem érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban láttam. Egyszóval, az Isten kegyelmiből ma az innepem napján az imádságoskönyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva.” Mikes is szórakoztató és kedves, minden érdekli. Még a pestis is. „E' már rendkívül való dolog, hogy ma havazzon, ezt még sohasem értük, még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik, mert három holnaptól fogvást a pestis igen uralkodik; a' változást tehet az áerben. Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje, mivel sokan meggyógyulnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet meghalni pestisben. Akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt nékik elkerülni, mert az ő tanítások az Isten előre való rendelésiről mód nélkül szoros. Sőt még az Istennek tulajdonítják a vétket, mert azt nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinek-kinek a homlokára vagyon írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.” 1761. október 2-án, egy pestisjárvány során – az utolsó kuruc bujdosók egyikeként – távozott az élők sorából. Hiszen "az Isten előre való rendelési" valóban szigorú dolog. NZS 2013.10. 02.